Ahogy a power metal bandáké, úgy en bloc, a Sanctuary története sem lett egy sikertörténet, pedig két méregerős lemezt, a Dave Mustaine által producelt Refuge Deniedot (1988) és az Into the Mirror Blacket (1990) tették le annak idején a heavy metal asztalára.
Történetük dióhéjban: Warrel Dane énekes (R. I. P.) és Jim Sheppard basszusgitáros az 1980-as évek második felében a Sanctuary együttesben zenéltek. A zenekart a Megadeth gitárosa Dave Mustaine fedezte fel és segített nekik a multinacionális CBS/Epic kiadóhoz szerződni, ahol két albumuk jelent meg. Kitűnő bemutatkozó alkotásuk után a még kitűnőbb Into the Mirror Black, a technikás agresszív Bay Area-i thrash metal és az európai ízű dallamos power metal összeolvasztásával már előrevetítette azt a zenei világot, amely a Nevermore-t a mai napig jellemzi. A második album lemezbemutató turnéján csatlakozott a Sanctuary-hoz második gitárosként Jeff Loomis (ex-System, Fear-Tech, Experiment Fear), akit korábban Dave Mustaine is meghallgatott, amikor a Megadeth új gitárost keresett, de az akkor 17 éves srác túl fiatalnak bizonyult a munkára. A Sanctuary tagjain akkoriban már folyamatos volt a nyomás a lemeztársaság részéről, hogy próbáljanak az aktuális trendeknek megfelelően a grunge stílus felé elmozdulni. Jövőbeli zenei irányvonaluk megválasztása azonban feszültséget szült a tagok között, és ez végül oda vezetett, hogy a Sanctuary feloszlott.
Dane, Sheppard, valamint Loomis együtt maradtak és megalapították a Nevermore-t 1991-ben, hozzájuk pedig Mark Arrington dobos csatlakozott, így a csapat Neil Kernon producer segítségével felvette az Utopia című tízszámos demót, 1992-ben. Kiegészítem még azzal, hogy – amennyiben, nem csal az emlékezetem -, Warrel egy korai interjújában elmondta, a zenekar neve a Trouble Black Shapes of Doom dalának „With all the hopes that have flown before Nevermore” sorából származott. (Érdekesség: hőseinken kívül New Yorkban, Pittsburgh-ben, Milwaukee-ban, valamint Clevelandben is létezett egy-egy Nevermore-ra hallgató formáció. A New York-iak és a Pittsburghiek egyaránt egy-egy Ep-t (New York: Nevermore – 1989, Pittsburgh: Playgrounds and Battlefields – ’90-es évek eleje), a Milwaukee-iak egy demót (Into the Black – 1992), míg a Clevelandiek egy kazettát (Blood Stained Hands – 1993) hagytak az utókorra. Kizárólag névazonosság volt, zenei nem.) Az Epic Records továbbra is egy grunge anyagot várt volna az együttestől, ezért a Nevermore más kiadókkal lépett kapcsolatba, pláne annak függvényében, ahogy a főnök fogalmazott: „Mi sosem voltunk ennek a színtérnek részesei, és soha nem is akartunk azok lenni. Az Epic részéről volt persze nyomás, próbáltak hatni ránk, de a Nevermore-nak épp az volt a koncepciója, hogy semmilyen elvárásnak sem akartunk megfelelni.” Nem nehéz kitalálni, Seattle-ről és a grunge-ról van szó. Közben Arrington helyére Van Williams érkezett, akivel további felvételeket (1994 Demo) készítettek. Amikor a Century Media kiadó meghallotta a demókat, azonnal lemezszerződést ajánlott a zenekarnak. Az 1995-ben megjelent debütáló Nevermore albumot a Neil Kernonnal készített felvételekből állították össze. Az album az utolsó Sanctuary lemez egyenes folytatása volt, a thrash és power metal kiváló ötvözete, megfűszerezve Loomis progresszív gitárjátékával, Williams húzós tempóival, Dane drámai énekstílusával és időnként filozofikus mélységű dalszövegeivel. Ezzel az állítással – részben – vitába szállnék, mert – szerintem – Dane-ék célkitűzése az újrakezdés volt, nem gondolom azt, hogy az Into the Mirror Black utódját készítették el, és a progresszív hatás sem feltétlenül nyilvánul meg a tételekben.
Roppant súlyosan, masszívan töményen, kezdődik a lemez a nyomasztó, melankolikus hangulatot közvetítő/árasztó What Tomorrow Knows-zal – benne az utalás a zenekar nevére: „no more color to will to fade to see life clearly, regretful nevermore, take themake the time” – amely a komplett anyagot végig kíséri. Warrel előadásában a csalódottság, a lemondás testesül meg, jó kedvre még csak véletlenül sem deríti a hallgatót. Mi több, azt is hozzáteszem, hogy – kis túlzással – one man show-ról beszélünk, ugyanis a központban egyértelműen Dane áll, elementáris hanga szimplán csúcspont, az egész heavy metal szakma egyik leghatalmasabb torka, frontembere volt, halála, óriási veszteség, csapás a színtér számára. A Sanctuary párhuzam már csak azért sem állja meg a helyét, mert a lemezen nincsenek a Die for My Sinshez, a One More Murderhez, vagy a Communionhoz hasonló, fogható durvulatok/durvulások, itt a középtempók, a borultság dominálnak, állnak a fókuszban. Rendszerint kevés, vagy zéró szó esik Jim Sheppardről, pedig ő is rengeteget tett a dalokhoz, konkrétan falbontó basszusfutamokkal járult hozzá a nótákhoz. Keserű hangulat ide, töménység oda, a csapat nem feledkezett meg a „fogósságról”, ugyanis a dallamok abszolút könnyen jegyezhetők meg, akár már első hall(gat)ás után rögzülnek a fülekben, legyen szó a What Tomorrow Knowsról („There’s a shame in blind suffering, dishonor from the inside, find hope from the voice within, clear vision of your own mind”), a Timothy Leary-ről („Timothy Leary, where are you now, the world needs you, we’re going down”), a Garden of Gray-ről, vagy a Godmoney-ról („That even god needs money God needs money from you”). Ezen kívül apró részletekkel, díszítésekkel ötvözik a számokat, utalok itt a balladába hajló The Sanity Assassin („And the sanity assassin is coming down to steal your mind, so he takes an innocent’s vision, the blind lead the blind, they say, meet the sanity assassin, a trick of mind or the devil’s whim on the way to tomorrow’s dream, he’s fading away”), illetve a The Hurting Words („I’ve said too many words to catch them all in time I’ve used the hurting words that took away your shine; sometimes I hate myself for hating things in you and there’s no words to heal, heal all my wounds now”) akusztikus részeire, mi több, a C.B.F (Chrome Black Future)-ben Warrel, Burton C. Bellt idéző orgánummal rukkol elő.
Kizárólag a Sea of Possibilitiesre („One step closer everything comes back to you in time, one step closer, some will find the answers some submit to aggression”) süthető rá – szőr mentén – a thrash jelző, valamint a Timothy Leary-ben engednek meg maguknak némi Trouble-olos zakatolást. Egyébként a nyolc tételt Mark Arrington (1, 4, 6, 8) és Van Williams (2, 3, 5, 7) kette(sbe)n dobolták fel, míg a Garden of Gray-ben („In the garden there is no fear, in the garden of gray we can disappear, in the garden where I can feel, in the garden, to touch you is so surreal; „I want to love you in the garden of gray”) Christine Rhoades (Rinehart) háttér vokálozik. (A hölgyről annyit illik tudni, hogy a Sanctuary idők óta régi társa volt a csapatnak, korai csapata a Hand of Grace egy négyszámos demót rögzített, amelyen Warrel Dane és Jeff Loomis vendégszerepelt, a The Chauffeurt pedig egykori férjével, Nick Rineharttal hívta életre. A Pacemaker & Aquavelvet folyamatos együttműködés volt Christine és a techno művész DJ Pacemaker között, illetve közreműködött a Churn 1994-es Titus albumán is.) Ahhoz képest, hogy önköltségből/önerőből rögzítették az anyagot – Warrel: „a Nevermore-t saját zsebből finanszíroztuk, ez a szituáció pedig igencsak felszította bennünk a tüzet, az éhséget, amit a Sanctuary-éra végén már nem éreztünk.” – a Robert Lang stúdióban (Seattle) felvett, a Pakadermben (Los Alamitos), illetve a Granny House-ban (Reno) kevert, valamint az Ocean View Digital Masteringben (Nyugat Los Angeles) maszterizált korong a falhoz szegezi a gyanútlan hallgatót, elképesztő brutalitással, súllyal dörren meg a végeredmény, a sound simán odatehető bármely/akármilyen megaprodukció mellé, abszolút felveszi vele a versenyt, ha le nem pipálja. Végül 1995. január 1.-én (más források szerint február 14.-én) került a boltok polcaira az alkotás. (Amúgy, az együttes történetének első videóklipjét a What Tomorrow Knows dalra forgatták.) A lemezbemutató turnén csatlakozott hozzájuk a death metal háttérrel, gyökerekkel (is) rendelkező Pat O’Brien gitáros (ex-Ceremony, Chastain, Deus Vult) akivel, egyrészt a Nevermore tagsága kvintetté bővült, másrészt egy még súlyosabb irányba tolta a szerelvényt. Európában a Blind Guardian előzenekaraként játszottak, az Egyesült Államokban pedig a Death-tel koncerteztek, az albumot népszerűsítendő, promotálandó. (Még egy adalék: a 2006-os reissue öt bónusz felvétellel – mindegyikük az Utopia demóról – látta meg a napvilágot, amelyek közül a The System’s Failing nyugodtan felkerülhetett volna az eredeti verzióra).
Kevés olyan banda létezik a szótáramban, amelynek hibátlan a diszkográfiája, nálam a Nevermore és a Sanctuary ilyenek. Sajnos Warrel Dane és kompániái sohasem kapták meg az őket illeti elismerést, ugyanakkor kultikus státuszuk megkérdőjelezhetetlen. Ez az album egy nagyon komoly, sajnos ideje korán tragédiába torkollott pályafutás kezdete volt.
