Ezen év január 1-jén, mintegy mindenkinek boldog újévet kívánva, jelent meg az Urachel negyedik albuma, The Christian Plague. Némi fáziskéséssel, de mi is beszámoltunk róla (https://rattlead.hu/2025/07/14/urachel-the-christian-plague-2025/ . Aztán alig telik el háromnegyed év, és itt van az ötödik opusz. Márkó Zoli elemében van, nem fogy ki az ötletekből.
Viszont ami ennél is fontosabb: a mennyiség nem megy a minőség rovására. Sőt, megkockáztatom: Zoli legjobb produkciója az Urachelt illetően. Mi több, meglepetés gyanánt a tízdalos lemez utolsó három tételét magyarul adja elő, amelyek közül az egyik a P. Mobil egyik klasszikusának, A főnix éjszakájának feldolgozása (ezt anno a Testimony is feltette az Inhale the Sadness-re), a másik kettő pedig a Boszorkánytánc és a Pogány Krisztus.
Utóbbiak vérbő, tradicionális black metal számok, előbbibe viszont belekötök, mert egy picit sántít. Mondjuk nem veszélyesen — inkább úgy fogalmazok: érdekes lett. Ettől függetlenül a végeredményt maximális kalkulussal illetem. Tényleg, „ez a fiú” nem tud hibázni, és rettentően hitelesen, autentikusan tolmácsolja az északi hatásokkal átszőtt black metalt. Ja, és változatosan is, maximálisan törekedve arra, nehogy sablonos, unalmas, kiszámítható produkció csússzon ki a kezei közül.
Annyit tennék hozzá a szerző tollából – személyes beszélgetésünkre, levélváltásunkra hivatkozva –, hogy „a most megjelent lemez nem nagylemezként indult, hanem EP-ként. Az eredeti ötlet egy 5-6 számos, magyar nyelvű EP (régi és új dalokkal) lett volna, rajta bónuszként a Mobil-feldolgozással, de a felvétel közben csak jöttek az ötletek, és így teljes értékű albummá alakult át. A borító is annyira tetszett, hogy nem akartam egy EP-re pazarolni, így született meg ez az album.”
Zoltán, pofázol, tán? 😄 Szóval, „maradt minden a régiben”, magyarán a korai Immortal – mondjuk a Battles in the North korszakig bezárólag – továbbra is markánsan hordozza védjegyeit a muzsikának. De ahogyan megszokhattuk Zolitól, „van itt minden, mint a búcsúban”: megkapó dallamok a címadó tételben, epikus, doomos kezdés a Kursk-ban, thrash-es hatások a Witches Dance-ben, korai Marduk- és Dark Funeral-beszűrődések a The Last Anointing-ben, női „hangfoszlányok” a Lilith elején, míg az akusztikusan kezdődő Crown of Miasma szimplán zseniális.
Zoli megerősítette azon tézisemet, hogy a Boszorkánytánc a Witches Dance, a Pogány Krisztus pedig a Pagan Christ magyar nyelvű megfelelői, hozzátéve, hogy „ez a kettő lett magyar; van még pár régebbi dal is félrerakva magyar nyelvű átiratban, de azok elütöttek volna hangzásban, így nem kerültek fel az anyagra.”
A produktumot jellemezve: simán elmegy, elmenne egy „kezdő norvég black metal csapat” korongjának – már csak azért is, mert a fagyos, nordikus hangulat, atmoszféra mindvégig uralja, átszövi az In the Name of God-ot, holott a végeredményt idehaza, Magyarországon, Tamásiban „hozták össze”. Az pedig végképp nem elhanyagolható tényező, hogy rettentően tömény, masszív a hangzás, azaz a „fiú, az elkövető” maximálisan kihúzhatja magát Isten nevében teljesítményére.
Fentebb már utaltam rá: maximális a pontszám, csupán annyi kérésem van a fanatikusokhoz, hogy „tolják már meg Zoli szekerét”, vigyék, rendeljék meg tőle kiadványait, ugyanis a fekete fém fanok sohasem csalódnak benne.
