Úgy gondolom, abban egyetértünk, hogy a Cannibal Corpse a harmadik, „Tomb of the Mutilated” albummal fullra járatta a brutalitást. A megjelenés után jött a nagy kérdés, hogy akkor merre tovább?! Már a Tomb-on is érezhető volt, hogy változatosabb, mint az előtte kiadott „Butchered at Birth”, amelyen nem sok időt adtak arra, hogy a hallgató kilihegje magát. Persze ettől még Tomb kegyetlenül lemészárolta azt aki az útjába tévedt, de hangszeres fejlődés érezhető volt. Mivel még ekkoriban is sok támadás érte őket, hogy az esztelen mészárláson kívül nem képesek másra, adott volt a feladat, hogy bebizonyítsák, azért több is van bennük. Ehhez viszont kénytelenek voltak egy kemény döntést hozni. Ha jól emlékszem, Alex Webster nyilatkozta egy régebbi interjúban, hogy Bob Rusay gitárossal már a harmadik lemez felvételeinél is problémáik voltak, ugyan is jócskán lemaradt a többiekhez képest, akik egyre jobbak voltak a hangszeres tudásban. Már itt felmerült, hogy meg kellene válni tőle, csak ezt senki nem merte neki megmondani, mert Bob fekete öves karatés volt! HAHAHA!! Végül aztán Alex vállalta el, hogy kockáztatva azt, hogy Bob egy ütéssel töri el a gerincét, közli vele a rossz hírt. Szerencsére megúszta sérülések nélkül, s Bob lelépett. Én úgy tudom, azóta sem állt szóba egyikükkel sem, úgy megsértődött. A helyére érkezett Rob Barett, aki előtte már a Solstice-t és a Malevolent Creation-t is megjárta. Először csak azért ugrott be a csapatba, hogy a harmadik lemez turnéján kisegítse a buffalói mészárosokat, de végül tartós maradásra kérték! Ő már egy sokkal rutinosabb gityós volt, úgyhogy neki is nagyban köszönhető, hogy a The Bleeding a kannibálok legtechnikásabb albuma lett, s sokak szerint ezt a titulusát a mai napig megőrizte. Na de most már vessük bele magunkat a vértengerbe!
01. Staring Through the Eyes of the Dead
Bezony, a klippes nóta! Amikor anno először láttuk a Headbanger’s Ball -ban mi is meglepődtünk, hogy visszavettek a kíméletlen vérontásból, de azért elégedetten dőltünk hátra. Már itt hallható, hogy nem csak arra törekedtek, hogy az első dallal rögtön felboncolják a Cannibalon kabátos rajongókat. Már a kezdésnél egy visszafogott, középtempós zakatolás. Há mi van itt? HEHEHE!! Jól van na, azért jön egy kis ultra fokozatra kapcsolt darálás is, de csak azért, hogy hirtelen bedobjanak egy elszállósabb témát, amely után ismét egy hajrával érik el a vérrel teli medence végét.
02. Fucked with a Knife
Egy ölésre buzdító, milliméterre kiszabott témával indítanak, majd ezután Alex Webster ismét megmutatja, hogy nem volt hiába való előfizetnie a „fürge ujjak” magazinra. A két gitáros több gyilkos riffel is megajándékoz minket, amelyek valósággal felszántják az ember hallójáratait. Egy rövid, lendületes nóta, de ha megnézzük a dal címét, akkor megértjük, hogy miért nem eresztették hosszú bélre! Ez pont így tökéletes!
03. Stripped, Raped and Strangled
A koncertek nagy kedvence! Ez a szakadozott téma az elején, amitől szinte émelyeg a hallgató gyomra, kibaszott jó. Chris Barnes először szívatni próbál, mert csak suttog, de aztán belehúznak. A gyityósok újra reszelőversenyt rendeznek, miközben Alex baszusgitárja úgy berreg, mint godzilla pacemakere, amikor az a közelgő infarktusra figyelmezteti az óriásra nőtt hüllőt. Kapunk még egy kis émelyítő döngetést, ami lezárja kezelést.
04. Pulverized
Az indításnak köszönhetően ízelítőt kapunk egy tébolyultaknak rendezett futóversenyből, amelynek köszönhetően a két gitáros is az elmebaj jeleit produkálja. Amit ebben dalban művelnek, az maga az idegroham. Néha még én is elveszek a váltogatott témákban, de pont ez itt a lényeg. Csak sodródok a nótával, miközben a vértenger riffhullámai lemarják a húst rólam.
05. Return to Flesh
Már a dal elején hatalmas súllyal vetődnek ránk a gitárok, hogy a sodrófaként funkciónáló riffek segítségével hengereljék olyan laposra a fejünket, hogy utána egy A4 -es boríték is megtegye sapkaként. Az úthengerrel közeli rokonságot ápoló témáktól kapott masszírozás először még jól esik az embernek, mindaddig, amíg a belső szervei ki nem passzírozódnak az alsó testnyílásain. Nem egy hipergyors tétel, viszont tökéletes arra, hogy a hallgatóból fasírtot csináljon, amit a kannibálok jóízűen magukba tömhetnek, némi beteges gitárszóló körettel.
06. The Pick-Axe Muders
A szerzemény úgy indul, mint amikor a fűrésztelep dolgozói bekávézva kezdik meg a műszakot. Aztán kapunk egy „vidám” hangulatú témát, amelyre még táncra is perdülhetnénk némi sörlocsolás kíséretében, de az emberevő tetemek sebességre kapcsolnak, így csak arra van lehetőséged, hogy a zene hatására addig verd a falat, míg az arra aggatott Cannibal Corpse poszterek a fejedre nem hullanak a vakolattal együtt. Alex itt is bemutat egy idegrángásos húrmolesztálást, ami csak még jobban felpaprikázza a hallgatót.
07. She Was Asking for It
Micsoda riffel indítanak itt, bakker!? Mintha egy flex vágókoronggal csiklandoznák a dobhártyámat! Már a tétel elején egy gyorsulási versenybe csöppenünk, aztán a fékre lépnek, s lassabb menetben próbálnak minket kifilézni. A dal második felében bedobnak egy állat szaggatást, majd újra a gázpedálra taposnak.
08. The Bleeding
Az album legtechnikásabb alkotása. Jack és Rob itt bemutatja a vér minden árnyalatát. Rengeteg váltással és ujjakat tornáztató technikázással kényeztetik el a kedves hallgatót. Itt azért jól leszűrhető, hogy Jack és Rob között remek a kémia, hiszen amit ebben a dalban összegitároznak, abból három dal is össze tudnának rakni, ha akarnának.
09. Force Fed Broken Glass
Az albumon lévő dalok közül evvel barátkoztam meg a legkésőbb. Először úgy éreztem, hogy olyan se füle, se farka tétel, amelyben csak septében egymásra dobált témák vannak. De aztán idővel csak szorosabb lett a kapcsolatunk, bár még mindig ezt tartom a legvisszafogottabb szerzeménynek, pedig esküszöm, hogy még a levezető akusztikus prüntyögés sem zavar.
10. An Experiment in Homicide
Befejezésképpen kapjuk ezt a rövidke darálást, amely csurig van töltve váltásokkal és fejet rángató döngölésekkel.
A The Bleeding már a negyedik kannibál lakoma volt, amit a tampai Morrisound stúdióban kalapáltak össze, de az első három lemezhez viszonyítva, itt egy letisztultabb hangzás próbálja meg lecsutakolni a vért a hallgatóról. Ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy azért a fiúk törekedtek arra, hogy a rajongók megkapják a jól megérdemelt brutalitás löketüket. Ha már a három gitárost meg lett említve, úgy illik, hogy a többieket se hagyjuk árnyékban. Paul Mazurkiewicz dobos maximális teljesítményt nyújt. Még ha ebben a stílusban nehezen is észrevehető, de még is leszűrhető, hogy mennyit fejlődött! Na és itt van a jó öreg Chris Barnes, aki most arra törekedett, hogy a torkából kieresztett hangoknak ne másfél mázsa véres hányadékon kelljen keresztül hatolnia. Néha még a szövegeket is érteni! HEHEHE!! Arról nem is beszélve, hogy ezen az albumon kezdte el azt a szokását, hogy néha olyan magas hangon nyomat némi beteges és fület sértő rikácsolást, hogy az ember csontjai is beleremegnek. A lemez természetesen két borítóval került a boltokba, bár nem hinném, hogy a „lazább” változat sem ütötte ki a biztosítékot a kényes szemű rajongóknál.
A The Bleeding a kannibálok legnépszerűbb albuma, mert ha hihetünk az eladási eredményeknek, ebből landolt a legtöbb a rajongók kezében. Hallhatatlan lemez, ez kétségtelen!!!
