Visszatértek! (De nem úgy!)
Párszor már említettem, hogy kezdek hasonlítani azokhoz az öreg metálosokhoz, akik mindig visszasírnak egy bizonyos korszakot. Tudjátok, azokhoz, akik rögtön előállnak a szöveggel, hogy „Na, tudod mikor volt igazán jó ez a banda?” vagy „Amikor én láttam őket még X-Y évvel ezelőtt…” vagy éppen „Ez semmi ahhoz képest, amit régen csináltak!”
Be kell valljam, én is egyre többször kapom magam azon, hogy hasonlókat hangoztatok. Ez pedig annak a jele, hogy bizony öreg metálos lettem. 😅
Most azért hozom fel megint ezt a témát, mert szembejött velem egy videó, ami azonnal beindította a nosztalgiavonatot: a jó öreg Myspace deathcore éra.
Gyors kitérő: mi is volt a Myspace? Egy közösségi oldal, ahol profilokat, blogokat, csoportokat lehetett létrehozni. És ami igazán különlegessé tette, hogy a zenekarok is készíthettek saját oldalt, ahová feltölthették a számaikat. Így gyakorlatilag bárki el tudta juttatni a zenéjét a világ bármely pontjára – teljesen ingyen.
Itt nagyon sok death- és metalcore együttest ismerhettünk meg akkoriban. Ha csak a deathcore színteret nézem, akkor itt találkoztam először olyan bandákkal, mint a Carnifex, All Shall Perish, Suicide Silence, Bring Me The Horizon, Suffocate, Oceano, és még egy zenekarral, akik különösen nagy hatással voltak rám: a Tennessee állambeli Whitechapel.
A banda 2006-ban alakult, és kezdetben keresztény deathcore formációként hivatkoztak magukra. Az olyan lemezeik, mint a The Somatic Defilement, a This Is Exile és a New Era Of Corruption mára már esszenciális deathcore alapműveknek számítanak. Phil Bozeman mély hörgései óriási dolognak számítottak akkoriban, és ne felejtsük el: ez volt az a zenekar, ahol három darab 7 húros gitár játszott egyszerre – ami akkoriban kifejezetten újdonság volt.
Ahogy telt az idő, a zenekar (és vele együtt a színtér is) elkezdett kicsit lanyhulni. A későbbi lemezek nem lettek akkora nagy durranások, talán a 2014-es Our Endless War-on akadt pár kiugróan jó dal, de az igazi mellékvágány a 2019-es The Valley és a 2021-es Kin volt. Ezek tele voltak prog- és nu metal-elemekkel, ráadásul Phil elkezdett tisztán énekelni, ami sokunknak nagyon nem volt helyénvaló. Elég sok rajongót veszített ezzel a banda (intő példának kellett volna lennie a Suicide Silence nu metalos kitérője, ami totális katasztrófa lett…).
Éppen ezért nem gondoltam volna, hogy valaha is újra esélyt adok nekik. Aztán jött a hír 2023-ban: készül az új album. Kicsit szkeptikusan, de vártam, és végül március 7-én meg is jelent a Hymns Of Dissonance a Metal Blade Records-nál. Sokan azzal jöttek, hogy Whitechapel végre visszatért a Myspace-érás korszakához. Ez elsőre számomra nehezen volt hihető, mert ahhoz tényleg nagyon mélyre kellett volna nyúlni a gyökerekhez – és persze elővarázsolni azt a jellegzetes hangzást is.
Mindenesetre a borító elsőre biztatónak tűnt, a játékidő (43 perc) sem számít vészesnek, és a 10 dal pont elég arra, hogy kiderüljön: sikerült-e tényleg visszatalálniuk a régi deathcore világukhoz.
Annyit érdemben szeretnék kiemelni, hogy a lemezborító látványa már elsőre bizalommal töltött el – nem úgy, mint az előző kettőé. (Elég sokszor fogok majd ilyen kontrasztokat hozni, szóval részben elnézést is kérek, részben meg nem. 😅) Ez tipikusan az a fajta borító, amit ha meglátok egy lemezboltban a banda logójával együtt, rögtön tudom: itt bizony súlyos anyag vár rám, nem pedig pihe-puha zene.
Viszont amikor meghallottam a Prisoner 666 intróját, előjöttek belőlem a sötét félelmek: „Na ne, csak ne legyen megint olyan, mint a Kin vagy a The Valley…”. Azok a lemezek gyakorlatilag arra mentek rá, hogy szélesebb közönséget szólítsanak meg, és közben villantsák Phil bátyó tiszta énekhangját. Igen… tudjuk, mi lett az efféle kísérletezés vége más bandáknál is (lásd: Suicide Silence – Suicide Silence album). Ezeket a manővereket jobb elengedni.
Szerencsére a Whitechapel most harmadjára már nem esett bele ugyanabba a hibába. Ehelyett többségében visszatértek ahhoz a pusztító vehemenciához, ami a gyökereiket jelentette — ha stílusos akarok lenni: a Myspace-gyökerekhez.
Persze vannak különbségek a klasszikus Myspace-éra és a mostani Whitechapel között. Az egyik legszembetűnőbb a hangzás: bár koszosabb, nyersebb, mint az előző 3–4 lemezük steril és modernebb megszólalása, itt valahogy sikerült megtalálni az arany középutat. A Hymns of Dissonance hangzása egyszerre letisztult és mocskos: a három gitár textúrája brutálisan átvágja az agyamat, a breakdown-ok pedig úgy szelik ketté a hallgatót, mint kés a vajat. A dobhangzás is hibátlan: precíz, feszes, a duplázók pedig egyszerűen gyönyörűen szólnak.
A címadó dal, a Hymns of Dissonance, remek példája ennek a visszatérésnek. A blastbeatekkel megtámogatott hardcore riffek, majd a sűrű slam-riffelés a régi Whitechapel brutalitását idézik, ugyanakkor egy frissebb, vehemensebb formában. Szövegileg kicsit meglepő, hogy erőteljesen belementek az okkult témákba (főleg ahhoz képest, hogy a banda keresztényként indult), de az egész valahogy üdítően hat a mostani, sokszor túlságosan eklektikus deathcore színtéren.
És ami a legfontosabb: ennek a számnak a breakdown-ja szerintem az eddigi legbrutálisabb az egész lemezen!
Misztikumból és vészjóslatból sincs hiány a lemezen: a Diabolic Slumber nyitánya például pont ilyen hangulatot hoz, sőt, talán egy kicsit még black metalosabb is. Nekem kifejezetten a későbbi Belphegor-anyagokat juttatta eszembe, és ez a sötét árnyalat külön pikantériát ad a kezdésnek.
A Visceral Retch ezzel szemben szabályos precíziós bombaként robban az ember arcába. Ebben a dalban inkább a death metal iránti tiszteletük érződik erősebben, mint a hardcore vagy a black metal hatás, de pont ettől lesz izgalmas a kontraszt. A velejéig romlott, slammelős-breakdownokkal teletűzdelt deathcore olyan intenzíven tör elő, hogy szinte már régen vérzett ekkorát a hallójáratom – és még jól is esik!
Két dalt mindenképpen ki kell emelnem a lemezről, és nagyon remélem, hogy élőben is hallhatom őket. Az egyik a Hate Cult Ritual, amelynek kántálós intrója szinte könyörög azért, hogy koncerten az egész közönség együtt üvöltse. A másik pedig a Bedlam. Drága kenyér… micsoda slam-indulóval kezdődik! Az a riff és az a hömpölygő erő olyan, mintha betongátakat zúzna szét apró porszemekre.
Következtetésem az új Whitechapelről:
Visszatértek a régi önmagukhoz? Némiképp igen! Nem teljesen száz százalékosan a Myspace-érához, de fontos, hogy nincs fölösleges groove-ozás, nincs tiszta ének és nincs balladázás ezen a lemezen – helyette kaptunk egy halom nyers, brutális deathcore dalt.
Persze lesznek, akik azt mondják: „A hangzás még mindig túl letisztult és polírozott, nem olyan nyers, mint a This Is Exile-on, és nem annyira kaotikus a dalszerkezet!” Ez igaz! De ne felejtsük el: azóta a srácok megtanultak dalokat írni, feszegettek határokat, és felnőtt férfiakként igyekeztek fejlődni. Ez pedig hallatszik is – és szerintem abszolút az előnyükre vált.
Összességében a Hymns Of Dissonance lazán az egyik kedvenc deathcore lemezemmé nőtte ki magát 2025-ben!
