Három- és fél évtizednyi kihagyás után, 2027. március 26-án, az eredeti felállásban (Kovács Gergő gitár-ének, Vígh Dávid gitár, Kovács Tamás basszusgitár, Kovács Bence dobok) újra színpadra lép a kilencvenes évek elejének egyik legjobb hazai thrash metal zenekara, a Barbed Wire. Most, hogy a bulival kapcsolatban egyre több részlet lát napvilágot, mi is elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy kicsit kifaggassuk a srácokat, mindenekelőtt a döntés hátteréről, valamint arról, hogy mi történik jelenleg a banda háza táján. Coly egy budai pizzériában tette fel a kérdéseit Gergőnek és Tominak.
Coly: Gergő, utoljára kilenc évvel ezelőtt, a Rattle Inc. első olvasótalálkozójának pódiumán beszélgettem veled és Dáviddal. Akkor azt mondtad, biztos vagy benne, hogy valamikor még fogtok együtt zenélni, és újra metalt játszani. Végre ennek is eljött az ideje…
Kovács Gergő: Pont most mondtam a bátyámnak, Tominak, hogy anno volt egy ilyen beszélgetésünk, arra viszont nem emlékeztem, hogy már ott is említettünk-e valamilyen konkrétumot.
C.: Csak annyit mondtatok, hogy valamikor a jövőben biztos vissza fogtok térni a gyökereitekhez.
K. G.: Igen, utána viszont mindenki ment tovább a maga útján. Ahogy Dáviddal, úgy a két bátyámmal is folyamatosan kapcsolatban voltunk, de sokáig szó sem esett erről.
Kovács Tamás: Körülbelül egy évvel ezelőtt találtad ki, hogy álljunk újra össze.
K. G.: Igen. Ez több oknál fogva került nálam újra terítékre. Először is, én soha nem hagytam abba a gitározást, a mai napig aktívan zenélek. Ez nekem mindig is a szenvedélyem volt, az önkifejezés egyik módja, de nem ebből élek. Ezen kívül az elmúlt egy-két évben több olyan esemény is történt, amely ezt az egészet beindította. Például lementem a közértbe, ahol észrevettem, hogy egy korombeli srác, aki a családjával volt ott, feltűnően néz engem. Végül odalépett hozzám azzal, hogy „Ne haragudj, nem te voltál a Barbed Wire énekese?”. Ez annyira megható volt számomra: eltelt ennyi év, nem is úgy nézek ki, mint hajdanán, ő mégis felismert, és ezek szerint annak idején sokat jelentett számára a zenénk. És nagyon sok ilyen volt. Plusz több posztot, cikket is olvastam, amelyek nem direkt a Barbed Wire-ről szóltak, de valahogy mindig felmerült a nevünk; az emberek emlékeztek a zenekarunkra, ami engem nagyon jó érzéssel töltött el.
Körülbelül egy éve tudtam meg, hogy az első menedzserünk, aki jó barátunk is volt, elhunyt, és akkor tudat alatt újra foglalkoztatni kezdett ez az egész Barbed Wire dolog, plusz, mint említettem, annyi pozitív impulzus ért, hogy azt mondtam: egy életem, egy halálom, most vagy soha. Külön-külön felhívtam a két bátyámat és Dávidot, hogy „Figyeljetek, mi lenne, ha…?” És hál’ Istennek, teljesen egyöntetűen azt mondták, hogy csináljuk. Még kérdésük sem volt. Pedig mind a négyen tök másfelé mentünk az életben, de csináljuk, és most már nincs visszaút. Úgy beszéltük meg, hogy legalább másfél-két évre van szükségünk ahhoz, hogy ezt az egészet összehozzuk. Főleg a logisztika jelent problémát, hiszen Tomi még mindig kint él Amerikában, és most konkrétan azért jött haza két hétre, hogy együtt próbálhassunk. Az akkori menedzserünknek, Bicskey Leventének is szóltam, aki tök lelkesen fogadta a hírt, és szívvel-lélekkel, száz százalékosan benne van. Úgyhogy ő és mi négyen rakjuk össze ezt az egészet.
C.: Gergő, te és Dávid az elmúlt években is végig zenéltetek. Jelenleg milyen együtesekben vagytok érdekeltek?
K. G.: Van egy tök jó zenekar, a Diklam Tedik, amiben klasszikus rockot játszom. Teljesen más, mint a Barbed Wire, a kettőt maximálisan el tudom különíteni egymástól. Dávidot zeneileg leginkább a Takkra nevű formációja köti le, ahol elektronikus alapokra pakol egyfajta meditatív zenét. De a másik bandája, a Turbo is él, alkalmanként azzal is fellép.
C.: Tomi, te és Bence többé-kevésbé eltávolodtatok a metal színtértől. Mennyire esett nehezedre igent mondani az öcsédnek, és visszarázódni a zenészlétbe?
K. T.: Mielőtt Gergő megkeresett, majdnem 30 évig nem volt a kezemben basszusgitár. Egy kicsit félve mondtam igent, de aztán eszembe jutott az egyik kedvenc együttesem, a Weekend Players, akik nem metalt játszanak, és sajnos csupán egyetlen lemezt adtak ki. Többször is s próbáltam utána olvasni, hogy mi lett velük, de semmi nem találtam, csak azokat a rajongói oldalakat, ahol egy csomóan írják, kérdezik, hogy hogy lehet, hogy csak úgy eltűnt az együttes, holott rengeteg követőjük volt, és nagyon jó zenét játszottak. És talán ezért is van ma egyfajta kultusza a Barbed Wire-nek, mert nem az történt, hogy játszottunk, játszottunk, és szép lassan egyre kevesebben jártak a koncertjeinkre, hanem, ha szabad ezt mondanom, a csúcson hagytuk abba, és ezért bennünk és talán a rajongókban is van egyfajta hiányérzet. Nekünk rengeteg jó élményünk származott a zenélésből, akkoriban tényleg ez volt az életünk. Visszatérve a kérdésedre, miután Gergő megkeresett, vettem egy basszusgitárt és a szükséges felszerelést, és elkezdtem gyakorolni. És minél többet pengetek, pláne, hogy most együtt is próbálunk, egyre több téma jön vissza, aminek köszönhetően a félelem helyét egyre inkább az izgatottság veszi át.
C.: Hogyan tudtok próbálni? Bence két-három éve már itthon él, de te még mindig Coloradóban…
K. T.: Gergő, Dávid és Bence szerencsére rendszeresen tudnak gyakorolni, és most azért jöttem haza, hogy két hétig együtt lehessünk a próbateremben. Otthon a meglévő felvételekre igyekeztem rájátszani a basszust, plusz Gergő megtette azt a szívességet, hogy akusztikusan felvette az összes szám alapját, amihez fejhallgatóval a fejemen tudom hozzátenni a magam részét.
K. G.: Most viszont élőben, négyesben próbálunk, keményen, jó pár órákat. Mondanom sem kell, hogy ez nem csak Tominak, de nekem és Dávidnak is kihívást jelent. Nem mintha elfelejtettem volna gitározni, de nem metalt, hanem rockot játszom, és a thrash gitározást, ezt a technikát már nagyon régóta nem használom. Nagyon izgalmas újra megalkotni ugyanazt a hangzást, és Bence kétlábdobjára nyomni a riffeket. Nekem nagyon durva flash ez az egész: emlékszem, ahogy tizenéves koromban játszottam ezeket a témákat. Eltelt 35 év, született négy fiam, de most is ugyanazokat az arcokat látom magam körül a próbateremben, akikkel anno elkezdődött a zenei karrierem. Akkor, a ’90-es években mi voltunk az underground, és én tök hálás vagyok, nemcsak a mostani reunionnak, hanem annak is, hogy akkor valamilyen szinten a részese lehettem ennek a mozgalomnak. És ezt újra megélni, ennél szerintem nincs jobb érzés. Hozzáteszem, a koncerten nem egy az egyben akarjuk eljátszani a régi témákat: az alapok persze ugyanazok, de a dalokra próbálunk egy kicsit mai szemmel nézni, az egészet igyekszünk friss hangzással, dinamikával megszólaltatni.
C.: Engem személy szerint zavarni szokott, amikor a zenekarok nagyon máshogy játsszák a régi számaikat…
K. G.: Azt már az elején kikötöttük, hogy nem feldolgozzuk, nem dolgozzuk át a régi dalokat. Ugyanakkor gondolj bele, tizenévesen azt se tudtam, milyen torzítót használok. Beküldtek minket a stúdióba, mondták: „Ezt ide dugd be, és én majd torzítok neked!”. Most viszont már tudjuk, hogy mitől szólal meg úgy a cucc, ahogy szeretnénk. És ez nem feltétlenül életkor kérdése, hanem a rutiné, amit az évek során szereztünk, és amit most a Barbed Wire előnyére tudunk fordítani.
K. T.: Az első demónál annyira limitált volt az időnk, hogy végül annyi volt a felvétel, hogy bementünk a stúdióba, és egyszerre feljátszottuk a dalokat, mintha egy koncerten adtuk volna elő őket. Nem volt olyan, hogy külön-külön felvesszük az egyes sávokat, és arra sem volt időnk, hogy tökéletesítsük a számokat; az egészre egyetlen napunk volt.
C.: És ez nekünk, rajongóknak akkor úgy volt jó, ahogy volt.
K. G.: Ha ma meghallgatsz egy régi Megadeth vagy Testament lemezt, ugyanaz a naivitás van bennük, mint a mi demónkban, és én ugyanúgy libabőrözöm tőlük. Remélem, a rajongók sem azt nézik, hogy mennyire cizellált az anyag, mert az az annak a korszaknak a lenyomata volt, ezért nem is kell megváltoztatni: attól thrash, amilyen.
C.: Gergő, mennyire volt nehéz visszatérni a thrashes énekhez? Gondolom, az elmúlt években nem így énekeltél.
K. G.: Képzeld, egyáltalán nem volt nehéz. Tök furcsa, de abszolút otthon érzem magam benne. Lehet, hogy klisésen hangzik, de soha nem is váltam mássá, belül mindvégig thrasher maradtam.
C.: Bencének néhány éve visszaköltözött Magyarországra, de ő is régóta nem dobolt. Hogy látjátok, ő milyen könnyen rázódott vissza?
K. T.: Bence nagyon osztja…
K. G.: Amikor egy évvel ezelőtt szóltam a többieknek, tudtam, hogy a két bátyámnak nehezebb dolga lesz, mint Dávidnak vagy nekem. Ők teljesen más életutat jártak be: nem azért, mert megutálták a műfajt, hanem mert jött az egyetem, a család, a kiköltözés, a munka, Amerikában meg kellett élniük satöbbi. Viszont azt mondtam nekik még tavaly: 2027-ben lesz a koncert, nem jövő nyáron. Két évünk van felkészülni. Ti annak idején el tudtátok játszani ezeket a számokat, Tomi, te tudtad a basszust, Bence, te tudtad a dobot. Bízzatok abban, hogy meg tudjátok csinálni. Azt tudtam, hogy a basszgitárral nem lesz probléma, mert az nem annyira szofisztikált, nem annyira komplex, a dob viszont keményebb dió. Azokat a ritmusokat visszahozni, ledobolni… És most, hogy túl vagyunk a negyedik vagy az ötödik komolyabb próbán (hármasban már korábban is gyakoroltunk, de így négyen csak ezekben a hetekben), mondtam Bencének: „Tudtam jól, hogy menni fog”, és Dávid is megrökönyödve kérdezte: „Öregem, te ezt hogy?”. Nála is visszajöttek a régi témák, egyrészt mert rohadtul akarja, másrészt mert minden ott volt benne. Természetesen már nem huszonéves izmaink vannak, jobban fáradunk, jobban izzadunk, de valahol mélyen ott van bennünk, csak ki kell hoznunk magunkból. Bence szinte már most koncertképes, és ezt annyira jó látni. Korábban voltak bennem kérdések, de mostanra teljesen megnyugodtam, és tényleg nagyon várom, várjuk a koncertet.
C.: Az első és a második demóról is játszotok majd számokat? Esetleg új dalt is írtok erre az alkalomra?
K. G.: Nem szeretnék minden meglepetést elárulni, legyen elég annyi, hogy egy majdnem másfél órás műsort szeretnénk összerakni. És ebből szerintem sok mindent ki tudsz következtetni.
C.: A bulira a nevezetes Hetfield gitár is előkerül majd?
K. G.: Még az is lehet.
C.: Tervezitek-e, hogy rögzítitek a koncertet, hogy megmaradjon az utókor számára?
K. G.: Még korai erről beszélni, de tény, hogy ez is szóba került: ha már ilyen különleges alkalomról van szó, akkor ezt minden platformon, minden formában meg szeretnénk örökíteni.
C.: Az sem titok, hogy két másik zenekar is játszik ezen a bulin. Sejthetően a Neck Sprain visszatérése, színpadra lépése is nagy durranás lesz.
K. G.: A Neck Sprain nevét nem én, hanem Levente dobta be. Utána kezdtem el őket hallgatni, és mondtam Levinek, hogy szuper lenne, ha őket is magunk mellé tudnánk állítani, mert nagyon jók, ráadásul náluk is egyfajta újraindulásról beszélhetünk. Plusz, mint megtudtam, a vezetőjük, basszusgitárosuk, Nagy Levi fiatalon óriási Barbed Wire rajongó volt, a bulikon saját bevallása szerint a színpad előtt tombolt. Az Archaic pedig egy mai, a színtéren nagyon jól csengő név. Egy ideje hallgatom az albumaikat: ők is nagyon odacsesznek.
C.: Régóta készültök erre a bulira, rengeteg energiát fektettek bele. Terveztek folytatást?
K. G.: Egyelőre tudatosan nem beszélünk erről. Badarság lenne azt mondani, hogy gyerekek, csak ez az egy buli lesz, és vége. Nagyon jó előérzetem van ezzel az egész dologgal kapcsolatban: ha a koncert ugyanolyan nagy élményt jelent majd a hallgatóságnak, mint nekünk, akkor nem tartom kizártnak, hogy lesz folytatás. De annyira távol van még a buli, és annyira elszoktunk ettől az egésztől, hogy most még vannak bennünk kételyek: tényleg kell ez, érdeklődnek még utánunk? Ha március 26. után megkeresel, és leülünk, lehet, hogy sok dolgot máshogy látok majd. Jelenleg tényleg nem tudom, hogy mi lesz. Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, vegyük úgy, hogy ez egy szimpla rockbuli lesz, amibe mi mindent bele fogunk adni.
A 2017-es közönségtalálkozón elhangzottakat az alábbi linkeken olvashatjátok: