A sztorit jól ismerjük, de azért elevenítsük fel. Történt, hogy a Metal Church 1988-ban kirúgta David Wayne-t (R. I. P.) és „leigazolta” (elcsaklizta) Mike Howe-t (R. I. P.) a Hereticből. Abból a zenekarból, amely 1988. augusztusában jelentette meg bámulatos debütálását, a Breaking Pointot, és amelynek pedig történetesen Kurdt Vanderhoof volt a producere. Ez a lépés tulajdonképpen a Heretic végét, ugyanakkor egy új zenekar kezdetét jelentette.
Az új csapat Reverend név alatt bontott vitorlát, a mikrofon mögött David Wayne-nel, basszusgitáron Dennis Ohara-val (ex-Heretic), a gitároknál Stuart Fujinami-val (ex-Jonah Hexx, Dissenter), illetve Brian Korbannel (ex-Heretic), míg a doboknál Scott Vogellel (ex-Ray Gunn). Ez a tagság készített el 1989-ben egy demót és egy Ep-t (Reverend), viszont az 1990-es single lemezen (Another Form of Greed) már Rick Basha (ex-Armed Forces, Scarlet Bride) „tulajdonában volt” a dobszerkó. Szerződést, a The Nice menedzsere, Tony Stratton-Smith által alapított, brit, progresszív rockra, popra, komédiára specializálódott Charisma Recordstól kaptak (The Famous Charisma Labelként ismert), majd vonultak az Amigo stúdióba, hogy Warren Croyle segítségével rögzítsék bemutatkozó korongjukat. Ez lett az 1990. augusztus 21-én napvilágot látott World Won’t Miss You. Alapból ennek egy hibátlan lemeznek kellett volna lennie, de sajnos nem lett az. A magam részéről inkább kultikus, mint klasszikus, de, elvégre, jubileuma lesz másfél hónap múlva.
Mi a baj az anyaggal? Az, hogy rettentően nehezen emészthető. És itt nyilván muszáj a kapcsolódási pontokat megemlíteni, mert a zenészeknek komoly múltjuk volt. Eleve, sem a Metal Church-öt, sem a The Darkot nem kell megmagyarázni (nagyjából nem is lehet), és a Breaking Point is zseniális volt, de ezen az anyagon mintha a muzsikusok elfelejtettek volna remek nótákat írni. Mert, valljuk be, ezen az albumon felsorakoztatott dalok minőségben nem közelítik meg a Beyond the Black a Gods of Wrath, a Ton of Bricks, a Line of Death, esetleg a Heretic, vagy az Enemy Within nívóját. Egyszerűen azért, mert nehéz bennük kapaszkodót, fogódzkodót találni, nehezen találják meg az utat a hallgatóhoz. Ugyanakkor elismerem, hogy még csak véletlenül sem akarták lekopírozni múltjukat. Miután USPM-ről és 1990-ről beszélünk, erre az albumra az Into the Mirror Black, vagy a hármas Vicious Rumors bizony köröket vert. Számomra pl. kifejezetten zavaró és irritáló Dennis Ohara kiemelt, csörgő-zörgő basszusjátéka, amely mintegy „szembe megy” Duke Erickson mély, gyomrozó futamaival. Bár, az Another Form of Greedet kitűnően készíti elő, vezeti be. Summa summarum: a megboldogult Dave Prichard (Armored Saint) emlékének ajánlott korong – a címét nem tudom hova tenni – azért nehéz matéria, mert tördelt ritmusok, komplex riffelés jellemezi, a középtempók fölé nem merészkednek, összetett struktúrákban gondolkodtak, ahogyan arra az akusztikus, borult kezdéssel ellátott, egyébiránt megklipesített Scattered Wits egyértelmű példaként szolgál. Értelemszerűen – ahogyan az a USPM csapatokra jellemző volt – ők is elővezetnek egy balladát (Leader of Fools), akusztikus kezdéssel (borult hangulattal), a Rude Awakening is kacérkodik, míg „a sulykot csak kétszer vetik el”, magyarán, „kétszer sülnek el a zenészek kezei”, a címadó szerzeményben, és a Gunpointban. Itt, ezekben a nótákban öltenek testet a thrash/speed elemek. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Damien Circle (kórusok, háttér vokálok), valamint Rocky George (Suicidal Tendencies), illetve Christopher Ryan Goss (Masters Of Reality, Goon Moon) gitárosok működtek közre a lemezen. Végül pedig még egy adalék: anno a cd verzióra feltették a Black Sabbath Hand of Doommjának feldolgozását, mondanom sem kell, zseniálisan. Ja, és el ne felejtsem: a Killing Time is flörtöl a gyors(abb) részekkel, valamint a 11th Hourban is zakatolnak egy jóízűt.
Hiába hallgattam napokon át a lemezt, nem nagyon fogott meg – még akkor sem, ha David Wayne az egyik örök kedvencem -, de jó volt, jól esett róla megemlékezni. 1991-ben kiadták még a Play Godot, 1992-ben érkezett egy koncertanyag (Live), és egy split (Virgin Summer Slam), 1993-ban egy demó (Soul Eater), míg hattyúdalukat az A Gathering of Demons Ep jelentette. Ennyi volt a Reverend pályafutása, karrierje. A magam részéről, a World Won’t Miss You-t távolról sem tartom klasszikus anyagnak, de – idézve önmagamat –, jó volt meghallgatni, felidézni.
