Ritual Carnage: The Highest Law (1998)
Nem mondhatnánk, hogy ’98-ban térdig gázoltunk a thrash metal kiadványokban, de azért volt pár album, amelyekkel csillapíthatták éhségüket a stílus fanatikus hívei. Ebben az évben debütált a The Haunted és a Carnal Forge, de olyan csapatok is új lemezzel jelentkeztek, mint a Slayer, Whiplash,Tankard, Desaster, Aura Noir, Infernäl Mäjesty, Witchburner, Dew – Scented, Nifelheim. Volt egy japán csapat, a Ritual Carnage, akik szintén 1998-ban jelentették meg első albumukat. Megmondom őszintén, amikor anno belebotlott a szemem a lemezborítóba, biztos voltam benne, hogy ez valami harci metal bizbasz, s ezért nem is szántam rá időt, hogy rájuk keressek. Ha pár évvel ezelőtt nem ajánlja be Kun Attila barátom, aki a Headcrusher Underground Music Magazin „videoblog” szülőatyja, akkor a büdös életben nem kutatok utánuk, s nem szerzem be magamnak ezt az ínyencséget.
A Ritual Carnage Tokióban alakult 1994-ben, s az érdekessége az, hogy a rekedtes orgánumú énekes egy amcsi fazon, Damian Montgomery, aki egy időben gitáron és basszusgitáron is játszott!
Azért azt le kell szögeznem, hogy bár az alap az thrash metal, de sok más stílus jegyei is bőven vannak adagolva a nótákba. Nálam azért vált nagy kedvencé, mert gyakran lepnek meg olyan súlyosan paraszt döngölésekkel, amelyek elég rendesen átalakítják az arcszerkezetemet. Ezek a japcsi harcosok nagyon értenek ahhoz, hogy miként pumpálják tele vérrel egy thrash metal rajongó szívét. Shigeyuki Kamazawa és Eddie van Koide kőszigorú módon reszelnek, de olyan súlyosan, hogy a gerincem majdnem eltörik, amikor a nótákat döngetem. Nem sokat cifráznak, viszont a bunkó riffek azonnal hatnak, s az ember legszívesebben egy betonkalapáccsal csapná agyon a hangfal tetején pogózó legyeket és poloskákat, miközben pörög a cucc. Hide Ideno basszer és Naoya Hamaii dobos dózerpontossággal alapoznak, úgyhogy adva minden egy fasza kis épületbontáshoz.
Aki figyelmesen végig hallgatja a lemezt, az nem egyszer szembetalálkozhat jó néhány heavy metal-os bontómunkással is, sőt néha még Crust-os robbantómesterek is megjelennek ezen a kőfejtő albumon. A Ritual Carnage még három lemezt dobott az asztalra, de ezekről nem tudnék pontosan nyilatkozni, mert nem mondhatnám, hogy agyonhallgattam őket. Talán mindhármat, ha egyszer toltam végig! A banda már nem aktív, s az utolsó albumuk 2005-ben jelent meg. Ha még nem ismernéd őket, mindenképp ezt az alkotást indítsd be, mert úgy feltölt energiával, hogy még egy bokszzsákot is képes lennél laposra verni. Zárásként a brit Onslaught „death metal” klasszikusát is megidézik nékünk. Bónusz meglepetésként elárulom, hogy a lemezen olyan arcok vendégeskedtek, mint Erik Rutan és George Corpsgrinder, úgyhogy itt vidám hangulatú thrashelésnek nyomát sem találod! Ha King Kong, Godzilla, Balrog és Rancor együttest alakítana, tutira ilyen zenét nyomatnának!
Hypnosia: Extreme Hatred (2000)
Na, kérem akkor ugorjunk két esztendőt, s nézzünk körbe, hogy állt ekkor a thrash front! Talán nem nyúlok nagyon mellé, ha azt mondom, hogy ekkoriban indulgatott be a stílus másodvirágzása! Újra itt volt a jó öreg Destruction és a zseni Paradox, de számtalan banda is alakult az ezredforduló első felében! Pl. Nocturnal, Merciless Death, Fueled By Fire, Violator, Gama Bomb, Warfist, Warbringer, Municipal Waste, Old, Nuclear, stb. Kis hazánkban a Remorse tartotta a frontot, a Tremor, a Morfium és az Archaic (ex-Braindeath) pedig éppen elkezdte lengetni a thrash lobogót!
A svéd Hypnosia 1995-ben alakult, majd két demo és egy EP után kopogott be a fanatikusok ajtaján egy fullos albummal. A 35 perces alkotás egy vérbeli thrash hajsza. Itt kérem alássan, megállás vagy pihenés egy pillanatra sincsen! Aki ezt a lemezt úgy tudja végighallgatni, hogy a pulzusa nem ugrik legalább a duplájára, annak hatalmas önuralma van. Mikael Castrevall gitáros/énekes, Hampus Klang gitáros/basszeros és Michael Sjöstrand dobos összegyűjtötte minden mérgét és beleadagolta ebbe a kilenc nótába, amelyek úgy gázolnak keresztül a hallgatón, mint a másnaposságtól szenvedő ember emésztőrendszerén a romlott tárkonyos fácánleves!
A két gitáros reszelő párbajt vív egymással, s olyan éles riffekkel támadnak a hallgatóra, amelyeket megtapasztalván, még Izaura is könyörögve kéredzkedne vissza a korbácsoló oszlopra. Mikael gyűlölettel teli köpködése csak olaj a tűzre, amely még könyörtelenebbé teszi ezt a lemezt. Michael sem szándékozik barátságot ápolni a dobszerkóval. Finoman szólva, üti ahol csak éri! Akinek eme jellemzésről a Pleasure / Terrible / Extreme környéki Kreator ugrik be, az nem jár messze a valóságtól. Tagadhatatlan, hogy Mille bandája hatalmas hatással volt erre a három zenészre, de másolásról szó sincs! Sajna az együttes 2002-ben feloszlott, bár ezt az adrenalinlöketet rohadt nehéz lett volna megfejelni. Jó lenne egy reunion keretében megnézni ezeket a dalokat élőben, de ennek nem látom esélyét. Már csak azért is, mert szegény Michael Sjöstrand 2004-ben elhunyt! Még csak 27 éves volt, de a bőrrák erősebb volt nála! Ha másért nem, az emléke miatt is szánjatok rá időt, s hallgassátok meg ezt a remek thrash száguldást, amely megmutatta, hogy ez a stílus elpusztíthatatlan. Még akkor is, ha nem tündökölt mindig dicső fényében. De mindig akadtak, akik a zászlót tovább vitték, s tovább is fogják, míg világ a világ!