Mint minden stílusban, úgy a thrash-ben is elérkezett az idő a ’80-as évek végére, hogy már nem volt mi újat adni a rajongóknak, kifutotta magát a műfaj. Miután a Metallica, a Megadeth, az Anthrax és a Slayer relatíve népszerűségre tettek szert, jobb híján a feltörekvő, másod-, harmadgenerációs thrash bandák őket kezdték el másolni, semmi újat, extrát sem adva a muzsikához.
Azonban kivétel erősíti a szabályt alapon, 1984-ben, St. Louisban (Missouri) létrejött egy olyan alakulat, amely „mindent egy lapra feltéve”, az árral szemben kezdett el úszni, és céljuk (az) volt, hogy valami szokatlant, atipikusat nyújtsanak. Értelemszerűen törekvéseik már a legelső másodperctől kezdve halára voltak ítélve, ettől függetlenül a zenekar anno négy lemezt jelentetett meg és azok formabontó, előremutató jellegéből kifolyólag, maroknyi rajongótáborra tettek szert. Úgy hívták őket, hogy Anacrusis és nyugodtan jelenthető ki, hogy a progreszzív thrash előfutárai voltak. Kettő hátrányuk akkoriban mindösszesen a kiadóikban és származási helyüket illetően merült ki, magyarán nem voltak a tűz közelében, és ellentétben az „akkori siker sztorikkal, Testament, Death Angel, Forbidden, Annihilator” – a kutya sem ismerte (meg) őket. A „fő kolomposok” John Emery basszus, illetve Kevin Heidbreder gitárosok voltak, akikhez két évvel később csatlakozott Mike Owen dobos, valamint Kenn Nardi gitáros/énekes, teljessé téve a lineupot. Promócióban, eltökéltségben, szorgalomban nem szenvedtek hiányt, lévén 1986-ban adták ki a Demo I-et, 1987-ben jött az Annihilation Complete demó, 1988-ban került piacra debütálásuk, a Suffering Hour (Axis Records), majd még nagyobb sebességre, fordulatszámra kapcsoltak. Quick to Doubt demó, Excerpts from Reason Ep (1989), illetve produktivitásukat bizonyítva, a harmadik lemezt megelőlegezve, Manic Impressions Demo 1990. És ki ne hagyjam a felsorolásból: szerepeltek a Metal Forces magazin, újabb tehetségeket kereső, felvonultató Metal Forces Presents…Demolition – Scream Your Brains Out válogatásán 1988-ban, az Aftermath (Chicago), az Atrophy, a Hobbs Angel Of Death (R. I. P. – Peter Hobbs – 2019. 10. 21.) és a Leviathan (soraikban egy bizonyos Chris Barnes-zal) társaságában.
Nem meglepő módon, a nagy kiadók nem láttak bennük komoly fantáziát, perspektívát, így az 1990. február 16-án napvilágot látott Reasont, a nem túl acélos Active Records (pl. Mezzrow, Atheist, Candlemass, Dyoxen stb.) „engedte útjára”. A felvételeket illetően hazai pályán dolgoztak, miután azok a Smith Lee stúdióban, St. Louisban, 1989. augusztusában/szeptemberében zajlottak, a maszterizálásra pedig a Future Discben (Hollywood, CA) került sor a csapat asszisztálása mellett. Járt utat járatlanért el ne hagyj elven dolgoztak, tehát a Reason folytatta a Suffering Hour vonalát, de nem másolta azt. Már csak azért sem, mert hallhatóan megcsappantak a Death Angel hatások, helyüket power metalos, itt-ott az Annihilator-ra hajazó témák vették át, illetve Kenn Nardi sem üvölt, ordít annyit, mint az első korongon. A thrash-es Terrified, Child Inside, Quick To Doubt, az akusztikus betétekkel ellátott Wrong, Silent Crime, a dallamos Not Forgotten, a tördelt, borult hangulatú Vital, mind-mind azt igazolják, hogy a csapatra jellemző dinamika, komplexitás és változatosság semmit sem csappant meg. Amíg a Suffering Hour emlékezetes, fogós, dallamos témái nagyon hamar rögzülnek, addig a Reason-re jobban oda kell figyelni, összpontosítani, de pár hallgatás után már memorizálhatók a felvételek. Óriásiak Nardi borult énektémái, amelyek mintegy megelőlegezték a grunge hullám szárba szökkenését. Mekkora melódiák, angyali hangok hallhatók a Misshapen Intentben, az ember lúdbőrös lesz tőlük, garantált a hidegrázás. Zsenik lévén, értelemszerűen mindegyikük brillírozik, azaz ott vannak a (hang)szeren, de John Emery-t külön is ki kell emelni, mert egyrészt talán a kutya sem hallott róla, másrészt pedig simán Doug Keyser, Steve DiGiorgio, Roger Patterson (R. I. P.) kategória, ezzel nagyjából el is mondtam mindent teljesítményéről. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a banda egyáltalán nem volt elégedett az első koronggal. Kenn Nardi: „Mindannyian eléggé csalódottak voltunk a Suffering Hourral egészében, mivel annyira rohannunk kellett, így sokkal többet akartunk fektetni a Reason produkciós oldalára, munkálataiba. Mindig is szerettem a felvételi folyamatot, és napokat töltöttem a demókkal, finomítottam őket, és rengeteg effektet és réteget adtam hozzá a hanghoz. Emellett sok nem metal bandát hallgattunk. Akkoriban nagyon szerettem a The Cure Disintegration albumát (még mindig az egyik személyes kedvencem). A fill, zenéjük réteges hangzása nagyon vonzó volt számomra, különösen azután, hogy a Metallica kiadta az …And Justice For Allt. Úgy tűnt, hogy szinte mindenki azt a száraz, az arcodba nyomuló produkciót próbálta utánozni, gyakorlatilag teljesen felhagyva a stúdióeffektekkel. Tudtuk, hogy vannak jobb énekesek és jobb zenészek, ezért arra jutottunk, hogy megpróbáljuk az eredetiséget az erősségünkké tenni.” Mekkora igazság van ebben az utóbbi mondatban. Senki és semmi sem volt hasonlítható az Anacrusishoz akkoriban, teljesen egyediek és egyéniek voltak. Megkockáztatom, kenterbe verték az akkori felhozatalt, csak, ahogyan fentebb említettem, kiadói háttér, támogatás, segítség és promóció nélkül, az ügy halott volt. John Emery: „Ahogyan korábban mondtam, itt találtuk meg a természetes fejlődésünket, egy összetartó egységgé váltunk, szövegileg, zeneileg, érzelmileg is, mint te és ő. Néhány kedvenc kiadványunkon is producer volt, a korai Trouble anyagok egyszerűen fantasztikusak voltak.”
Ez volt az az időszak, amikor a cd-k még újdonságoknak számítottak, így az anyagra kettő bónusznóta is (Killing My Mind, Injustice) felkerült, ezekről Kenn Nardi az alábbiakat mondta: „Ez a két dal az első demókról származtak, amelyeket nem rögzítettük a Suffering Hour-hoz. A CD-k még eléggé újak voltak, és sok banda plusz anyagokat is hozzátett eladási pontként, hogy igazolja a magasabb árat. Úgy döntöttünk, hogy tizenkét dalt rögzítünk, és úgy gondoltuk, hogy tíz szám bőven elég egy album megtöltéséhez kazettára, és a kezdetektől fogva azt terveztük, hogy ezt a másik két dalt bónuszként használjuk fel a CD-n.” Nem mehetünk el az énekteljesítmény meg-, kiemelése mellett sem, erről Nardi így beszélt. „A lágyabb énekstílus már a korai időkből származott, de mivel a legtöbb régimódi anyag a Suffering Hourra került fel, sokaknak téves benyomása volt a zenekarról. Kezdettől fogva tudtuk, hogy a lehető legsokoldalúbbak akarunk lenni ezen a zenei műfajon belül, és mire megcsináltuk a Reason-t, úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy mások szerint milyennek kell lennie egy metal bandának.”
Mondhatni, hogy rövid idő alatt, kilenc éves pályafutásuk (1984 – 1993) során, tulajdonképpen hibátlan karriert építettek fel, mert mind a Manic Impressions (1991 – immáron Chad Smith – semmi köze a Red Hot Chili Peppers taghoz – dobossal), mind a Screams and Whispers (1993 – ezen viszont már Paul Miles dobolt), szintén hibátlan alkotások lettek. Egy rövid újjáalakulást követően (2009 – 2013), 2019-ben örökre letették a lantot, ahogyan azt közleményükben megerősítették. 2019. július 8-án a zenekar bejelentette újjáalakulását, hogy megemlékezzenek diszkogáfiájuk újrakiadásáról a Metal Blade Recordsnál, végül utolsó koncertjükre, ugyanazon év december 7-én kerül sor. Meg nem értett géniuszok, a „mezei rajongó” számára felfoghatatlan muzsika. Kár értük, hogy ma már nem léteznek és szomorú, hogy az őket, teljesen jogosan megillető elismerést sohasem kapták meg.
