Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sok lengyel thrash metal bandát hallgatok! De ez nem meglepő, hiszen az extrém vonalról inkább death és black metal csapatok anyagai érkeznek Lengyelországból. Amikor két hónappal ezelőtt megakadt a szemem a horda logóján, azt hittem, hogy valami crossover síkfutók zenélnek itt, de az előzetes nóta akkora old school thrash gránátot vágott a pofámba, hogy még a fogaim is kireppentek!
Az együttes 2017-ben alakult, de csak négy év elteltével jelentkeztek a „Too Proud to Beg for Mercy” EP-vel. Az öt dalt tartalmazó anyag felhelyezte őket a térképre, de a nagy dömpingben nem vitte messzire a banda nevét. Én sem vagyok elszállva tőle, de azért hallatszik, hogy a vérükben van a fém. Nem tudom, hogy az elmúlt négy évben csak az albummal foglalkoztak-e vagy elvégeztek valami zenei thrashkolát, de úgy összekapták magukat, hogy letettek az asztalra egy rohadt jó cuccot! Az utóbbi években nem sok új thrash alkotás adott akkora pofont, hogy a szemeim a szemközti falról pattantak vissza, de a „Dawn of Destruction” az ilyen! Akinek a polcán párnázott keretben foglalnak helyet az olyan ínyencségek, mint az első két Exodus, az első két Exumer, az első Death Angel, az első Destruction, na meg persze a „Hell Awaits” a Slayertől, az már kezdhet is rákeresni a lemezre! Na, persze szó sincs a megnevezett csapatok pontos másolásáról, csupán a feeling van itt, de az akkora adagban, hogy szájig érő füllel fogja hallgatni az anyagot minden olyan fanatikus, aki a régi iskola padjaiban szeretne újra helyet foglalni.
Kacper Piotrowski gitáros, Daniel Ramone giráros/énekes, Matthew basszer és Bartosz ‘Jugen’ Drozdowski dobos eszi, issza, éli a thrasht, de lehet még vénásan is azt lövik magukba. Egyszerűen nem tudok belekötni a kilenc szerzeménybe, pedig ahogy minél jobban öregszem, annál kötözködősebb vagyok, ha a zenéről van szó. A dalok remek érzékkel vannak felépítve, s rögtön beleragadnak a hallgató fülébe. Hipergyors, folytonos szögelést ne várjatok, hiszen a tekerések közepette gyakran alkalmaznak középtempós meneteléseket, de ezeknek köszönhetően addig headbangelhet az ember, amíg helyet nem cserélnek az agyféltekéi. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor elárulom, hogy Ramone „hurutos”, néha hisztérikus orgánumát meg kellet szoknom, de most már el sem tudnám képzelni másmilyen hanggal ezeket a remek nótákat. Az album hangzása nálam jól vizsgázott! Ott van benne az „élő” varázs, mégis remekül hallani minden hangszert! Imádom, ahogy a basszus itt berreg, Jugen meg mintha itt állította volna fel a dobszerelését a fülcsatornámban. A két gitár szakadatlan hergeli és kergeti egymást, s még a szólók sincsenek túltolva, bár itt ne is várjunk árbóckötél hosszúságú harmóniákat.
A lemezborító a régi időket idézi, és a logó is nagyon rendben van. Amennyire egyszerű, annyira nagyszerű! Nem nagyon akarnék hosszan dumálni, mert úgy vélem, jobb, ha rákerestek a cuccra, s meghallgatjátok, persze csutkára tekerve a hangerőt! Nyithattok mellé egy sört is, csak nehogy a nagy fejrázás közepette kilötykölődjön az isteni nedű. A „Dawn of Destruction” nálam eddig az év legjobb thrash albuma, s kíváncsi vagyok, lesz- e az idén még valami új alkotás, amely legalább mellé állhat a dobogón. A lemez minden pillanata fejhajtás a 80-as évek előtt, de ezt már akkor láthatjuk, ha megnézzük a banda fotóját vagy a dalok címeit. Remélem egyszer idekeverednek hozzánk, de aki elszokott járni külhoni fesztiválokra, az figyeljen, hogy nincs-e ott a nevük. Ha ott van, akkor mindenképpen nézze meg őket, mert ha ezt élőben is visszatudják adni, akkor ott borulni fog minden, az biztos! Addig is hallgassátok, de fogvédőt rakjatok be, különben úgy jártok mint én! THRASHUTÓPIA a javából!
