Fullasztó riffek, mélységekbe merülés
Amikor 2026 elején felröppentek az első hírek arról, hogy a richmondi ötfogat, a modern metal egyik utolsó bástyája, a Lamb of God új anyaggal jelentkezik, a rajongói közösség lélegzet-visszafojtva várt. A 2024-es jubileumi turnék után sokan találgatták: vajon van-e még bennük annyi düh, annyi kreatív puskapor, hogy az önismétlés csapdáját elkerülve valami relevánsat tegyenek le az asztalra? A válasz március 13-án érkezett meg az Into Oblivion képében, és barátaim, őszintén mondom: ez a lemez nemcsak egy újabb tétel a diszkográfiában. Ez egy hadüzenet!
Viszont ahhoz, hogy megértsük az Into Oblivion súlyát, látnunk kell, honnan jött a banda. Az elmúlt évek világpolitikai és társadalmi feszültségei az énekest, Randy Blythe-ot mindig is inspirálták, de ennél a lemeznél valami megváltozott. Míg a korábbi albumokon (mint például a legutóbbi Lamb of God-lemezen vagy az Omens-en) a düh sokszor kifelé irányult, itt inkább egy mélyebb, egzisztenciálisabb szorongás és a feledésbe merülés gondolatai dominálnak.
Zeneileg Art Cruz dobos mostanra nem „Chris Adler utódja”-ként él a fejemben, hanem a motor, aki meghatározza a Lamb of God 2020-as évekbeli lüktetését. Mark Morton és Willie Adler pedig olyan riffarzenált vonultatnak fel, amely a 2003-as As the Palaces Burn nyersességét ötvözi a Sacrament precizitásával. A lemez mindössze 40 perc, de ez a 40 perc olyan sűrű, hogy első hallgatásra szinte fullasztó.
Kezdésnek máris jön a címadó dal, az Into Oblivion, amely az intro-tól a végéig az Ashes of the Wake hangulatát idézi. Will Adler és Mark Morton feszes, szaggatott gitárjátéka igazán bámulatos. Randy vokálja már-már prédikálásba csap át, és ettől a dal csak még súlyosabbá válik.
Ezután következik a Parasocial Christ, a lemez egyik legkiemelkedőbb és leggyorsabb dala. Art, Mark és Will kíméletlen tempót diktálnak, kevés helyet hagyva a pihenésnek. Blythe éneke itt különösen dühös és zsigeri, ami jól illeszkedik a technológiai túlterheltség témájához. Randy egy interjúban elárulta, hogy a dalt részben az amerikai TikTok-betiltás körüli pánik inspirálta, ahol látta, ahogy az emberek teljesen elveszítik a fejüket egy alkalmazás miatt, mintha eljött volna a világvége.
Következik a Sepsis, amely a thrashes elődhöz képest egy lassabb groove-szörnyeteg, a súlyra és a sűrű atmoszférára építve. A dal egy baljós, tiszta gitárhanggal vagy halk morajlással indul, amely fokozatosan csap át monumentális középtempós riffelésbe. A tempó a zenekar korai, New American Gospel korszakának mocsarasabb, súlyosabb pillanatait idézi. Art Cruz itt nem a gyorsaságával, hanem a precíz, combos ütéseivel dominál, a dobok pedig különösen mélyek és visszhangosak, fokozva a klausztrofób érzetet.
Negyedik tételként érkezik a The Killing Floor, amely sűrű és fojtogató, kevés dallamos elemmel. John Campbell basszusgitáros és Art Cruz kíméletlen, kalapácsszerű alapot biztosít, amely felerősíti a vágóhíd mechanikus, ipari hangulatát. Mark és Will szaggatott riffelései itt is tipikusan Lamb of God-hangulatot teremtenek.
Ezután jön az El Vacio (spanyolul: „Üresség”), amely a spirituális és egzisztenciális ürességet járja körül. Zeneileg a banda atmoszférikusabb, doom-osabb arcát mutatja, helyenként már post-metalos irányba fordulva. Ebben a dalban hallható Randy tiszta éneke is, ami ritkább pillanat. A dal végén megszólaló női háttérvokálok még inkább elmélyítik az üresség hangulatát.
A doom-os atmoszférából egy technikásabb darabba váltunk, a St. Catherine’s Wheel című tétellel. A dal a Szent Katalin-kerékre utal, egy középkori kínzóeszközre. Randy szerint a szöveg arról szól, hogyan próbálja a rendszer megtörni az egyént, és hogyan válik a szenvedés mindennapossá. Zeneileg rendkívül technikás tétel: Art Cruz tört ütemekkel és dupla lábgéppel épít, Mark és Willie pedig szirénázó, disszonáns gitárhangokat hoznak. A középrész súlyos breakdownba torkollik, amely a fizikai fájdalom zenei leképezése.
Ezután jön a személyes kedvenc single, a Blunt Force Blues, amely már címével és főriffjével is azonnal hat. A dal mély, mocsaras gitárriffel indul, Mark bluesosabb oldalát is megvillantva. Középtempós, de rendkívül tömör hangzású darab, amely egyre csak építkezik, míg kaotikus lezárásba nem torkollik.
A Bully (elég beszédes cím) groove/thrash alapokra épül, modern disszonanciákkal. Mark és Willie riffei feszültséget keltenek, Art Cruz pedig gépszerű precizitással tartja össze a dalt. Randy vokálja a tőle megszokott zsigeri, hardcore-os üvöltés.
Az utolsó előtti tétel, az A Thousand Years talán a lemez legsötétebb és legapokaliptikusabb darabja. Egy mitologikus, halhatatlan entitás nézőpontjából mutatja be az emberiség pusztulását. A gyors tempók helyett egy hömpölygő, disszonáns juggernaut épül fel, menetelő ritmussal és mélyre hangolt gitárokkal.
Végül a Devise/Destroy zárja a lemezt, amely a társadalmi és emberi hanyatlás sötét kontextusát összegzi egy utolsó groove/thrash roham formájában.
Az Into Oblivion egy kíméletlenül nyers, dühös és aktuális zenei látlelet a modern társadalom morális és kulturális széteséséről. A 10 dalt felvonultató lemez egy olyan zenekart mutat, amely veterán státuszát elfogadva, elhajlások nélkül, de megújult energiával hozza a rá jellemző súlyos groove/thrash metalt.
Nálam teljes mértékben átment a lemez.
