Sajnos black metal fanként én is eljutottam arra a pontra, hogy már egy-egy új album kapcsán alacsony elvárásokkal kezdek neki az ismerkedésbe. Lelkileg felkészülök a várható átlag minőségre, esetleg valami gépi cuccra, és közben alig várom, hogy vége legyen az egésznek, mert becsületből azért végig nyomom, hogy ne érje szó a ház elejét.
Hasonlóan készültem fel a Lindworm bemutatkozó albumára is, bár tény, hogy Doki kolléga ajánlásával indult az egész, tehát annyira nem lett félvállról véve az album, azonban ennek a cuccnak bizony ajánlás sem kell, ugyanis pokolian jó lett?!
A nyitó-címadó nóta nagyon el lett találva, a fennkölt szimfó részbe belehasító riffek rögtön kedvet hoztak a végighallgatásához, úgyhogy töltöttem is egy kis italt hozzá, miközben a háttérben tisztán csendültek fel a hörgős dallamok. Azonnal beugrott nekem az egyik nagy örök kedvenc bandám, az ABSU, és szerintem nem lövök nagyon mellé, ha kijelentem, sokat merítkezhetett az alkotó belőlük. Persze, ez valamennyire adta is magát, az album készítője, Illisz Ákos ugyanis Ninegal néven fut, aki a summér-akkád mitológiában a „paloták úrnője” (hogy mennyire nincsenek véletlenek, azt tökéletesen mutatja ama tény, hogy pont a múlt héten szereztem be Hosszú Gyula-Segesdi Márta: Ókori kelet című művét 😊 ).
De nem kell megrémülni, ugyan ez az ABSU-flash végig érezhető az albumon, messze áll a koppintástól, de jó irányba keresgél a hallgató, ha esetleg úgy érezné, hogy ez egy hamisítatlan black&thrash cucc akarna-e lenni? Igen, az. Az alap egyértelműen a ’90-es évek okkultabb vonalát követő black muzsika, elegyítve egy kis szinti alá – kísérő festéssel, amit nagyon jól felerősítenek a thrash-es gitártémák. Itt említeném meg, hogy külön jó pontot adtam, a VALÓBAN változatos témákra. Az album ritkán tér vissza egy már elhangzott részre (kivéve az alapriffet, de ez érthető is, a korong lendületének alapját pont az adja meg), gazdag és változatos a hangzásvilága, mégis megmaradt a kohéziója.
Érdekes módon ilyen téren talán az első single, a Grief tér el a többitől, bár a kicsit emelkedettebb hangvétele ezt kívánhatta meg, a többi számhoz képest számomra ez egy kicsit lefelé lóg ki, annak ellenére, hogy a szám közepi váltás kib… jóra sikeredett! Mint ahogy nem tudtam mit kezdeni a Witches of the Isle bevezető-énekével sem. Pedig félelmetesen jól hangzik az egész. Nagyon passzol oda a női népdal-rész, és maga az énekes is (nagyon sajnálom, hogy nem tudtam kinyomozni a nevét, helyet érdemelt volna e sorok között… A fáma szerint a hölgy az I.K.A. név mögött rejtezik), de az addigi angol szövegek között egy magyar nyelvű rész valahogy idegenül hangzik számomra. Az is lehet, ha az egész nóta magyarul futott volna, nem lenne ilyen idegen. Ettől függetlenül szintén egy remek kis szerzemény, uh. lehet, hogy csak én picsogok itt.
Az utána érkező két szám kicsit feljebb emeli a sebességet, itt már a ’thrash van túlsúlyban, természetesen a black mellett 😊, sőt a Pandemonian Night foltokban egy kis cybert is becsempészett a repertoárba.
És ezennel el is érkeztünk utazásunk végére. Az albumot lezáró két nóta egyben az album végét is jelenti. Ugyan az End Times Waltz már kicsit szövegcentrikusabb (sajnos teljes szövegkönyvet nem kaptam, és túl kevésszer sikerült meghallgatnom, hogy teljesen tisztában legyek velük, így nem mertem most jobban belemélyedve kivesézni azokat is), kevesebb ötlettel kápráztatott el, de teljesen megfelelt a célnak a Requiem nótával együtt, ami már instrumentális lezárása a Reign of a Shining Star-nak.
Illisz Ákos számára ugyan nem ismeretlen a black metal, habár gondolom az embereknek elsősorban az Archaic kapcsán hangozhat ismerősnek a neve, zenél egy másik hasonló bandában, a Harlockban, tulajdonképpen a semmiből kibukkanó gyöngyszem az albuma. Kihallatszik a sok munka, és odafigyelés, ami ezt a nívót hozta. Egy valóban élvezetes korong, minőséggel (annak ellenére, hogy érződik kicsit a Home-style, hol van ez már Quorthon mester fűnyírós-garázsos hangzásától), eredetiséggel, kellő tisztelettel a múltbéli nagyok munkássága felé. A hallgatónak maximum talán a 45 perc az, ami soknak érződhet a mai albumokhoz képest (én speciel szeretem a hosszabb vételű anyagokat, ha azok kellően komplexek), de mindenki elhiheti, megéri a rá szánt idő! És természetesen az apró hibái ellenére megérdemli az öt pontot is!
