A heavy metal műfaj alapjainak letételét az 1968-ban megalakult Black Sabbath-hoz köthetjük leginkább, amelynek zenéjében a blues-os, pszichedelikus témákra érkező súlyos, torzított gitárok, meghatározó basszusjáték és sziklakemény dobok párosultak okkult, hol misztikus, hol szókimondó szövegekkel, valamint szuggesztív, különleges hangszínen megszólaló énekkel. 1970-ben megjelent első lemezük újszerű volt, hatására hamarosan elkezdtek megjelenni a hasonszőrű zenekarok.
Ám még 1969-ben, Birmingham-ben egy másik társaság is életre kelt, 1974 szeptemberében kihozott első albumán pedig továbbfejlesztette a stílust. A banda neve Judas Priest, amely két szólógitáros felállásával, egy technikásabb énekkel megspékelve új szintre emelte a nehéz fémzenét. Általános tehát a vélekedés, hogy a Priest alkotta meg az első igazi, mai értelemben vett heavy metal albumot.
De miért is írom le mindezt egy Sweet anyag 50 éves jubileumának kapcsán? Nos, a kérdés (és a válasz) kézenfekvő, ugyanis két hónappal Tiptonék debütje után, ’74 novemberében Andy Scotték szintén az elsők között jelentették meg a maguk fémzenei elemeket sem nélkülöző anyagát, méghozzá Desolation Boulevard címmel. Márpedig, ha a Judas Priest a heavy metal úttörője, akkor a Sweet a glam metal legelső zászlóvivője, noha akkoriban még nem így hívták az irányzatot. Csak érdekesség, hogy ugyanazon év áprilisában -tehát a Priest Rocka Rolláját megelőzően- rukkoltak elő második, Sweet Fanny Adams-re keresztelt albumukkal, amelynek nyitó nótája, a Set Me Free (amit – többek mellett – a Saxon és a Heathen is feldolgozott) felvonultatja a klasszikus hard és heavy muzsika minden ismertetőjegyét: felfokozott tempó, kemény, zakatoló gitárjáték és szóló, karcos, ám míves, dallamokat sem nélkülöző ének. Ennek vonalát némileg lassabbra, de súlyosabbra véve készült el őszre a hármas, 50. születésnapját éppen ma ünneplő dalcsokruk.
A hatvanas évek végének Londonjában alakult kvartett eleinte szimplán dallamos, helyenként mókás, laza rock ‘n’ roll muzsikát, akkoriban úgynevezett rágógumi rockot játszott a korszak slágergyáros szerzőpárosa, a Chinn-Chapman duó hathatós támogatásával. (Ők futtatták fel annak idején például a Smokie-t és Suzi Quatro kisasszonyt is.) A Sweet azonban egyre keményebbre vette a hangzását, és -noha Chapman-ék is írtak még két dalt a Desolation Boulevard-ra- hamarosan önálló útra lépett. A zenekar különleges ismertetőjegye a többszólamú kórusok alkalmazása, hiszen valamennyi tag énekelt, méghozzá magas szinten. Nem bonyolódnék most bele a „tyúk vagy a tojás” témába, de az bizonyos, hogy fej fej mellett haladtak a Queen-nel a melódiaalkotásnak ezen szegmensében.
Beindulós slágerrel csapnak a húrok közé a britek, rögtön a Chinn/Chapman által jegyzett The Six Teens-szel hangolnak, majd a blues ízeket megpendítő Solid Gold Brass következik.
A Turn It Down a másik nóta Nicky Chinn és Mike Chapman tollából, Andy Scott szigorú gitártémáival.
Amúgy a The Six Teens és a Scott által írt Medusa, akárcsak a Sweet életmű számos darabja, a már fentebb említett gazdag, többszólamú vokálokra épül, miközben Andy akusztikus és elektromos hathúros sávokat játszik egymásra több helyen. Az instrumentumok eme zenei kompozíciója szintén jellemző a Lady Starlight-ra, amely a lemez balladájának nevezhető.
A kilenc szerzemény között két feldolgozás is helyet kapott, az egyik az albumot lezáró, az eredetinél zúzósabbra hangolt My Generation a The Who-tól (manapság a Hollywood Vampires játsza), míg a másik egy 1955 decemberében bemutatott film, a The Man with the Golden Arm azonos címen előadott tétele. Elmer Bernstein muzsikáját sikerült új kontextusba helyezniük Andy Scott kőkemény gitárjaival, valamint Mick Tucker frenetikus dobszólójával. A fő motívum fúvósait keretes szerkezetként megtartották, mindehhez olyan hangszerelést társítottak, amilyet azelőtt talán soha, senki nem próbált. Valahogy így kell klasszikus jazz-ből nehéz fémzenét varázsolni!
Mivel lehetne mindezt überelni, mint az együttes egyik legikonikusabb közönségkedvencével, a Menekülő rókával! A filmzene átiratát ugyanis a Fox on the Run követi, amely nem a rádióban hallható, billentyűkkel agyonszínesített, hanem a fémesen harapó, pőre gitárokra épülő verzió!
A Breakdown szikár, helyenként mázsás, középtempós szerzemény, amelyben a Led Zeppelin szelleme is feldereng számomra.
Az album intenzív basszusjátékát Steve Priest-nek köszönhetjük, a kellően reszelős, ugyanakkor kiváló dallamokkal operáló énekhangot pedig Brian Connolly követte el.
Az utolérhetetlen felállású, közel egy évtizeden át sikert sikerre halmozó, utolsó éveiben trióként működő társulat 1981-ben megszűnt. Egykor szebb napokat látott formációjukból ma már sajnos csak Scott él, aki 1984-ben – részben új tagsággal – ismét életre hívta a zenekart. A visszatérés Andy Scott’s Sweet néven történt, így muzsikáltak egészen 2000-ig, azóta pedig újfent Sweet-ként aposztrofálják önmagukat. Ugyan nem volt mindig felhőtlen a viszonyuk Andy-vel, a régi harcostársakról is fontos megemlékeznünk. Connollyt súlyos májelégtelenség és több, egymást követő infarktus vitte el 51 évesen, 1997-ben. Élőben utoljára 1978 júliusában, Floridában lépett fel társaival Alice Cooper turnévendégeként. Elhatalmasodó alkoholfüggősége miatt ezt követően kikerült a bandából, bár ennek tényét csupán 1979 márciusában hozták nyilvánosságra. Tucker az 1984-es másodvirágzáskor még visszatért Scotthoz, ám a kiváló dobost 2002-ben, 54 esztendősen a leukémia ragadta magával, míg Priest 2020-ban hunyt el, 72 évet kapva a sorstól.
Talán nem túlzás állítanom, hogy a hetvenes évtizedben több örökérvényű albumot is letett az asztalra ez a négyes, amely anyagok arany betűkkel írták be a Sweet nevét a rockzene nagykönyvébe.
Azt pedig, hogy mekkora hatást gyakoroltak a hard rock/heavy/glam színtérre, mi sem mutatja jobban, mint egy Gene Simmons kinyilatkoztatás:
„Without SWEET, there would be no KISS!”, tömören arra célozva, hogy a SWEET nélkül a KISS sem alakult volna meg.
Simmons-ék világot rengető karrierjét ismerve, ennél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna ez a nagyszerű zenekar!
Ha a sötétebb, darálósabb metal műfajokon túl kedveled a melodikusabb megközelítést, de valami csoda folytán, esetleg ifjú korodnál fogva nem ismernéd a Desolation Boulevard, no meg a Sweet Fanny Adams, Give Us a Wink, vagy az Off the Record lemezek zseniális dalait, ideje velük próbát tenned!