Hellwitch: Syzygial Miscreancy (1990)

Meglehetősen feleslegesnek és nevetségesnek tartom azt az ölre menő vitát, miszerint „ki dobta be a köztudatba” a death metal kifejezést. Eme témakörben Kam Lee sajátítja ki magának az érdemet, sőt, odáig megy el, hogy a hörgést egy az egyben ő „szabadalmaztatta”. Ahogy annak idején megfogalmazta: „Ez volt a legendás demo – utalva a Massacre 1986. április 6-án megjelentetett Aggressive Tyrant (vagy csak simán Demo 1) felvételére -, amely megváltoztatta a teljes death metal színteret, ahogyan ma ismerjük. Ez volt a mérföldkőnek számító „halálhányás” stílusú vokál, amitől én lettem a valaha volt legelvetemültebb előadó, aki soha nem kapott érte elismerést. Ez volt a death metal mély, morgós énekének igazi kezdete!” Majd hozzátette: „Mint mondtam, nagy siker volt. Mindenki úgy akart szólni, mint én – így vagy úgy! Én vagyok a „halálhörgés énekstílus megalkotója!” Egyébiránt a Mantas Death by Metal, a Possessed Death Metal, valamint a Necrophagia (Wellsville – Ohio) Death Is Fun… címmel jelentette meg demóit 1984-ben, amelyeket a Death Strike (Chicago) Fuckin’ Death-je követett 1985-ben. Illetve az ominózus, Death Metal válogatás szintén 1984-ben látott napvilágot a Noise Records jóvoltából, igaz annak semmi köze sem volt a stílushoz.

A lényeg, hogy a műfaj tengerentúli melegágya Florida lett, a déli állam minden szegmensében gomba módra kezdtek el szaporodni a death metal bandák. Mantas/Death (Orlando/Altamonte Springs), Massacre, Morbid Angel – előtte Ice, Heretic – (Tampa), Executioner/Xecutioner/Obituary (Brandon), Oblivion/R.A.V.A.G.E./Atheist (Sarasota), Hellwitch (Gainesville) -, hogy tényleg az úttörőket említsem meg. Utóbbit 1984. októberében Patrick Ranieri gitáros és Harry Tyler dobos/énekes hívták életre és nem is tököltek sokat, mert nem sokkal később – egy bemutató felvételi session alkalmával -, Gainsville-i lakásuk nappalijában tartva, felvették az egyszámos Nosferatu demót (A doboknak egyébként szövegkönyvet és ülőpárnát használtak). A projekt 1985. februárjában bővült teljes zenekarrá, amikor Harry-t váltva David Silverstein (ex-Thrash Attack), illetve Andrew Adcock (szintén ex-Thrash Attack) basszusgitáros/gitáros kerültek a csapatba. Ebben az összetételben adták első koncertjüket öt hónappal később egy helyi punk bárban, a Roach motelben. Az események alakulása a továbbiakban címszavakban a „száraz tényekre” támaszkodva: Transgressive Sentience (1986), Mordirivial Disemanation (1987) demók, szereplés a New Renaissane Records Thrash Metal Attack válogatásán (1987) – meg egyéb, más kompilációkon -, majd Pat 1988-ban Fort Lauderdale-be költözött, ahol Esteban „Steve” Rincon dobossal (ex-Cynic – itt énekelt), valamint Frank Watkins (R. I. P.), basszusgitárossal (ex-Murder Machine, Sacrosanct) „szűrte össze a levet” és rögzítette velük a Rehearsal demót 1989-ben. Miután ez a kérészéletű tagság volt a leggyengébb addig a Hellwitch történetében, így Pat új tagokat toborzott az év közepén, nevezetesen Jesse Trevino bőgőst és Joe „Witch” Schnessel dobost. (Menetközben a svájci Flight Nineteen Records – Pierre Moix alapította a ’80-as évek végén és egy Angel Witch nóta volt a kiadó névadója – piacra dobta a Purveyor of Fear/Pyrophoric Seizure 7” Ep-t – a dalok a Mordirival Disemanation demóról kerültek fel rá).

Októberben kötöttek szerződést a Wild Rags Records-zal, debütáló korongjuk viszont csak egy évvel és két hónappal (más forrás szerint öt hónappal) a kontraktus létrejöttét követően látott napvilágot, immáron Tommy „Mouser” Buckley basszusgitárossal (ex-Vacant Grave) a fedélzeten. Ami biztos, hogy nagyon szorgalmas, kitartó munkájuk révén alapozták meg hírnevüket (lásd: demók), tehát bőven aktuálissá vált, hogy debütálásuknak életet adjanak, megkockáztatom, jókor voltak a jó helyen, a jó időben, szerelvényük mégis vakvágányra futott, amiért határozottan a „roppant tőkeerős” Wild Rags tehető felelőssé. (Az 1980-as években, Montebellóban (Kalifornia), Ricardo Campos által gründolt kiadó, fanzine, bolt annak idején tulajdonképpen az underground csapatok temetője volt, míg reklámjukon és néhány kiadványuk hátoldalán (hátulján) az „Amerika legkisebb, de legsúlyosabb lemezkiadója” szlogen virított). Értelemszerűen a Hellwitch sem lett kivétel. Arról már nem is beszélve, hogy az Atheist „learatta előlük a babérokat”. Gyanítom, hogy az 1990. márciusi megjelenés a nyerő, lévén a felvételeket és a keverést kettő nap alatt (március 11 – 13) zavarták le a Morrisoundban, a produceri teendőket pedig maga a zenekar látta el.

Tommy Mouser: „Csak néhány napunk volt a felvételre. Nem vagyok biztos a pontos dátumokban. Emlékszem, hogy közeledett néhány főiskolai vizsgám, amint visszatértünk, így a szállodai szobában kellett tanulnom, míg Pat felvette néhány számát. Nem túl Rock and roll, tudom. Arról is lemaradtam, hogy a zenekar a Morbid Angel-lel lóghatott a felvételek után (amit csak utólag tudtam meg). Eléggé kiakadtam emiatt. De szerettem a felvételi folyamatot, és izgalmas volt egy ilyen szép stúdióban rögzíteni, és különösen Scott Burnsszel. Nagyon jó móka volt.” Természetesen megvoltak a rohammunka okai. Tommy: „Egyáltalán nem volt költségvetésünk, magunknak kellett fizetni mindent. Tudom, hogy jókora részt magam fizettem ki belőle. Soha egy fillért sem kaptam vissza a Wild Rags Recordstól. De megérte egy hivatalos albumon szerepelni.” Nem véletlenül írtam az Atheist nevét, ugyanis a technikás megközelítés, illetve Pat Ranieri Kelly Shaeferhez hasonlító hangja miatt adott a párhuzam, ugyanakkor komoly különbségek mutathatók ki az együttesek között – valljuk be, az Atheist javára. Mindazonáltal ezzel a kijelentéssel semmiképpen sem akarom a Hellwitch korongot leminősíteni, sőt, ellenkezőleg! Differenciák. Az első és legfontosabb: Roger Patterson (R. I. P.). Tudjuk jól, hogy az Atheistnél Roger fődalszerző volt és a basszusgitár tulajdonképpen egyenrangú szerepet töltött be a gitárokkal, addig a Pokolboszorkány agytrösztje a főnök, azaz Pat Ranieri, ilyetén ő szerezte az összes dalt, ebből kifolyólag a hathúros hangszer a domináns, míg Tommy Mouser futamai megbújnak a háttérben. Aztán a jazzes hatás még csak nyomokban sem fedezhető fel a Hellwitch-nél, esetükben minden a gitár uralta szélvész támadásokról szól. Ezeken kívül pedig az Atheist – a professzionális, csúcsra járatott komplexitás mellett – fogós nótákat írt, voltak bennük kapaszkodók, megjegyezhető részek, betétek. Roppant spórolósra vette a figurát a Hellwitch, ugyanis az instrumentális, intróként aposztrofálható The Ascentet követő hat szám 25:32 percnyi játékidőt tesz ki (Tommy Mouser: „szerintem az album egy csomó őrületet rejt magában rövid idő alatt. Erre törekedtünk. Megszelídített káosz, sok hang, dallam és riff”), ráadásul azokat is a demókról emelték át, mindösszesen a Sentient Transmography és a Mordirivial Dissemination (ez ne tévesszen meg senkit sem, anno csak a demó címe volt, rögzítésre akkor nem került) képviselték az új nóták táborát. Persze, szó így sem érheti a ház elejét, mert a Syzygial Miscreancy bőven kiállta az idő próbáját, jogosan tekintjük klasszikusnak. A dalok sebességét illetően óhatatlan a korai Sadus-szal, Kreatorral, Demolition Hammerrel meghúzott párhuzam, ugyanakkor ügyeltek arra is, hogy a roppant összetett riffeket, villám szólókat, géppuska jellegű dobokat váltásokkal ötvözzék. Példának okáért, a lassú részekkel terhelt Viral Exogence kezdése (a pengetésre gondolok) a Smoke on the Water nyitányát juttatta eszembe, borult, Voivodos elvontságot tükröz a Sentient Transmography, akusztikus betéttel, basszus kiállással vértezték fel a Mordirivial Disseminationt, őrült, eszement pörgetéssel vezeti be Joe Schnessel a Pyrophoric Seizure-t (a Death-re jellemző torzítást is rádobtak itt Pat hangjára), valamelyest a Purveyor of Fearben is van némi elvontság, míg a Nosferatu kő egyszerű refrénjével („Nosferatu Nosferatu Nosferatu he will possess you”) kapja el a hallgatót. Eme dalhoz a basszusgitáros azt fűzte hozzá, hogy „szerintem az volt az ötlet, hogy őrültebbek, gyorsabbak és technikásabbak legyünk, mint bárki más. Egy ideig a thrash metal arról szólt, hogy ki tud a leggyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban játszani. Aztán blastbeatek jöttek, és a dolgok kissé nevetségessé váltak.” Továbbá: „Hallottam, hogy az emberek összehasonlítanak bennünket” – utalva az Atheistre. Mindkét banda őrült, rendkívül technikás és bonyolult riffeket és dalokat játszott. Az Atheist egy kiváló zenekar, ezért megtiszteltetés, hogy hozzájuk hasonlítanak.” Mindezeken kívül pedig a bőgős azt is kifejtette, hogy „határozottan úgy gondolom, hogy a Hellwitch kitolta a határokat, amikor a bonyolult technikai riffekről volt szó.

Valójában ez sok embernek túl sok volt, akik eljöttek a koncertjeinkre. A dalokat nagyon nehéz volt követni az emberek számára, és azt hiszem, kissé összezavarodtak és frusztráltak lettek, mert néha csak összezavarodtunk és üres pillantásokat vetettünk a tömegből a mosh pitek helyett. Azt hiszem, idővel az emberek jobban hozzászoktak ehhez a stílushoz, de akkoriban biztos sok ember feje fölött elsiklott.” A végeredményt pedig így összegezte Mr. Mouser: „Azt mondanám, hogy ez a legnagyobb albumuk, mert én is szerepeltem rajta…- Nos, valójában néha kapok visszajelzést róla, és úgy gondolom, hogy a maga helyéhez és idejéhez képest klasszikus.” Miután azt is olvastam, hogy a korong csak 1990. decemberében jött ki, így emberünknek feltettem a kérdést, hogy mi volt a komoly csúszás oka a stúdiós munkálatokhoz képest, és ezt a választ kaptam: „nem vettem részt az üzleti ügyekben, így nem tudom, mi történt ott. Tudom, hogy Patnek problémái voltak a Wild Rags tulajdonosával.” Sőt mi több, úgy gondolom, hogy ez a lemez annak idején a Cancer tagjainak is tetszett.

Talán a hangzáson lehetett volna vastagítani, ugyanis a sound a kortársak (pl. Morbid Angel, Obituary, Atheist stb.) műveihez, alkotásaihoz képest vékonyabb. Jellemző volt a kiadó „professzionális” hozzáállására, hogy a cat# WRR026-on nyomtatási hiba volt a gerincen és a barázdákon, de a cat# WRR023 mindkét középső címkén megtalálható. Tulajdonképpen a Cat#WRR026 a brazil Dorsal Atlantica 1989-es Searching for the Light-ja. Mi lett volna, ha az albumot, mondjuk a Combat, az Earache, a Nuclear Blast, a Roadrunner, esetleg a Metal Blade dobta volna piacra? Tommy Mouser erre is megadta a választ. „Szerintem az album sokkal jobban sikerült volna, sokkal jobban fogyott volna, ezekkel a kiadókkal. Szerintem a banda könnyebben megtalálhatta volna a saját közönségét. Úgy gondolom, hogy megfelelő promócióval és terjesztéssel valóban sikereket érhettünk volna el vele.” Hozzáfűzte még, hogy „amikor a bandában voltam, azt hiszem alulértékeltek bennünket, mert a dalok gyorsak és technikásak voltak. Így most visszatekintve, nagyobb a közönség, amely értékelni tudja (és az internetnek köszönhetően megtalálja).” Valamint: „talán a rossz időzítés. Inkább a groove metal felé kezdtek elmenni a dolgok, mi pedig eszeveszettül gyorsak és technikásak voltunk. Emellett a lemezgyártás is sokkal jobb lett nem sokkal ezután. A dalok és az albumok nevének bonyolultsága szórakoztató volt, de igen, azt hiszem, az átlagember számára megnehezítette, hogy beszerezze.” Mi lett volna akkor, ha 2-3 évvel korábban jelenik meg? Tommy: „Ezt nehéz megmondani. Talán akkori fogékonyabb lett volna rá a színtér.” Természetesen koncertlehetőségekkel, turnékkal sem kényeztette el őket a kiadó, így az album promotálása meglehetősen nehéz volt. Tommy: „Őszintén szólva nem emlékszem, hogy bármi különös lett volna. Ahogy az volt, hetente játszottunk bulikat, ha nem gyakrabban. Nem voltak turnék. Ezenfelül a Wild Rags nem fizetett a stúdióidőért, még kevésbé küldött minket turnéra. Csak tettük a dolgunkat.” Ezzel ellentmond némileg a honlapon olvasott információ, miszerint a Hellwitch, miután „megszerezte” másodgitárosként Jim Nicklest (ex-Malevolent Creation, Leviathan, napjainkban Hellcannon), sikeres turnéra indult a keleti parton, amely a Milwaukee-i fesztiválos fellépésükkel csúcsosodott ki. ’91 februárjában Tommy helyett Jesse Trevino tért vissza, így a Texasi turnén már ő vett részt, míg Nickles helyére Craig Shattuck került.

A továbbiakban sajnos teljesen a feledés homályába merült a Hellwitch. Nosferatu single (1992), Terraasymmetry Ep (1993), Anthropophagi demo, Video Miscreancy Volume 1 (1986-1994) (egyaránt 1994), értelemszerűen folyamatos tagcserék, majd feloszlás 1998-ban. 2004-ben tértek vissza (vélhetően ezt a Final Approach válogatás (2003) alapozta meg), és azóta dolgoznak, alkotnak. Noha a kiadványokkal nem túl bőkezűen bánnak, az biztos, hogy mind a 2009-es Omnipotent Convocation, mind a tavalyelőtti Annihilational Intercention minőségi, hamisítatlan Hellwitch matériák. Mert, valóban több elismerést, tiszteletet, „hírnevet” érdemelnének, érdemeltek volna.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük