Amennyiben a heavy metal színtér hibátlan lemezeit vesszük górcső alá, akkor ez a korong igencsak annak élbolyába tartozik. A Venice Beach-i (Los Angeles) zenekar, 1990. július 3-án napvilágot látott negyedik albuma volt ez az alkotás, mert – szerintem a Controlled by Hatred/Feel like Shit…Deja Vu inkább Ep volt, főleg annak függvényében, hogy zömében No Mercy feldolgozások (erre is kitérek a cikkben) voltak rajta. És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy 1990-re az S. T. már javában nagypályás, „mainstream” előadóvá emelkedett, lévén a multinacionális Epic Records volt a kenyéradójuk.
Ami engem illet, ezzel a koronggal ismertem meg a csapatot és vált a lemez örök kedvencemmé – tulajdonképpen – az első (meg)hallgatás során, azt viszont csak a zenekar elvakult, diehard fanatikusai tudják, hová fejlődött az S. T. 1990-re. Mert, az 1981-ben megalakult banda, soraikban Michael Allen Muir énekessel, Michael Dunnigan basszusgitárossal (R. I. P.), Carlos Egert dobossal, illetve Mike Ball gitárossal alapvetően a hardcore/punk színtérről indult el hódító útjára. Kettő demó megjelentetését (1982) követően adták ki első lemezüket 1983-ban (Suicidal Tendencies), viszont második anyagukon (Join the Army – 1987) már jelentős a fejlődés, miután azon Leonard F. „Rocky” George gitáros, Ralph J. Herrera dobos, valamint – az első lemezen is szerepelt – Louie Manual Mayorga basszusgitáros működtek közre. De, csak közre, mert ez a banda tulajdonképpen mindig is a főnökről, Mike Muirről szólt. (És, amit már fentebb említettem, A No Mercy alapvetően az öngyilkossági tendenciák mellékprojektje volt, amelyhez végül Mike Clark gitáros is csatlakozott. Néhány dalukat később újra felvett a Suicidal Tendencies, és tervezték a második No Mercy album megjelentetését is, miután – szintén 1987-ben, a Suicidal Records gondozásában – piacra dobták a Widespread Bloodshed Love Runs Red-et, de a felállás megváltozása és a feloszlás miatt ezt végül is elvetették).
No, de térjünk vissza ide, erre a korongra. 1989. december – 1990. áprilisa között vonult be a zenekar a Rumbo Recordersbe (Los Angeles), illetve az Amigo stúdióba (North Hollywood), hogy Mark Dodson felügyelete mellett (a keverésre az A&M Recording stúdióban (Hollywood) került sor) rögzítse soron következő anyagát. Azt az anyagot, amely – ezt sem ők nem tudták, sem mi rajongók nem sejtettük – a banda magnum opusza lett. Mégpedig minden tekintetben az lett. Hol, mivel kezdjem? Talán a legfontosabbal, hogy ezen a lemezen mutatkozott be a szakmának egy bizonyos Roberto Agustín Miguel Santiago Samuel Trujillo Veracruz basszusgitáros, aki Robert Monroe Heathcote-ot (R. I. P.) váltva került a banda kötelékebe és hozott új perspektívát, szemléletmódot a zenekar muzikális megközelítésébe, nyitott (ki) új távlatokat az S. T. előtt, annak zenei pályafutásában. Nem nehéz kitalálni: szabad kezet adtak neki markáns, keményen megpengetett, hüvelykujjas, funky hatásokkal megterhelt játékának, ezzel kőkeményen befolyásolva a végeredményt, hozzájárulva annak változatosságához. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a zseniális, felülmúlhatatlan, teljesen egyedi Fool’s Game (Mordred) megjelenését követően, a thrash csapatok előszeretettel ugrottak rá a funk elemek zenéjükbe való beemelésébe. Az. S. T. sem volt kivétel ez alól. Folytatom a sort. A hangzás gyilkos, telt, agyonb@sz mindent és mindenkit, Trujillo futamai mennydörögnek, Rocky George és Mike Clark gitárjai pengeélesek, gyalulnak, R. J. Herrera dobjai a harmadik világháborúra emlékeztetnek stb. És itt muszáj kitérnem újabb kettő muzsikusra: 1. Rocky George, amit ezen a lemezen összegitározik, arra nem találni szavakat, egyértelműen a színtér egyik legalulértékeltebb játékosa, riffjei sziporkáznak, – Mike Clark-é nem különben – szólói füstölnek, eszement teljesítményt nyújt(ott) az anyagon. 2. Ugyanezt másolom ide R. J. Herrera dobosra is. Csak egy momentumát említem meg, ami ezen az albumon hallható: a Get Whacked (Whack, whack – what’s wrong with your head? I can’t believe a fuckin’ word you’ve said, Whack, whack – what are you dead?) pörgetéseit, plusz ezen felül/kívül tesz még bele némi latinos (Dél-Amerikai) feelinget is, ahogyan azt a Lovely-ben demonstrálja is. Ott kezdtem el ismertetőmet, hogy hibátlan az anyag. Ha, csak a nyitó You Can’t Bring Me Down szerepelne a korongon, már az önmagában 100%-os lenne, de hát – hála Istennek – nemcsak erről van szó, függetlenül attól, hogy ez az S. T. himnusza, legismertebb felvétele, egyben a komplett heavy metal mezőny egyik legikonikusabb, legemblematikusabb dala. Eleve a nóta felépítése önmagáért beszél: gyönyörű, akusztikus gitárrészekkel felvezetett, enyhén borult hangulatú intró, majd kb. 1:11-nél berobbanó elementáris erejű riff, 1:30-nál Muir „What the hell’s going on around here?” „beszólása” és a heavy metal történelem egyik legnagyobb klasszikusa kerül elővezetésre 05:48-ban. Itt aztán kő kövön nem marad, ellenállhatatlan a tempó, a riffelés, 03:45-nél bejön a borult átvezetés, hogy aztán 40 másodperc elteltével, visszatérjen a gyilkos tempó és zárja le a nótát. (You can’t bring me down! Who the hell you calling crazy? You wouldn’t know what crazy was if Charles Manson…was eating Fruit Loops on your front porch, Before you go taking a walk in my world,…you better take a look at the real world, Cause this ain’t no Mr. Rogers Neighborhood, Can you say „feel like shit?”, Yea maybe sometimes I do feel like shit, I ain’t happy about it, but I’d rather feel like shit…than be full of shit! And if I offended you, Oh I’m sorry But, maybe you needed to be offended, But here’s my apology and one more thing…Fuck you!, Cause you can’t bring me down), az ellenállás, a függetlenség, a kompromisszummentesség örök himnusza. A Lost Again az értelmetlen háborúk ellen emel szót („I got into a war I can never win, Where the nightmare never ends, And I don’t know what I’m saying, Got into a war with reality, That motherfucker it was waiting for me, And I lost again!, I lost again!), ahogyan régebben, úgy most is, Mike Muir könyörtelenül teszi/tette szóvá a benne lakozó érzelmeket, gondolatokat, a maga szókimondó, szövegköpködő stílusában.
És tette ezt hibátlan dalok formájában, ugyanis elég a korongot csak egyszer végighallgatni, a végeredmény egy az egyben ivódik bele az ember fülébe, kúszik a bőre alá. A funky-s Lovely-t jó adag cinizmussal szövik át, a Give It Revolution kellemes középtempóban dönget végig – közepesen gyors részekkel is ötvözve -, trombitával, fanfárokkal nyit a Get Whacked, elsöprő erejű thrash pusztítás a Disco’s Out, Murder’s In, a funky-s oldalt erősíti a Send Me Your Money („Lights, camera, silence on the set, Tape rolling, 3-2-1-action”), „lírai húrokat penget” az Emotion No. 13, a Go’n Breakdown („Cause it’s a breakdown, I’m go’n breakdown, I’m gonna break, Ain’t no you can do, Cause it’s a breakdown, a motherfuckin’ breakdown, Who said that nightmares don’t come true?) pedig az album finisét jelenti. Azt az albumot, amelyet a megkapó, azonnal a fülben ragadó dallamok, fölényes, technikai tudás jellemez, amelyen egy deka kivetnivaló sem található. A lemez borítójához a csapat a Vista Theatre-ön (East Hollywood) készítette a borítóképet, míg maga az anyag a 101. pozíciót érte el a Billboard 200-as listáján.
Mi lett a lemez „hozadéka”? Szerintem ekkoriban kerültek át először Európa földjére/koncerttermeibe, ugyanis a 22/09/1990-14/10/1990 „lezavart”, európai Clash Of The Titans turnén (a Testamenttel, a Megadeth-szel, a Slayerrel) ők töltötték be az előzenekar, „az áldozati bárány” szerepét, és ahol/amelyen, Muir és Mustaine összeakasztotta egymással a bajszát. Ezt követően jött ki a Lights…Camera…Suicidal videó (1990. 11. 20.-án került sor a felvételekre), megjelent három single (Alone, Send Me Your Money, You Can’t Bring Me Down – 1990), egy Ep (Send Me Your Money – 1990), egy split Ep (Raw Power Vol. 3 Suicidal Tendencies/Living Colour/Burning Tree/24-7 Spyz), mintegy a lemezt népszerűsítendő, aztán még kettő, korrekt, nagyon jó mű (The Art of Rebellion – 1992, Suicidal for Life – 1994). És nálam, nagyjából itt ért véget a zenekarhoz fűződő történet, érzelmi szál elvarrása. Egy biztos: boldog vagyok, örülök annak, hogy anno a Lights…Camera…Revolutiont felfedeztem, beszereztem, meghallgattam. Örök(ös) kedvencemmé (egyik örök kedvencemmé) vált azóta. Hibátlan mű.
