Intenzív gyűlölet
Ha az ember egy igazán agresszív, gyűlölködő és intenzív együttest keres magának, akkor a legjobb helyen járunk! Méghozzá Brazíliában! Jómagam is az év legelején bukkantam eme thrash gyöngyszemre, és itt is a lemezborító adta a késztetést, hogy rásasoljak erre az együttesre. Persze a banda neve és a lemez címe is adta magát, de ilyenkor kel életre bennem a hétköznapi mondás, amit sokan kihagynak: ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet! Azért némiképp nálam most másképp indult, igaz, de az alapösztöneim nem hazudtak!
Na de miféle cuccról is akarok itt vakerálni? Természetesen a brazil Deathraiser együttesről és ez évben megjelent második nagylemezükről, a Forged in Hatred-ről.
Az együttest 2006-ban alapította Thiago (gitár/ének), William (dob), Ramon (gitár) és Rafael (basszusgitár) Mercilless néven. Ezen a néven adták ki Possessed by Thrash című demójukat 2007-ben. 2009-ben változtatták nevüket Deathraiserre (egy Attomica dal után), hogy elkerüljék a névütközést más zenekarokkal. A Minas Gerais állambeli Leopoldinából származó együttes zenéje a klasszikus, 80-as évekbeli agresszív thrash vonalat képviseli, olyan zenekarok nyomdokain haladva, mint a korai Slayer, a Kreator vagy a honfitárs Sepultura.
Első nagylemezük, a Violent Aggression 2011 márciusában jelent meg a spanyol Xtreem Music gondozásában. Az album nemzetközi elismerést hozott nekik az undergroundban, és lehetővé tette, hogy Brazília szinte összes államában fellépjenek. Azonban 2012-től egy hosszabb szünet állt be, és bár a zenekar nem jelentette be a feloszlását, több mint egy évtizednyi csend már gyanús volt. Ám 2024-ben újra aktivizálták magukat, hogy elkészítsék második nagylemezüket.
A zenekar felállása az évek során stabil maradt, mindössze a basszusgitáros poszton történt csere a korai szakaszban: Thiago Rocha (ének/gitár), Ramon Bedim (gitár), Junior Gaetho (basszusgitár, 2008-tól), William Fernandes (dob).
A Deathraiser 2026. január 22-én jelentette meg második stúdióalbumát, a Forged in Hatred-et az Xtreem Music gondozásában. Az album 34 perces, megalkuvást nem ismerő, agresszív old school thrash metal, amely közvetlenül a 80-as évek végi brazil (korai Sepultura) és német (Kreator) vonal előtt tiszteleg.
Az album a „régi suli” legszebb hagyományait követi. Míg az első lemezük (Violent Aggression) egy nyers, néhol kaotikus tisztelgés volt a korai Slayer előtt, a Forged in Hatred produkciója már érettebb. A hangzás tisztább, de megőrizte azt a fojtogató, sűrű agressziót, ami a brazil bandák sajátja. Thiago éneke továbbra is a klasszikus Tom Araya-féle üvöltések és a germán thrash (főképp a Kreator) dühének keveréke.
A dobmunka (William Fernandes) emberfeletti: a lemez 90%-ában szélvészgyors blastbeatek és „skank” beatek dominálnak, szinte pihenő nélkül. Bár a dalok szerkezete nem reformálja meg a műfajt, a technikai kivitelezés és a dinamika (a sebesség és a groove váltakozása) kiemeli az átlagból. A lemez 9 tételből áll, melyek szinte szünet nélkül zúdítják az erőszakot a hallgatóra.
A Severe Atrocity, a lemez kezdőtétele, egy 80-as évekbeli horrorfilmeket idéző, baljós bevezetővel indul, majd azonnal átvált egy adrenalintól fűtött, vágtató thrash rohamra. A dal lehengerlő, primitív energiája és agresszív éneke rögtön kijelöli az irányt a hallgató számára, és innen nincs visszaút!
Utána jön a Primitive Medicine, amelynek középpontjában a törzsi dobfillek, a teuton thrash riffek és a démoni hangulat áll, direkt és kántálható refrénrészekkel. A gitárszólók kíméletlenek, és füstölgő nyomot hagynak az ember dobhártyáin.
Harmadik dalként következik az Everything Dies, ami a lemez leghosszabb és egyben legérdekesebb dala szerkezetileg, ahol visszavesznek a tempóból, teret engedve a groove-nak és a hangsúlyosabb basszusjátéknak.
Utána jön a Corporation Parasite, amely egy klasszikus whammy bar szólóval kezdődik, mintha a pokol kapui nyílnának meg. Ezután azonban visszatér a daráláshoz, és szabályosan egyfajta nyaktörő ritmusszekcióra épül, ahol a kíméletlenség nem ismer határokat. Szövegileg is érdekes, mert a kapzsi multinacionális cégek ellen szólal fel.
Az Empire of Ignorance az előző tétel záróhangjából indul ki, egyfajta egymásba kapcsolódó koncepciót teremtve. Ritmikusabb megközelítésű thrash, amely témavezetésében is illeszkedik az album dühös hangvételéhez. A riffek egy zuhanó kamikaze pilóta agressziójával támadnak, amit izgalmas basszusfutamok egészítenek ki.
Utána jön a Symphony of Violence, egy instrumentális tétel, amelyben a zenekar megmutatja technikai képességeit, váltogatva a gyors és a súlyosabb szekciókat. Szabályosan nem e világi darab!
Ezt követi a Toxic Legacy, amely a környezetszennyezés és a korrupció ellen emel szót (klisés, de hatásos még mindig). Zeneileg a gyorsaság és a súlyosabb riffek kombinációjára épít.
Utána jön a One Step to the Grave, egy rövid, de rendkívül intenzív tétel. Merem állítani, hogy a lemez legagresszívebb darabja!
Végezetül pedig itt van a Dead Generation, az album záródala, amely felteszi a koronát a 34 perces pusztításra, lezárva a „régi suli” előtti tisztelgést, és fenntartva a feszültséget az utolsó másodpercig.
A Forged in Hatred nem váltja meg a világot, de azt hiszem kijelenthetem, hogy az elmúlt évek egyik legőszintébb és leggyorsabb thrash lemeze lett számomra. Aki hiányolja a 80-as évek végének könyörtelen tempóját, annak ez alapmű!
