Végre elérkezett ez a nap is. Bő negyven éve hallgatom a muzsikáját, és röstellem, de most első alkalommal láttam élőben. Amikor július elején megtudtam, hogy ellátogat hazánkba, azonnal tudtam, nem szalaszthatom el. Arra gondoltam, lehetséges, hogy ez az utolsó sanszom elcsípni a svéd gitármágus, Lars Johan Yngve Lannerbäck, azaz, ahogy mindenki ismeri, Yngwie J. Malmsteen fellépését. Egy pillanatig hezitáltam a kényelemmel kecsegtető ülő- és a strapásabbnak ígérkező állójegy választása között, ám villámgyorsan döntöttem. A Maestrót ugyanis minél közelebbről kell látnom, mert azért valljuk be, ha valakire rásüthető a „gitáristen” titulus, akkor az pont ő!
Nem Malmsteen volt az első, aki a rock/metal műfajába belevonta a klasszikus zenét, ám ő fejlesztette először tökélyre a barokkos futamokat elektromos gitáron. Félelmetes technikája, sebessége, muzikalitása egy új ágát hozta létre kedvenc zenei irányzatunknak. A svéd mágus kezei közt született meg a neoklasszikus metal, amelynek számtalan követője nőtt ki a földből egyéni és zenekari szinten egyaránt.
A negyven évet felölelő szólókarriert -és nem kevésbé önmagát- ünnepelni hivatott turnén két banda is elkísérte a Mestert.
A kezdést egy francia trió, a Spirit War vállalta, akik nem voltak rosszak, de inkább tűntek lelkes amatőröknek (talán azok is), mint zenélésből élő muzsikusoknak. Az általam hatvan körülire saccolt basszer/énekes picit megmosolyogtatott, mert lélekben örökifjú lehet, és ezt próbálta a színpadon is közvetíteni, bár arcán, alkatán rendesen fogott az idő vasfoga. Két, harmincas éveiben járó társával együtt energikusan tolta a saját kútfőből született, helyenként más zenekarok (pl. az Iron Maiden) inspirálta nótákat, de ez inkább csak áthallás szintjén ütközött ki, plagizálás nélkül. Bár engem nem bűvöltek el, a közönség nagy része végig lelkesen támogatta őket, úgyhogy valamit csak jól művelnek a gall ivadékok.
Kisebb szünet után másik vendégfellépőként a ciprusi görög énekesnő, Andry (Adriana Lagiou) és zenekara robbant a deszkákra. Nemzetközi tagság vette körül a dekoratív dívát, a legismertebb közülük a szemtelenül fiatal amerikai gitáros, Mickey Lyxx, aki főállásban a Holy Mother kiválósága is egyben. Lyxx mozgása, fazonja a legszebb „glemszter” időket idézte, ahogy a basszusgitáros, Paul Reyna úgyszintén rocksztár benyomását keltette. Billentyűsük Fab Jablonski, akiről neve alapján nem is gondolnánk, hogy brazil, a dobok mögött pedig egy holland arc, bizonyos Hans in ‘T Zandt, aki a korai Anthrax torok projektjének, a Neil Turbin’s Deathriders-nek, valamint az angol Praying Mantis-nak egyaránt ütőse, de megfordult -többek között- a német Mad Max-ben és a holland Vengeance-ben is.
Nos, az ő műsoruk éles kontrasztot mutatott a franciák viszonylatában, mert olyan professzionális show-t tettek oda, hogy nehezen találtam benne kivetnivalót. Talán csak a látványosan csinos Adriana hangja volt itt-ott picit bizonytalan, bár alapvetően kiváló dolgokat hozott ki a hangszálaiból. A saját nótáikból a pörgősebbek (pl.: Skies, Black Hole) jobban átjöttek nekem, mint a My Love lírája, ám a végén a Deep Purple Burn-je jó zárótételnek bizonyult.
Bő háromnegyed órás várakozás után, amely egy ilyen nárcisztikus legendától a megbocsátható kategóriába sorolható, végre előttünk termett a gitár Paganinije, Yngwie Johann Malmsteen!
Láthatóan jókedvvel csapott a húrok közé, és ígéretéhez híven valóban megidézte a korai albumok világát.
A setlist tulajdonképpen a tavasszal megjelent japán dupla koncert valamelyest megvágott verziójaként aposztrofálható.
Amit sajnálok, hogy nálunk nem hangzott el a Hiroshima Mon Amour, viszont a Tokyóban rögzített kiadványon nyoma sincs az egyik személyes kedvencemnek, a Fire & Ice-nak.
És ha már Fire & Ice; mindig olyan érzés fog el, ahányszor meghallom, mintha az ABBA dalszerzőivel közösen írta volna. 
Mindezt természetesen pozitívumként élem meg, mert imádom a svéd pop-quartett muzsikáját.
Ha bárki úgy gondolná, hogy ez szentségtörés, és felér egy muzikális coming out-tal, akkor is vállalom! 
Azt mindig tudtam, hogy Nick Marino jó torok, ám ezen az estén szembesültem vele, hogy igencsak virtuóz billentyűs is.
A Maestro pedig meglepően fiatalos. Mostanában nem nézegettem róla/tőle képeket/videókat, de régen kicsit mintha jobb húsban lett volna.
Erre tegnap úgy jelent meg a színpadon, mint egy karcsú, ifjú szarvas. Na jó, arcra kissé többnek látszott (ezt az erős smink és a kétoldalt növesztett, méretes barkó sem tudta leplezni), de semmiképpen sem tűnt 62-nek.
A „szöveges” dalokat egymás közt testvériesen megosztva énekelte Nick és Yngwie. A régi nótákat többnyire Marino, de akadt ellenpélda is. A Now Your Ships Are Burned egykori Soto témáit maga a Mester prezentálta.
Kicsit tartottam az újabb kori szerzeményektől, de meglehetősen jól működtek. A (Si Vis Pacem) Parabellum például kimondottan jólesett szememnek, fülemnek, lelkemnek!
Az olyan örökzöldek pedig, mint a Rising Force, a Seventh Sign, a You Don’t Remember, I’ll Never Forget a várt ovációt váltották ki a nagyérdeműből.
Az instrumentális darabok, főleg a Bach és Paganini témák, az Adagio, valamint a kultusz státuszba tartozó korai szerzemények, mint a Far Beyond the Sun, amelynek végére becsempészte a Queen Bohém Rapszódiájának egy részletét, vagy a ráadásban elhangzott Black Star szintén örömünneppé varázsolták az estét. Nagyon ült a példakép, azaz Blackmore szellemének megidézése a Purple Smoke on the Water-jével, amit Malmsteen szintén maga énekelt.
A Like An Angel érzelmes lírája pedig könnyfakasztóan gyönyörűre sikeredett, ahogy az várható volt.
Menet közben a Maestro bőszen cserélgette Fenderjeit, bőven munkát adva ifjú asszisztensének, akinek általában oldalra dobta ki, de egy alkalommal, ízes improvizációját befejezve a feje fölött hajította hátra a srácnak, aki már felkészülve várta a repülő gitárt. Mivel Yngwie bőkezűen szórta a pengetőket, a fiúnak kb. 10 percenként azokat is pótolnia kellett, amelyeket hozzávetőlegesen tízesével erősített a mikrofon állványra. Egyszer meg is gyűlt a baja a rögzítéssel, szétszórt a padlón egy drága pengető-szettet.
A műsor végéhez közeledve a művész úr bemutatott egy módszeres húrszaggatást is, egyenként tépve ki azokat a Stratocaster testéből, eképpen csikarva ki földön túli hangokat a Marshall ládákon keresztül.
Zárásképp az I’ll See the Light Tonight csendült fel, amelyet mindenki együtt énekelt Marino-val, miközben a neoklasszicizmus atyja valósággal megdicsőült.
Bár Malmsteen hatalmas egójáról legendák keringenek, ennek némileg ellentmondani látszik, amit még a színpadra lépese előtt hallottam fél füllel belső körökből. A Mester külön kérése volt, hogy a hivatásos fotósok ne csak őt fényképezzék, hanem zenekarának többi muzsikusát is, mert ők szintén a csapat fontos tagjai. Emilio Martinez basszer és a dobos jól alapoztak, Nick pedig fantasztikusan játszott össze a félelmetes virgákat bemutató főnökkel.
A koncert szerintem egész jól szólt, bár hallottam ezzel ellentétes véleményt is. Az a tapasztalatom még régebbről, hogy bizonyos helyszínek bizonyos helyein nem érvényesül megfelelően az akusztika. Ahol most én álltam (baloldalt, kb. hatodik sor környéke), kitűnően átjött minden hangszer és az énekes részek is.
Nagyszerű estének lehettünk tanúi, ráadásul nem egy arénában vagy fesztiválon, hanem hamisítatlan klubkörnyezetben, ezzel is közelebb hozva az érinthetetlenség nimbuszába burkolódzó géniuszt, aki szemmel láthatóan élvezte rajongóival az interakciót.
Egy biztos: kár lett volna kihagyni korunk egyik, ha ugyan nem a legnagyobb gitárzsenijének testközeli klubbuliját!
