A Fatal Embrace-ről írt cikkemben (itt) már kitértem arra, hogy a ’90-es évek közepén/második felében, komoly underground robbanás következett be Németországban, és úgy gondolom ennek vezérhajója, felhajtó ereje a Koblenz városában, 1988-ban megalakult Desaster volt. Most szándékosan nem térek ki múltjuk elemzésére, a fonalat az idén 25 éve megjelent harmadik lemezüknél, a Tyrants of the Netherworldnél veszem fel.
A Desaster már a ’97-es Stormbringer EP-vel megmutatta oroszlánkörmeit: ezen a kiadványon kapott helyet egy briliáns Kreator-feldolgozás (Tormentor), amely sokak figyelmét felkeltette. Két évvel később következett a fergeteges Hellfire’s Dominion, rajta olyan underground „slágerekkel”, mint a Teutonic Steel, a Metalized Blood, vagy a címadó dal. Érdekesség, hogy amikor Markus „Infernal” Kuschke annak idején kazettán adta oda a lemezt, azon a Sodom – Proselytism Real átirata is hallható volt.
Ekkoriban a zenekar felállása: Oliver „Okkulto” Martin (ének), Markus „Infernal” Kuschke (gitár), Volker „Odin” Moritz (basszusgitár), Stefan „Tormentor” Hüskens (dob), ráadásul a csapat előszeretettel szerepelt a ’90-es évek német fanzine-jeiben is.
A Tyrants of the Netherworld már az Iron Pegasus gondozásában látott napvilágot. A felvételek az Audio Artist stúdióban (Aichtal) készültek 2000. július 14–19. között, a keverés augusztus 11–13-án zajlott, a masterizálás pedig az Overhead Project stúdióban (Koblenz, augusztus 18.). A produceri munkát maga a zenekar végezte.
Infernal a váltásról: „Volker a Merciless-től nagyszerű srác, sokat tett az undergroundért, de nagyon lusta és lassú volt. Amikor barátunk és bajtársunk, Costa elindította az Iron Pegasust, úgy gondoltuk: adjunk neki egy esélyt!”
A stúdiózás hátteréről: „Nagyon tetszett a Mayhemic Truth 7”-es felvételeinek dobhangzása, ezért lefoglaltuk ugyanazt a stúdiót Roman Schönsee-nél, Stuttgart közelében. Okkulto rengeteg ’inspirációt’ hozott: gyertyákat, koponyákat, Kerry King-et, Quorthont… Emlékszem, ellátogattunk a híres Rockfabrikba is, ahol rengeteg pózer sétálgatott. Hazafelé menet viszont részegen véletlenül összetörtem Roman barátnőjének arcát a kocsi ajtajával – ezután nem volt túl boldog, hogy náluk dolgoztunk, így nagyon gyorsan befejeztük a felvételeket!”
Ami a specialitásuk volt, hogy maximálisan non-trendy hozzáállással, a ’80-as években maradott attitűddel komponálták meg szerzeményeiket, azokon magukon hordozva a tradicionális heavy metal, az old school thrash és black metal védjegyeit, hatásait, egyfajta középkori, barokk köntösbe ágyazva. Ahogyan elődjét, úgy a Tyrants of the Netherworldöt is egy roppant hangulatos intróval (Chorea Minor) indítják, amelyet követően a száguldó Nekropolis Karthago következik, mintegy jelezve, mire számíthatunk az előttünk álló 42 és fél percben.
Miután fanatikusan követtem az undergroundot azokban az időkben is, kijelenthetem, hogy a Desaster felfogása unikum volt, senkihez sem hasonlítottak, voltak mérhetők, úgy gondolom, hogy az akkori német vonal császárjai voltak. Hozzátéve, hogy nagyon tehetséges, a régivágású metalért teljes mértékben elkötelezett/elhivatott muzsikusokról beszélünk. Egyébiránt az összes dalszöveget Okkulto követte el, ez alól csak a Nekropolis Karthago (Infernal) és a Sworn to Avenge (Costa Stoios – ő (volt) a kiadó tulajdonosa és a Tales of the Macabre fanzine szerkesztője) képezett kivételt. Négy percet vágtak csak mindösszesen a Hellfire’s Dominionhoz (46:27) képest, csupán a formula, a körítés, a csomagolás, a korong felépítése (intro – outro) azonos. Ugyanolyan zseniális lett, mint elődje, és noha nem volt Teutonic Steel, vagy Metalized Blood, de volt Profanation, Sworn to Avenge, illetve Battle Oath. Továbbá: már-már nagyívű, epikus határokat feszeget a Tyrants of the Netherworld, gallopozós részekkel ötvözik a Victim of My Force-t, illetve az enyhén Find the Arise hatásokból táplálkozó Call on the Beastet, ahogyan a Disciples of Darkness is maximálisan belesimul az összképbe. Az intrót már említettem, az outro pedig a Reign of Tyrants volt, a maga középkori, barokkos stílusában.
Magyarán, nem tévedtek, méltó folytatása volt elődjének. Infernal: „Igen, akkoriban még kicsi volt a világszíntér, és mindenhonnan nagy visszhangot kaptunk a legutóbbi kiadványokra. Tényleg megalkottuk a saját stílusunkat, és akkoriban még nem játszották minden sarkon a thrashing black metalt, mint manapság!” Hozzátéve, hogy „amikor elkezdtük, és még a debütáló albumunkon is inkább black voltunk, különösen Okkulto igazodott a skandináv bandákhoz és azok hatásaihoz. De a Stormbringer mini albumunk óta a thrash gyökereink egyre erősebbek lettek, és ez egy teljesen természetes fejlődés volt, miután zenekarként is fejlődtünk és megtanultunk egyre jobban együtt játszani”.
Valamint, szintén Infernal „tollából”: „Igen, tényleg úgy gondolom, hogy az album kiállta az idő próbáját, és a dalok még mindig nagyon erősek, még 25 év után is!” Nem megfeledkezve arról (sem), hogy szintén Infernalt idézve – „a Hellfire-höz képest, amelyen különösen a Metalized Blood, mint a speed metal himnuszunk szerepel, azt mondanám, hogy a Tyrants-on még jobban „befeketítettük” a dalokat!” Az intró – outró hagyományokról: „Igen, szinte minden albumon ez volt a keret, de mivel már a következő albumon kihagytunk egy outrót, így a legelső alkalommal nem lesz intró! Néha fontos, hogy szakítsunk a hagyományokkal”. Megemlítve: „túl unalmas lenne 10 gyors és brutális black metal dalt csinálni anélkül, hogy bármi is megmaradna a hallgatás után! Számomra fontos, hogy olyan dalokat írjak, amiknek van például egy jó refrénje, és most nem a Can I play with madness-ről beszélek …. Még mindig nagyon büszke vagyok például a Nekropolis Karthago refrénjére, ami az én ötletem volt! Nagyszerű, amikor a közönség velünk együtt énekeli a „NEEEEEEEEEEEEEEEEKROPOLIS”-t! Libabőrözés!” A másik kettő kiadványról dióhéjban, mert, kvázi szervesen ide, ehhez a periódushoz tartoznak.
Megosztott Ep: egyrészt a zenekarok egymás dalait dolgozták fel, valamint kizárólag ehhez az anyaghoz rögzítettek egy-egy új nőtát. 7” Ep: új tételként a címadó szerzemény – felkerülhetett volna Tyrants…-re – Razor feldolgozás (Cross Me Fool), Sataniac, Show Them How koncertverziók. Aztán jött az egység (értsd: line up) felbomlása, ugyanis Okkulto elhagyta a fedélzetét, helyét pedig Guido „Sataniac” Wissmann (ex-Divine Genocide, később, 2011-ben „bepróbálkozott” az Infektorban) „örökölte meg”. Infernal: „Okkulto távozása egyáltalán nem volt baráti!!! Akkor hagyta el a csatateret, amikor minden harcosra szükségünk volt, hogy megnyerjük a harcot!!! A Tyrants album után nagyon jó ajánlatokat kaptunk fesztiválokra, turnékra, és még a nagy Wacken Open Air-en is játszottunk! Szóval, amikor Okkulto bejött a próbahelyre és közölte, hogy elhagy minket, nagyon-nagyon dühös voltam, kidobtam a próbateremből és majdnem a fejére vágtam a fából készült fordított keresztet, ami a Tyrants LP hátlapján látható! A labda éppen csak elkezdett pattogni a számunkra, különösen Tormentor és én annyi időt, vért és verejtéket fektettünk a zenekarba… és akkor a frontember úgy döntött, hogy elmegy! Évekig nem beszéltünk egymással! Több oka is volt a távozásának, a legtöbbjük személyes, de hé, mindössze 2 hét alatt találtunk egy nagyszerű utódot! Sataniac-kal mindent elérhettünk, amit akartunk! Szóval utólag örülök annak, amit a sors dobott nekünk! És nincs többé rossz viszony sem köztünk és Okkulto között. Egyébként: A Souls of Infernity dalokat már a Tyrants session keretében vettük fel!” A Tyrants Of The Netherworld a legerősebb Desaster munka az Okkulto korszakot figyelembe véve? „Igen”. No comment.
Jókat röhögtem korai interjúikon, amikor is kihangsúlyozták, hogy ők ízig-vérig underground együttes, nem alkusznak meg, nem fekszenek le a nagy kiadóknak, erre, mi történt/történik? Ötödik – és egyben, szerintem legkomplexebb – albumjukat már a Metal Blade égisze alatt hozták ki, és ez – szerintem – logikus lépés volt, lévén, ha nem váltanak, eltűntek volna a süllyesztőben, mivel a Merciless/Iron Pegasus kategóriát bőven kinőtték, maguk mögött hagyták, ergo bekövetkezett/eljött az idő „magasabb csúcsokat meghódítani”. Mondjuk az Angelwhore nem feltétlenül volt a legjobb start, de aztán a Satan’s Soldiers Syndicate-től minden visszakerült a megfelelő kerékvágásba. (A kettő anyag – Angelwhore, Satan’s… – között, az Iron Pegasus által piacra dobott Infernal Voices Ep – azon felvonultatva az Infernal Voicest, a Fields of Triumph-ot, valamint egy Unleashed feldolgozást (Before the Creation of Time) – szintén pazar lett).
És, most ugrunk 2025-be, és a Desaster két fronton debütál: a Tyrants of the Netherworld idén, megjelenésének 25. évfordulóját ünnepeli, míg az idei esztendőben – augusztus 22. – Kill All Idols tizedik hanghordozójuk. Tudvalevő, Marco „Hont” Hontheim erősíti soraikat a Churches Without Saints óta és a banda „odáig jutott el”, hogy eddigi legváltozatosabb lemezét tette le az asztalra, szigorúan betartva a korai esztendőkre jellemző zenei formulákat. Intro ezúttal „ravasz módon” nincs, szimplán, belecsapnak a lecsóba a Great Repulsive Force-szal, viszont outro (Idol’s End) van, tehát, felépítésileg, a korong struktúráját tekintve, „újfent felborították, meghazudtolták a papírformát”, korábbi alkotásaikhoz képest. Ott/Abban viszont nem tévedtek/hibáztak, hogy méregerős lett a Kill All Idols, felvonultatva a csapat zeneszerzői zsenijét. Amíg legutóbb a Desaster kazamatában, Ochtendungban dolgoztak, addig a Kill Your Idols munkálataira a banda próbatermében, Koblenzben került sor, míg a végső simításokat (értsd: keverés és maszterizálás), az Earhammer stúdióban, Oaklandben, tudták le.
Meggyőződésem, hogy a C. W. S.-hez viszonyítva egy sokkal kiforrottabb, változatosabb mű született műhelyükben, megkoronázva eddigi életművüket, felhelyezve eddigi karrierjükre a koronát. Holott/pedig, a győztes csapaton ne változtass(ál) elvet maximálisan szem előtt tartották, magyarán a régi iskolás thrash/black/heavy metal elemeiből épülnek fel továbbra is tételeik, megőrizve, figyelembe véve a rájuk jellemző, ismert középkori (barokk) hangulatot, csupán „megbolondították” őket pár „csemegével”. Eddig – ha, jól emlékszem – sohasem volt „kenyerük” a punk elemek zenéjükbe iktatása, itt és most/ezen a lemezen, ezt is megkapjuk; címe: They Are the Law és a Motörhead Iron Fistjéből merít egy jóízűt. Eleve, már a nyitó Great Repulsive Force egy nagyívű, az összes, rájuk jellemző zeni hatást felvonultató szám. Ezt követi az Emanation of the Profane – hasonló felfogásban. Ami – viszont – érdekesség részükről, hogy ezúttal a doomnak is engedtek teret engedni, amire az Ash Cloud Ritual (igaz, a végén begyorsul) a példa, de az Emination… sem áll messze az epikus doom fogalmától. Enyhe, punk íz a Towards Oblivionban is felbukkan. Barokk hangulatú, kimért, emelkedett tempóban fogant a Fathomless Victory, gyilkos a Kill the Idol, megidézi a Venom Buried Alive-ját a Stellar Remnant, szimplán „csak jó” a Throne of Ecstasy, míg maga az egész, komplett produkció az idei év egyik legjobbja (lett), a zenekar régi fanatikusainak (ősrajongóinak) szemernyi csalódást sem okozva.
Ilyetén, nekem sem, mert hibátlan, kurva jó lett. Nem merem mondani, hogy a legjobbjuk, mert az a Hellfire’s Dominion, de ahhoz közel azonos. Mondjuk így, 99,5%-os. A maradék 0,5% okát nem tudom, de ez egy – értelemszerűen – maximális teljesítmény, tuti év végi top 10-es anyag.
