„A ’80-as évek elején nálunk nem létezett metal színtér. A svéd punk szcéna például nemcsak tízszer volt erősebb, mint Norvégiában, de harmincszor próbált nagyobb lenni annál! Finnország csak egy kicsit állt jobban a metallal, de sokkal jobban a punkkal. Szóval olyanok voltunk, mint egy harmadik világbeli ország, és a Mayhem, illetve a Slayer magazin voltak azok, amelyek ’84–’88 környékén (intenzívebben ’85–’87-ben) feltettek bennünket a térképre. Aztán a zenekarainkkal mi is csatlakoztunk az undergroundhoz.”
– Gylve Fenris “Fenriz” Nagell
Ezt olvastam anno Fenriz „tollából”, miután megemlékeztem a Darkthrone – Soulside Journey lemezéről annak 30. jubileuma alkalmából. Mi több, az A-HA debütáló albumáról írt cikkemben is utaltam rá, hogy Norvégia a ’80-as években nem feltétlenül „volt vevő” a könnyűzenére.
Dallamos rock/heavy metal fronton ott volt a TNT, thrashben a Witchhammer (eredetileg Treatless), az Equinox, aztán a ’90-es évekre az ország az európai black metal fellegvárává vált – értelemszerűen a Bathory emlőin nevelkedve.
1988-ban, Råde/Fredrikstadban (Østfold) bontott vitorlát a Cadaver, élén Anders „Neddo” Odden gitárossal és Ole Bjerkebakke dobos/énekessel. Ők ketten rögzítették az Into the Outside demót (1988), majd jött az Abnormal Deformity (1989) – immár René Jansen basszusgitárossal (R.I.P., 2014). Ugyanebben az évben a Sunset at Dawn is napvilágot látott, majd 1990-ben a Demo 2, és ezekből állt össze a debüt, a Hallucinating Anxiety, amely gyakorlatilag az összes demós dalt leporolva, pár újjal kiegészítve látott napvilágot.
Az anyagot hazai pályán, a Kællen stúdióban vették fel 1989/1990 telén, majd februárban Sarpsborgban keverték (Studio 2). Megjelent LP-n és CD-n is, ám gyakorlatilag splitként, a Carnage – Dark Recollections oldalán, a brit Necrosis Records égisze alatt – ez az Earache Records rövid életű leágazása volt, Jeff Walker és Bill Steer (Carcass) vezetésével.
Apró érdekesség, hogy az albumhoz tartozó tracklisták és címek is tele vannak hibákkal: a Hypertrophyan például lemaradt, a Tuba és az Ignominious Eczema külön számon szerepelnek, a Petrifyed Faces és a Mental Abherrance pedig helytelenül íródott. De hát ez is hozzátartozott az akkori földalatti káoszhoz – „mindent elnyelt az underground”.
A Hallucinating Anxiety sosem forgatta fel a világot, de utólag klasszikussá érett: a maga idejében az első norvég death metal album volt. A Carcass és az amerikai színtér (Deicide, Death, Atheist) hatása egyértelmű, de a Cadaver valahogy mindig saját hangon szólalt meg – talán épp ezért nem simult be soha a Sunlight-soundot követő skandináv hullámba.
A folytatás, az …In Pains (1992, immár Eilert Solstad basszusgitárossal) után nyolc év csend következett, majd jött a Cadaver Inc.-korszak (1999–2002), a „gyilkossági bizonyíték-megsemmisítő cégként” álcázott weboldallal, amiért a norvég kormány is rájuk szállt. Az oldal leállt, a banda visszatért eredeti nevéhez, majd a 2002-es amerikai turné kudarcba fulladt, a Necrosis (2004) után pedig ismét jött a feloszlás.
Aztán 2010-ben újjáalakultak, 2014-ben Neddo elhatározta, hogy újra életet lehel a zenekarba, és Dirk Verbeuren (Megadeth, Soilwork) segítségével új anyagon kezdett dolgozni. Ennek a történetnek a vége a mostani, 2025-ös Hymns of Misanthropy, amely tulajdonképpen egy korábban, 1993-ban elkezdett, de félbehagyott lemez.
A Listenable Records gondozásában megjelent album tehát időutazás a Cadaver múltjába: Neddo, Bjerkebakke és Solstad jegyzik a dalokat, melyek 30 év késéssel láttak napvilágot. A hivatalos leírás szerint „a Cadaver visszatér gyökereihez, az emberi léttel szembeni megvetés kérlelhetetlen himnuszaival”. Jó reklámszöveg – de ne essünk túlzásokba. Ha ez az anyag ’93-ban jelent volna meg, akkor sem váltotta volna meg a világot.
A borítón Hieronymus Bosch Krisztus leszállása a pokolba című festményének részlete látható – tökéletesen illik a koncepcióhoz.
Zeneileg hallani a fejlődést a korai kaotikus death metalhoz képest: a Maltreated Mind Makes Man Manic rövid bevezetője után jönnek a Chained to His Fate és a Nowhere to Hide típusú dalok, amelyekben már érezni a Cynic–Atheist–Death hatást, különösen a markáns bőgőjáték révén. Ugyanakkor ott van bennük a Cancer-féle borús európai íz, és a korai Carcass-grindos brutalitás is.
Újat persze nem mutat, de még mindig messze áll a Sunlight-féle svéd hangzástól – valószínűleg tudatos döntés ez Neddótól. A Sunset at Dawn újra felbukkanása pedig igazi múltidézés. A Breaking Through pedig kifejezetten fogós darab.
Mindezek fényében nehéz a Hymns of Misanthropy-t teljesen új lemezként kezelni, de ha így tesszük, akkor is erős négyes az anyag.
Őszintén: ’93-ban sem adtam volna többet rá – de akkor még csak mezei hallgató voltam, nem „profi firkász”.
