A FLOTSAM AND JETSAM sorsa is a „matinéműsor” lett idén, igaz, a nagyszínpadon. Michael Gilberték remek dalokat hoztak, a Hammerhead után rögtön másodikként egyik legnagyobb favoritom, az Iron Maiden zúzott. Az I Live You Die utolsó előttiként, míg a No Place for Disgrace zárásképp került terítékre. Eric Andrew Knutson végig magabiztosan énekelt, ahogy a gitármunka is professzionális volt.
Délután háromkor a FORBIDDEN is a Prison Stage-et vette birtokba. Programjuk hat helyen is megegyezett a 2023-assal: most négy-négy alapvetés az első két albumról, plusz a Divided by Zero hangzott el. A kötelezőnek tekinthető Step by Step, March into Fire, Twisted into Form, Forbidden Evil, Through Eyes of Glass és Chalice of Blood mellett előkerült az Infinite, valamint a One Foot in Hell is. Remek formában játszott a banda, akárcsak két esztendeje. Azóta Craig Locicero mellett Steve Smyth helyét Daniel Mongrain (Voivod) foglalta el a másik hathúros posztján. Chris Kontos most is csodásan dobolt, Matt Camacho basszerral tökéletes összhangban tették a dolgukat. Az egyik nóta alatt Norman kiszúrt engem a tömegben, amit főleg az újdonsült Lemmy-kalapomnak és kiugró aktivitásomnak köszönhetek. Kommunikáltunk is szemkontaktussal, kézmozdulatokkal, amire a későbbi dedikáláson jól emlékezett.
Ez így különleges szintre emelte nálam az élményfaktort, az biztos!
A FEAR FACTORY ipari zakatolását elkezdtem nézni, de újfent rá kellett jönnöm, hogy nem nekem zenélnek. Még füldugóban is szaggatták a dobhártyámat, így aztán a második szám után más szórakozás után néztem.
KERRY KING csapatának „lírai” dalcsokrát tisztes távolból figyeltem, mert közben a Forbidden-dedikálásra koncentráltam, ahol kiváló fotókat készítettem a tagokkal. Míg Norman Skinner süvöltőmester a kalapomat dicsérte, emlékezvén rám a második sorból, addig a zenekarvezető, Craig Locicero gitáros az Exodus pólómat méltatta. Azért persze Kerryék műsorát is figyeltem, de leginkább a Raining Blood/Black Magic „akusztikus” blokkja ragadott meg. Lehettem bármilyen messze, ezek bizony bedaráltak! A Slayer nóták közül még felcsendült aznap a Repentless és a Disciple is.
A MICHAEL SCHENKER GROUP öregesnek ható, tíz dalt felvonultató UFO-szettet nyomott: a három kötelező slágeren kívül (Doctor Doctor, Lights Out, Rock Bottom) hét korrekt, de kevéssé emlékezetes szerzemény hangzott el. Misi bácsinak volt egy remek, improvizatív szólója, de például a Skid Row-t is megjárt svéd srác, Erik Grönwall mikrofonja meglehetősen a háttérbe lett állítva, így erőteljes énekhangjából vajmi keveset hallhattunk.
Az esti főműsorként aposztrofálható DIMMU BORGIR 21:15-kor kezdte meg látványos, kiváló hangzású bő egy óráját a Prison Stage-en. Tíz örökérvényű daluk közül kiemelkedett a Gateways, a Stormblåst és az utolsóként elhangzott Mourning Palace.
A fáklyák, a fények, a díszletek monumentálissá tették fellépésüket, amelyen szemmel láthatóan nem spóroltak. Tökéletesen hozták a nagyszínpadon a földi poklot, vizualitásban a Kreator tudott hasonlóan magas színvonalat nyújtani két nappal korábban. Elégedetten nyugtáztam, hogy pontosan azt kaptam tőlük, amire előzetesen számítottam.
Már csak egy utolsó zenekar, a görög ROTTING CHRIST megtekintése maradt számomra. Sokat vártam rájuk, most például egészen az Alcatraz Fesztivál legvégéig, de megérte! Tizenegy dalt hoztak nekünk aznap estére a Swamp színpadára. A műsor gerincét a Kata Ton Daimona Eaytoy album nótái adták, a legújabb lemezről csupán a Like Father, Like Son lett műsorra tűzve. Egy Thou Art Lord-feldolgozást is megengedtek maguknak, méghozzá a Societas Satanas címűt. A Grandis Spiritus Diavolos különösen jó szolgálatot tett a közönség megénekeltetésére. A látványt nem vitték túlzásba, a fel-felcsapó, az első sorban állva érezhetően kellemes meleget adó lángcsóvákon kívül csak a reflektorok fényjátékára támaszkodtak, a hangsúlyt mindvégig a zenén tartva. Ezt a hajnalba nyúló koncertet is végigüvöltöttem Sakisékkal.
A zenekarvezető fiatal társai, Kostas Heliotis basszusgitáros és Kostis Foukarakis gitáros folyamatosan headbangeltek, kisebb fajta tornádóként forgatták hajkoronájukat (főleg a derékig érő hajú basszer), miközben hathatósan segítettek be a kórusokba is. Lehengerlő koncertjük méltó zárása lett a 2025-ös Alcatraz Fesztiválnak, ahonnan fáradtan, de elégedetten távoztam hajnali fél kettő után, egy négynapos metal-ünnepet hagyva magam mögött.
John Quail
Bő egy évvel ezelőtt, az I Am the Weapon lemezbemutató partiján, az arizonai Phoenixben személyesen is találkoztam a FLOTSAM AND JETSAM tagjaival. Akkor nem zenéltek, viszont megbeszéltük, hogy most augusztusban, Európában újra összefutunk. Ez meg is történt. Jó formában volt a csapat, és a korai időpont ellenére is hangulatos koncertet adtak. Számomra újdonság volt a frontember, Eric Knutson középkori lovagi sisakja, amelyet az I Live You Die alatt öltött magára. A srácokkal a hivatalos dedikáláson is sikerült szót váltanom, azt viszont sajnálom, hogy a néhány nappal későbbi budapesti koncertjükön betegség miatt nem tudtam ott lenni.
Előzetesen nem terveztem, de a dedikálás előtt volt még negyed órám, így megnéztem a D-A-D fellépésének végét – remélve, hogy kedvenc dalom tőlük, a Sleeping My Day Away is a fináléban kerül sorra. A dánokat még soha nem láttam élőben, így meglepődtem, hogy milyen mértékben adnak a külsőségekre is. Oké, a frontember, Jesper Binzer egy hosszú hajú, farmerzakós fazon, de a többiek… 🙂 Amikor a színpad elé értem, Jesper éppen a közönséget a biztonsági zónától elválasztó korlátra felkapaszkodva énekelte a Bad Crazinesst, majd amikor a következő szám elején arról kérdezte a nagyérdeműt, hogy mit fognak csinálni holnap, a fesztivált követően, már tudtam, hogy jókor érkeztem, hiszen szándéka szerint mi mást is csinálna ilyenkor az ember, mint hogy az egész napot átalussza… 🙂 És milyen jó volt együtt üvölteni a tömeggel az 1989-es esztendő egyik nagy rockslágerét!
A szenzációfaktort már tavalyelőtt megéltük, most szimplán jóleső érzés volt „régi ismerősként” köszönteni az Alcatrazon a FORBIDDEN tagjait. 2023-ban az akkor 35 éves debüt, a Forbidden Evil állt a fókuszban, hozzám azonban a Twisted into Form album áll közelebb, így külön öröm volt számomra, hogy az idei setlistben a második nagylemez dalai domináltak. A TiF-ról az intróként felcsendülő Parting of the Ways-t is beleszámítva öt, a FE-ről négy nóta hangzott el, plusz az új dal Divided by Zero-t is műsorra tűzték. Norman Skinner énekes remekül tartotta a kapcsolatot a közönséggel, és Daniel Mongrain is megtalálta a helyét a csapatban, ezzel együtt meglepődnék, ha hosszabb ideig a Forbidden tagja maradna, hiszen első számú zenekara mégiscsak a Voivod.
A FEAR FACTORY-hez először és mind ez ideig utoljára a 2010-es Sziget Fesztiválon volt szerencsém. Azóta – Dino Cazarest leszámítva – teljesen kicserélődött a csapat felállása. Mégis erős nosztalgikus érzésem volt, hiszen a csapat és közönsége az idei koncerteken a FF – szerintem – legjobb albumát, a kereken 30 éves Demanufacture-t ünnepli. A lemez 11 nótájából itt 9 dal hangzott el, az eredeti tracklist szerinti sorrendben, egyedül a Dog Day Sunrise-t és az A Therapy for Paint hagyták ki, ráadásként pedig a Digimotal-os Linchpin-nel zárták a programot.
Milo Silvestro is jó arc, abszolút jól hozza a nóták dallamos magasait, ám számomra mindig is Burton C. Bell marad a Félelemgyár énekese. Ricky Bonazza tisztességesen helyt állt a basszusgitárosi szerepkörben, de el tudom képzelni, hogy a nézők többsége Tony Campost (aki jelenleg a Static X-szel turnézik) szívesebben látta volna ezen a poszton. A dobos Pete Webber jó értelemben véve egy állat: a Havokban is imádom a játékát, és a FF soraiban is bizonyítja, hogy generációjának egyik legtehetségesebb ütőse.
Lehet, hogy egyszerűen csak rossz helyen álltunk, de ahogy John Quail is írta, a soundchecknél a lábdobok hangfalakból érkező mély hangjai bántóan gyilkolták a dobhártyánkat. Arra gondoltam, néhány méterrel odébb kellene állnunk, de aztán megszoktam, vagy magán a koncerten ez már nem volt annyira zavaró.
KERRY KING-et és csapatát is láttam Amerikában, amiről írtam is a Rattle A.D. hasábjain (itt), így ez alkalommal csupán a két hangversenyen tapasztalt különbségekre koncentrálnék. Ez alkalommal nem Phil Demmel, hanem Kerry King előtt álltam, és jó volt (közelről) látni, hogy a főnök nem egy gitárgyilkoló biorobot, hanem maga is énekli a dalokat, sőt, mimikai izmainak köszönhetően időnként némi érzelem is megjelenik az arcán. Nem tudom az okát, de ez alkalommal a gitárosok ritkábban változtattak oldalt, így mi Kingnek örülhettünk, a túlszél pedig Demmelnek. Utóbbi gitáros valamivel rövidebbre vágatta és vöröses árnyalatúra festette a haját. Kyle Saunders egyre magabiztosabban mozog nagynevű társai között, egyre inkább megéli a zene keltette extázist: pózol, felveszi a szemkontaktust a közönséggel.
Ekkorra, a fesztivál negyedik napjára szinte teljesen kikopott alólunk a nézőtér száraz füve: különösen, amikor elúszott felettünk egy crowdsurf-ölő, éreztem azt, hogy beborít a por, hogy a legszívesebben maszkon át venném a levegőt. A koncertet nyitó Diablo természetesen megint hengerelt, a legjobban pedig a Raining Blood és a belőle kinövő Black Magic ragadott magával. Tetszett a koncert, de – talán a „zavaró körülmények” miatt – egy fokkal kevésbé, mint Phoenix-ben.
A MICHAEL SCHENKER GROUP-ot a Michael Schenker Group-dalokért szeretem, az UFO zenekar világa, ahol a szőke gitáros fenomén ugyancsak hosszabb időszakot töltött, távolabb áll tőlem. Előre tudhattam volna, hogy a My Years with UFO World Tour Alcatraz-os koncertje nem nekem fog szólni. A Doctor Doctor ugyan nagy kedvencem, és a John Quail által említett másik két sláger is jöhet, de nem bántam volna, ha az ufós dalok közé – lazításképpen – becsúszik egy Captain Nemo vagy egy Into the Arena… Ebben azonban hiába reménykedtem.
Számomra is érthetetlen, és komoly öngólnak tartom, hogy Erik Grönwall hangját alulkeverték; nem árt ugyanis, ha szárnyal az énekdallam, és viszi magával a nótát. Nem gondolom, hogy a hangtechnikusok lettek volna a hibásak, sokkal inkább Michael egóját sejtem a háttérben. Schenker Scorpions-beli munkásságát és szólópályáját kimondottan kedvelem, most azonban az a szégyenteljes dolog történt, hogy körülbelül a műsor közepén otthagytam a koncertet. Nemhogy nem hozott lázba, de kifejezetten unalmas volt… Így viszont még elcsíphettem a Fear Factory-dedikálást, és lepacsizhattam Dino Cazaressel, valamint Pete Webberrel.
Számomra ennyi volt az idei Alcatraz Fesztivál. 23 zenekart láttam-hallottam, közülük 14-et most először. Ami továbbra is tetszik az itteni rendezvényben, hogy a koncertek pontosan kezdődnek, és a hangzás is szinte mindig élvezhető. Már szombaton nyilvánossá vált a következő rendezvény időpontja, és 21 jövő évi fellépő kiléte. Közülük számomra mindenekelőtt a Savatage és az Orbit Culture jelentené a fő vonzerőt, ám nagyon úgy néz ki, hogy a 2026-os fesztivált nélkülem fogják megtartani. Porckorongsérvem van, és a derekamnak nagyon megterhelő napi 8-10 órákat állni a tömegben. Folyamatos fájdalmaim vannak, ami nagyban csökkenti a koncertek élvezeti értékét, a több napon át tartó rendezvény közepére-végére pedig konkrétan megnyomorodom, becsípődik az ideg, amitől úgy mozgok, mint egy beteg aggastyán. Ez van, és be kell látnom, hogy a fesztiválozás ebben az állapotban nem nekem való, pedig nagyon élvezem a pezsgést, a változatos programot, és magát a zenei élményt. Remélem, hogy kollégáimat ez nem tartja vissza attól, hogy jövőre is útnak induljanak Belgiumba vagy egy másik izgalmas rendezvényre.
További képek a fesztiválról:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=10223487496294790&set=pcb.10223487518415343
https://www.facebook.com/photo/?fbid=10223487680979407&set=pcb.10223487725620523
Coly