Vártam is meg nem is az Exodus új albumát. A San Franciscó-i csapat régóta a kedvenc bandáim közé tartozik. Ennek fényében talán meglepő lehet, hogy a zenekar lemezeit a 2004-es Tempo of the Damned-del bezárólag hallgatom rendszeresen – az azt követő anyagok sajnos nem váltak a kedvenceimmé. Ezzel együtt mindig adok nekik egy újabb esélyt, mondván, hátha ez alkalommal végre megint egy lehengerlő alkotással rukkolnak elő…
A ’80-as években megismert, klasszikus felállást ma már csupán Gary Holt gitáros és a dobos Tom Hunting képviseli, és nyilván nyomós okai voltak a Steve „Zetro” Souzával tavaly történt szakításnak, számomra mindig is ő lesz az Exodus „igazi” énekese. Tavaly áprilisban, Phoenixben (már Rob Dukes-szal) láttam őket élőben, és az ottani kásás hangzás nagyban befolyásolta az új felállásról alkotott képemet.
Mindezek után – és a három korábbi, Dukes-szal készült LP ismeretében – nem számítottam tőlük egy ütős új anyagra. És erre mi történik? A Goliath már az első hallgatás alkalmával elégedett mosolyt csalt az arcomra, és ez a mosoly minden alkalommal csak még szélesebbre húzódott. Messze nem tökéletes anyag, ám simán lehet, hogy márciusban nálam ez a lemez fogja kiérdemelni „a hónap albuma” címet.
Nem olvastam róla sok kritikát, de amit igen, azoknak a szerzői leginkább fanyalogtak, mondván, a Goliath-on sok az üresjárat, a tölteléknóta. Ezzel nem igazán tudok vitatkozni, a hangzásba és a hangszeresek teljesítményébe viszont nem nagyon lehet belekötni. Holt és Lee Altus remek munkát végeztek: játékukban visszaköszön a ’80-as évek végének (Fabulous Disaster és Impact Is Imminent albumok) jellegzetes soundja, riffelése, amire az éppen nem ritmizáló kolléga remek szólókat pakol. És nem csak a hathúros hangszer ontja a melódiákat, sok helyen a frontember is meglepően dallamosan énekel. Úgy emlékeztem, Rob hangja hörgősebb, egysíkúbb, mint Zetróé, de itt nem ezt halljuk: viszonylag magasabb hangfekvésben és szélesebb skálán mozog, mint korábban. Jack Gibson basszusának nem sok teret hagytak, Hunting viszont, bár az időnkénti pörgetéseket leszámítva nem nagyon cifrázza a játékát, dinamikusan üt, ellentmondást nem tűrően diktálja a tempót.
Ahogy az elmúlt két évtized Exodus-albumain, itt sincsenek olyan slágerdarabok, mint az általam fénykornak tartott éra utolsó nagylemezén mondjuk a War Is My Shepherd vagy a Blacklist voltak. Ezzel együtt a Goliath-on is bőven akadnak említésre méltó pillanatok.
Már maga az indítás is ígéretes: a kapkodós 3111 egy lassabb, baljóslatú témával nyit, és a kettes számú alapriff is jó eséllyel pezsdítheti fel a hallgató vérét.
A The Changing Me is lehengerlő megoldással, hangsúlyos gitár–zenekari válasz kettősével indít, hogy aztán egy szokásos Exodus-os középtempó legyen belőle. Itt érkezik az első dallamos énektéma is, a nóta végén felcsendülő, dübörgő alapra játszott gitármelódia pedig a lemez első igazán emlékezetes dalát koronázza meg.
A Promise You This is hasonló receptből főz: gitárra épülő, ütős nyitás, a rock and rollos refrénben Dukes hangi adottságaihoz mérten dallamos ének (vokálozni itt a Hypocrisy- és Pain-főnök Peter Tägtgren szállt be mellé), a bárdistáktól pedig remek ritmus-szóló kettőst hallhatunk.
A címadó nóta elején végre Gibson basszusgitárja is megdörren; ami viszont itt nem tetszik, az a vánszorgó, már-már doom-osan lassú tempó. A gitár hangjai persze itt is le-fel kacskaringóznak; a szólóban meghökkentő, az Exodustól szokatlan hangzások kerülnek elő; a groove-ok a Panterát idézik, a pengetések közé pedig hegedű hangjai keverednek.
A 2 Minutes Hate elején ismét Gibson pillanatai következnek, amiből az anyag legjobb dala bontakozik ki: Brain Dead-es, The Toxic Waltz-os, középtempós riffelés, dallamos refrén, diszkréten keleties motívumokat is felvonultató szóló, melodikus gitártéma – nálam jelenleg ez szám a favorit (miközben akaratlanul is az Archaic Two Minutes of Hate című dala jut róla eszembe).
A következő meghökkenést a Violence Works groove-os/nu metalos gitáros nyitóhangjai, pattogó tempója, break-jei okozzák. A lemez játékos, legkevésbé thrash-es darabja ez, amiből persze így sem hiányzik a keménység és a virtuozitás.
Az utolsóként elhangzó The Dirtiest of the Dozen egy euforikus-katartikus gitárkitöréssel zúdul ránk, a folytatás azonban már sajnos nem ilyen ellenállhatatlan. Hallunk ugyan néhány ínycsiklandó basszuskiállást, de Gibsonék ezzel nagyjából el is lőtték a puskaporukat.
Összegezve, nem az ének viszi a hátán az anyagot, a gitárjáték viszont első osztályú, és az időnként felbukkanó dallamos témák is kárpótolnak az album egyéb hiányosságaiért. Ha nagyon kritikus akarnék lenni (nem akarok), nálam a jó nóták és a töltelékek aránya körülbelül fele-fele, de ezzel együtt sem nevezném a Goliath-ot egy szilikonnal felpumpált EP-nek. Kíváncsi vagyok a lemez párjára, ikertestvérére (Holték állítólag másfél tucat dalt rögzítettek): vajon azon is tudják hozni legalább ezt a színvonalat?
