Máig emlékszem arra, hogy anno – a Stygian Shadows munkatársaként – sikerült egy Nuclear Assault interjút készítenem Danny Lilker basszusgitárossal, aki elmondta, hogy azért tették ki a szűrét az Anthraxből, mert magasabb volt Neil Turbin énekesnél. Aztán nem sokkal később szélnek eresztették Turbint is, őt a nagy egója miatt.
Lilker nem kesergett sokat a történteken, mert életre hívta a Nuclear Assaultot, valamint Scott Ian gitárossal, Charlie Benante dobossal és Billy Milano énekessel az S. O. D.-ban egyesítette erejét. Milano ismert figura volt a New York-i színtéren, lévén az első generációs hardcore formáció, a The Psychos frontembere volt. A The Psychosról még annyit érdemes tudni, hogy itt zenélt (basszusozott) Roger Miret, mielőtt belépett az Agnostic Frontba és távozását követően lett Milano a banda énekese (Őt megelőzően Steve Rieber töltötte be ezt a szerepet).
Az S. O. D. történelmi tette, miszerint az elsők között voltak, akik a punk/hc-t ötvözték a thrash-sel létrehozva a crossovert, valamint, hogy el akarták törölni a korlátokat a két műfaj között ismert tény. Miután a csapat turnéja befejeződött, a muzsikusok faképnél hagyták Milanót, ugyanis míg Lilker a Nuclear Assaulttal, addig Ian és Benante az Anthrax bandával folytatták pályájukat. Az egyedül maradt énekes azonban nem esett kétségbe, maga köré verbuválta Tim McMurtrie gitárost, Ken Ballone basszusgitárost, illetve Keith Davis dobost létrehozván az M. O. D.-t, a Method Of Destructiont. (Viccből néha Billy, Milano’s on Drugsként említi a rövidítést). Ez a felállás rögzítette a bemutatkozó albumukat is, az 1987-es U. S. A. for M. O. D.-ot, a cím pedig onnan eredeztethető, hogy amikor az S. O. D. felvette a Speak English Or Die-t, kísérleti tervek születtek az U. S. A. for S. O. D. folytatásra, mivel azonban a zenekar nem készítette el a folytatást, a M. O. D. használta fel a címet ehelyett.
Második anyaguk a Surfin’ M. O. D. Ep volt 1988-ban, azonban egy teljesen megváltozott tagsággal: a chicagói illetőségű, korábban az Assaultot, a Mayhem Inc.-t, valamint a Zoetrope-ot megjárt Louis J. Svitek Jr. lett az új gitáros, a basszusgitárt az ex-Chemical Waste, Dragpipe, Handful Of Dust, Human Waste Project tag John Monte vette át, míg a dobfelszerelés mögé Tim Mallare érkezett. A folytatásra egy évvel később került sor, ez lett a Gross Misconduct, amelynek felvételei 1988. augusztus és november között készültek el Ithaca-ban, a Pyramid Soundban, Alex Perialas felügyelete mellett.
Egyértelmű, hogy a korong minden tekintetben előrelépés, fejlődés elődjeihez képest, nagyon jól megkomponált és felépített dalokat sorakoztat fel. Nem meglepő módon a riffelés nagyon hajaz az Anthrax világára, ahogy a markáns basszusgitár is, ugyanakkor (legalábbis szerintem) Over Kill és Bay Area hatások is tetten érhetőek benne. A gyors, helyenként zakatolós tempókat dallamokkal, váltásokkal vegyítik, ahogy azt a nyitó No Hope-ban, a No Glove No Love-ban, a True Colorsban, vagy a Godzula-ban prezentálják. Teljesen nyilvánvaló az is, hogy az S. O. D.-tól teljes mértékben elhatárolódtak, a hasonlóság mindösszesen abban mutatkozik meg, hogy szövegeikre ugyanaz a humor, politikai inkorrektség és szatíra jellemző, mint az S. O. D. esetében. Igazi meglepetés az Accident Scene közepére beiktatott elvont, borult jazzes része, ahogy a címadó tétel kezdése sem jellegzetes thrash/crossover nyitány. Remek lett a Fear feldolgozás, az In the City, míg a múltat (értsd: S. O. D.) a Ventsben és a P.B.M.-ben idézik meg. Mentes az album az akkoriban szárba szökkent, a Mordrednek köszönhető funky hatásoktól, itt minden az intenzív riffelésről, feszes tempókról, helyenként csordavokálokról szól, a fentebb említett pályatársakhoz hasonlóan. Ahogy a komplett anyag, úgy a True Colorsra forgatott klip is klasszikus, amely úgy kezdődik, hogy egy Slash megjelenésű figura bedugja a gitárját az erősítőbe, mielőtt Billy Milano eltolta (volna) az útjából.
Úgy gondolom, hogy itt a banda el is lőtte a puskaporát, Svitek és Monte ráadásul el is hagyták a fedélzetet, mert a Mind Funkhoz csatlakoztak, így a következő Rhythm Of Fear halványabb lett a Gross Misconductnál. Ez az album viszont telitalálat, simán ott van az akkori korszak legjobb kiadványai között.
