Las Vegas, Nevada állam, USA. Nem feltétlenül a heavy metal zenéről híresült el a város, sokkal inkább kaszinóiról, a szerencsejátékról. Sőt, nem is tudnék megemlíteni meghatározó Las Vegas-i metal bandát. Egyáltalán van ott zenei élet? Előfordulhat… Annyit sikerült kiderítenem, hogy e téren még a thrash metalos The Horde Of Torment öregbítette a város zenei nevét, viszont azt tudni kell róluk, hogy 1987-ben, a Bay Area-ban, Kaliforniában alakultak és két évvel később tették át székhelyüket Las Vegasba. Gitárosuk egy bizonyos Ahrue Luster volt, aki később a Machine Head The Burning Red és Supercharger lemezén is játszott.
De, térjünk vissza 1986-ba. Megalakul a Righteous Pigs, soraiban Joe Caper énekessel, Mitch Harris gitárossal, Stephen Chiatovich (keresztneve kiejtése STEF-fun, nem, mint Steven) basszusgitárossal és Scott Leonard dobossal. Utóbbi ráadásul annak a Kevin Leonardnak a testvére, aki a Pestilence és a The Horde Of Torment demókon basszusgitározott/énekelt. Egyébként, az Igaz lelkű Disznók tagjai ekkoriban 16.-17. életévüket taposták. Egy évvel később két demót rögzítettek (Our Demo – Steve és Kevin Leonard, valamint a banda producelte Demo 2) és – gondolom – ezek alapján kerültek a Nuclear Blast kötelékébe. Innentől kezdve „már csak egy ugrás” választotta el a zenekart bemutatkozó lemezének megjelenéséhez, amire 1989-ben került sor. A felvételek hazai pályán, az R. M. S. stúdióban zajlottak 1988. május 15. – június 6. között, a keverésre november 13.-án Hollywoodban, a Paramount stúdióban került sor, viszont az egészet újra vették és keverték odahaza a Soundmaster stúdióban december 20. – 21. között. Egy, a 20 percet alulról súroló anyagot teljes értékű lemezként megnevezni eléggé „necces”, azonban a 14 dalt felvonultató művet, korongként aposztrofálták. Hatásaik teljesen nyilvánvalók, az Impulse Manslaughter, a Napalm Death, a Carcass, a Master és a Repulsion, esetleg a korai Agnostic Front, C. O.C., S. O. D. egészen biztosan nem voltak ismeretlenek a zenekar tagjai előtt. A végeredmény roppant kásás, koszos megszólalású lett. Egy óriási zajtenger, csörömpölés az egész Live and Learn, ami nem csoda, hiszen akkoriban mindenki arra törekedett, hogy a lehető legextrémebb legyen, hogy a szélsőségesség fogalmát a falig tolja ki. Komolyabb elemzésbe nem tudok, nem lehet belemenni a lemez esetében, egyszerűen meg kell hallgatni és levonni a megfelelő konzekvenciákat. Stone Cold Bitch, I Hope You Die in a Hotel Fire, Malevolent Supplication, a nyögésekkel (pornójelenettel) kezdődő Joint Effort, Celibate Tease, Destined to Rot – sok értelmeset nem tudok hozzájuk fűzni. Maximum annyit, hogy a Live and Learn egy elfeledett, alul értékelt grindcore/hardcore klasszikus lett.
Ahogy pl. a Carcass, a Napalm Death, úgy a Righteous Pigs is felismerte, hogy ezen az úton továbbmenni, ezt folytatni teljesen felesleges, mivel az extrémitást teljesen kimaxolták, így a folytatás, a szintén klasszikus, 1990-ben megjelentetett Stress Related (immár Alan Strong dobossal a soraikban) a fejlődés, a változás jeleit mutatták, eltolódva a death metal felé. A még ugyanebban az évben kiadott Turmoil 7” pedig az utolsó kiadványuk lett, mivel addigra Mitch Harrist elcsaklizta a Napalm Death. Ezek után már csak kettő eseményre került sor: Harris, Caper és Strong 1993. január 1-jén egy újjáalakuló bulit játszott Chiatovich nélkül időpontegyeztetési konfliktus miatt, majd 2013 májusában újra összejöttek, hogy játsszanak a Maryland Deathfest XI-en. Így a zenekart immár örök homály fedi (Joe Caper szólóban alkot(ott), Harris továbbra is aktív), további aktivitásra már nem számíthatunk tőlük. Aki nem ismeri őket, akinél kimaradt a Righteous Pigs, javaslom, hogy pótolja hiányosságát, mert a maguk módján úttörőnek, klasszikusnak számítanak.
