Sokáig tépelődtem azon, hogy érdemes-e megemlékezni erről az albumról, hiszen nem egy hatalmas nagy alap, s tulajdonképpen a 2002 – ben megjelent Blood Rapture folytatásaként is értelmezhető, mivel a két anyag között nagyon minimális a különbség. Még a sound is majdnem tök egyforma. Talán csak annyi az eltérés, hogy amíg a Blood Rapture esetében nyersen dobálták a hallgató elé a véres húscafatokat, itt már némi főzés után rágcsálhatjuk le a csontokról a szaftos death metal ínyencséget. A felállás is ugyanaz volt, mint az előző alkotáson, úgyhogy nagy meglepetésre nem is számított senki, amikor megjelent a 2004-es anyag. De hát nálam a Vomitory az „atyaúristen”, na meg ha már kerek szülinap van, úgy gondoltam csak leülök ide a gép elé, s amíg a diszk a mit sem sejtő lejátszót terrorizálja, leírok pár beteg gondolatot, amelyek a zene hatásának köszönhetően fogantak meg eltorzult agyam bűzős és rothadó méhében.
A svéd csapat nem véletlen lett az egyik kedvencem, hiszen mindig számíthattam rájuk, ha kedvem szottyant egy kíméletlen mészárláshoz. Amúgy is szívesebben nézem zenehallgatás közben a fejemben megszülető horrorfilmeket, mint azokat, amelyeket a tévében vagy a neten láthatok.
A 34 és fél perces album pont olyan, ahogy a címében is meg van határozva, egy igazi ősmészárlás! A négy svéd aprító mester egy pillanatra sem tud leállni, így olyan zsigeri és brutális zúzásban lehet részünk, amely nem csak megszabadítja a csontjainktól a húst, hanem le is darálja azt. A tíz szerzemény úgy átgázol rajtad, mint egy zombi őrs a tanévzáróra gyülekező iskolásokon, s mire a lemez lejár, már te is úgy érzed magad mint akit felzabáltak az élő halottak. A Vomitory legénysége mindig is fullba nyomta az öldöklést, így a hangszerekkel sem bánnak kesztyűs kézzel, hanem valósággal megkínozzák őket. De hát az olyan dalszövegeket, amelyeknek olyan gyönyörűséges címeket adtak, mint „Gore Apocalypse”, „Autopsy Extravaganza” vagy pl. a „Chainsaw Surgery” nem lehet felhők hajából szőtt billentyűfutamokkal, vagy a zöldellő mezőkön körtáncot járó tündérek fingszellőjét álomba ringató hárfaszólamokkal kísérni. Itt kérem alássan a gitároknak bőségesen kell a vért ontani, amíg a dobos szilánkokra nem töri a komplett felszerelést. Akusztikus betétről vagy melodikus húrnyalogatásról szó sem lehet. Az olyan lenne, mintha valaki egy fogpiszkálóval akarna gyilkolászni. Meg lehet próbálni, de a végeredmény nem lesz 100 százalékos. A lassabb témák is könnyedén cincálják szét az embert, de amikor gyors ütemre kapcsolnak, úgy hullanak a testrészek, mint a falevelek egy szeles, őszi reggelen. Nem árt, ha a hallgató bekészít egy csomag jó nedvszívó képességű törlőrongyot is a lejátszó mellé, mert abból úgy spriccel a vér, mint valami Tarantino filmben.
Megemlíteném még a borítót, ami szerintem a legjobb a csapat életművéből. Megmondom őszintén, a Vomitory coverek nálam sosem arattak osztatlan sikert, de itt teljesen elégedett vagyok. Juanjo Castellano alkotása egyszerűen fenomenális! Nem is értem, hogy miért csak egyszeri alkalommal dolgoztattak vele!?
A hangzásról csak annyit, hogy a lemez úgy megdörren, mint a hétszentség, de ez a Vomitory esetében mindig is egy plusz löket volt a gyilkolás vehemenciájának növelése érdekében. Azon a véleményen vagyok, hogy egy jó albumról tök felesleges egy hosszú cikk keretében ontani a vért…..akarom mondani…a szót, úgyhogy én be (le) is fejezném a mondandómat. Mivel már említettem, hogy a csapat feltétlen híve vagyok, szerintem minden alkotásuk a terítékre fog kerülni. Ez még csak a harmadik lemezük, amiről megemlékeztem, úgyhogy fog még itt fröcsögni a vér jó néhányszor, ezt megígérhetem. A Primal Massacre egy kiváló album, s ha nincs is benne semmi újdonság, akkor is egy remekül megrendezett death metal vérfürdő! A Vomitory megbízható mészáros! Azt, hogy mi a receptjük, még a véres egyházi asszonykórus sem tudná megmondani, de a szakma legjobbjai közt vannak, ez vitathatatlan!
