A szombathelyi SCHC fesztivál alatt négy zenekar osztotta meg egymás között a színpadot, amelynek volt egy „mellékszála”, nevezetesen, egy születésnap. A koncertet (szombaton volt) követő hétfőn töltötte be 50. életévét Szakály „Sas” Péter, és így a buli egyfajta „rejtett” köszöntésbe torkollt, ráadásul a főszereplő kétszer is fellépett az est folyamán. Nem ünneprontásból teszem hozzá rögtön itt az elején, hogy a nézők nagyon kevesen voltak, talán, ha százan összejöttünk. Láttam én már nem egy teltházas bulit a Végállomásban, sajnos ez nem azok közé tartozott.
Elsőként a Turbulencer lépett fel. Nagyon úgy tűnt, hogy muzsikájukkal nem mozgatták meg a jelenlévőket, alig volt rájuk valaki is kíváncsi. Középtempós, dallamos, enyhe Sick Of It All hatásokat rejtő muzsikájuk nekem kifejezetten monotonnak hatott, képtelen voltam rájuk hangolódni. Talán majd legközelebb.
Ha Magyarország és old school hardcore, akkor az egyik elsőszámú képviselőjük a Social Free Face. Meg a Sedative Bang és a United Side (náluk jelenleg nagy dolgok vannak készülőben). Az SFF semmit sem bízott a véletlenre, hanem a Szélsőségek Sodrásával belecsaptak a lecsóba és egy nagyon intenzív, energikus koncertet adtak. Nem volt laca-faca, mellébeszélés, a Nem a mi Harcunk, a Belülről Éget, az Old School vagy a Colonia gőzmozdonyként robogott át a termen. Programjuk fele a Belülről Éget dalaira épült, a korai, kezdeti periódust a Bizalom képviselte. Horváth Béla énekes a műfaj egyik legszuggesztívebb, legjobb frontembere, ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, hősünk (Sas – itt basszusgitár) pedig letudta első produkcióját. A magam részéről hiányoltam az Elég Voltot és a Gyerünk, Állj Fel!-t, ezzel együtt ez egy pazar performansz volt.
Nem hiszem, hogy az A. M. D. különösebb bemutatásra szorul, nemes egyszerűséggel a hazai hardcore színtér keresztapja, életre hívója. Mi több, amikor elkezdtem heavy metalt hallgatni, a Ne Vonulj Be! demójuk a legelső kazettáim egyike volt. Azóta is favorit, etalon a felvétel, úgy a szakmának, mint nekem. Rutinos rókákról lévén szó, üresjáratról esetükben nem volt szó, mindegyik hanghordozójukat megidézve, értelemszerűen a korai anyagokra (Pulyka, Lőj a Főnökre, Terror, Harcolj!) koncentrálva tolták le velőtrázó előadásukat. Muzsikájuk itt-ott metalos elemeket is tartalmaz, a Füleki Sándor – Kemencei Balázs gitárospáros egyenesen brillírozott, sőt, Bali mester nem átallott egy-egy pofás szólót is elpengetni. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb szempárt ők vonzották, letaglózó erővel adták elő a számokat. Azért a Félelem Bérét és a Ne Vonulj Be!-t műsorra tűzhették volna.
Éjfélhez közeledve a Liberal Youth volt hivatott kipréselni belőlünk az utolsó szuszt, és ezt ők annak rendje és módja szerint meg is tették. Most mondjam azt, hogy az SFF és az A. M. D. által kibocsátott energiára, zúzásra még egy lapáttal rádobtak? Márpedig így volt. A Mi Vagyunk az Ellenségeddel indult bulijuk vitt mindent, mint a piros hetes, megállás nélkül sorjáztak egymás után kíméletlenül, lendületesen a Hibás Világ, a Korrupt, a Kígyó, a Pénzért, Haszonért, a Kelj Fel és Járj, vagy a Ne változz Meg!, de egy vadonatúj tétel, az Égjen Minden is terítékre került. Az ünnepelt ebben a csapatban gitározott, míg Bertalan „Berci” András énekes nagyon rá jellemző módon, nagyon ihletett formában vezényelte le a műsort. Egy szóval: gyilkos programot adtak.
A hangzás mindegyik csapatnál nagyon jó volt (talán a Liberal Youth-nál egy kicsit túltolt, túlvezérelt), elemi erővel dörrentek meg a hangszerek, de ez nem meglepő, a Végállomásra nem jellemző, hogy rosszul szólalnak meg a zenekarok. A magam részéről maximálisan elégedetten távoztam a tett színhelyéről (különösen annak fényében, hogy rengeteg ismerőssel találkoztam) és, ha minden jól megy, akkor decemberben egy kétnapos matinén teszem tiszteletemet.
