Fatal Embrace: The Ultimate Aggression (2000) – Seventh Sadistic Serenade (2025)

A ’90-es évek közepén/második felében a német underground színtér nagyon komoly fellendülésnek indult. Stílustól függetlenül pár név, amelyeket én azokban az időkben felfedeztem: Desaster, Moonblood, Secrets Of The Moon, Impending Doom, Kadath, Wasteland, Mental Aberration, Athanatos, Ungod, Fatal Embrace. Jelen írásomnál, értelemszerűen utóbbinál „cövekelek le”, lévén bemutatkozó lemezük 25 éve, új korongjuk pedig idén jelent meg. Kettő legyet egy csapásra.

Ez a berlini banda 1993-ban még Nosferatu-ként „lépett színpadra”, de ugyanabban az esztendőben Fatal Embrace-re változtatták nevüket. (Fontos megjegyezni, hogy egy évvel korábban, hasonló név alatt egy svéd melodic blackened death metal formáció is létrejött.) Ami a „mi hőseinket” illeti, ők az old school thrash metalnál állapodtak meg. A tagságot ekkor Dirk „Heiländer” Heiland énekes, Johnny basszusgitáros (T-Sky-t váltva), Martin Pfeiffer dobos, valamint Hardy és Fraggle gitárosok alkották.

Sok víz folyt le a Spree folyón, mire a csapat eljutott bemutatkozó anyagának megjelentetéséig, hiszen hét évükbe került, mire kiadhatták első nagylemezüket. Ez lett a 2000. április 3-án, a Gutter Records (a Massacre egyik alkiadója) gondozásában napvilágot látott The Ultimate Aggression.

Az odáig vezető út: Death’s Embrace demó (1994), Live in Berlin Huxley’s videó (1995), The Way to Immortality demó (1997), The Ultimate Aggression demó (1999). Utóbbi felvétel gyakorlatilag lemezelőzetesnek is tekinthető, mivel dalai mind felkerültek a nagylemezre. Emellett több kompilációs szereplésük is volt, például: „Under My Sadistic Reign” az Ablaze magazin 1998. november–decemberi számában, „Fatal Embrace” a Deathophobia European Series Vol. II-n (Earth AD Records, 2000), és „Follow Your Nightmare” a Cheap, Hard & Heavy Vol. 8-on (Massacre Records, 2000). Magyarán: tisztességesen megadták maguknak a hírverést.

Mire azonban a debütálás testet öltött, jelentős tagcserék zajlottak soraikban. Heiländer és Martin maradtak, az új bőgős Ronald Schulze (ex-Demantor) lett, a gitárosi posztokat pedig Karsten és Christian Grigat töltötték be.

Jól emlékszem, a lemezt megjelenése évében a kiadótól kaptam meg, sőt, 2000-es év végi top 20-as listám utolsó helyére is befutott. Magyarán: maximálisan elnyerte a tetszésemet. Akkoriban erőteljesen a Bay Area-ihlette hatások voltak rájuk jellemzők, tehát remekül ötvözték a dallamokat a technikás előadással és váltásokkal. Példának okáért, a lemezt egy kitűnő Exodus-feldolgozás, a „Bonded by Blood” zárta.

Saját dalaikban sem láttam – és most újrahallgatva sem látok – semmi kivetnivalót, legyen szó a nyitó „Follow Your Nightmare”-ról, az „Under My Sadistic Reign”-ről, a kimértebb tempókat előnyben részesítő „The Last Rites”-ról, a címadó szerzeményről vagy a „Hate Remains”-ről. A cikkre készülve újra (többször is) meghallgattam a korongot, és azon túl, hogy nosztalgikus érzések rohantak meg, akkori véleményemet teljes mértékben fenntartom. A The Ultimate Aggression egy remekül sikerült bemutatkozó alkotás lett, amely önmagán viseli a zenekar potenciálját.

Aztán újabb évek folytak le a Spree-n, és nagyjából követtem is pályafutásukat egészen harmadik korongjukig, a 2006-os Dark Pounding Steel-ig – aztán valahogy elvesztettük egymást. Úgyhogy idén vettem fel újra a fonalat velük kapcsolatban, amikor is piacra dobták hetedik lemezüket. (Ez már a harmadik albumuk az Iron Shield Records égisze alatt, a Metal Blade-es kitérő – The Empires of Inhumanity [2010] – után.)

Kik követték el a hetedik szadista szerenádot (utalva arra, hogy hetedik megnyilatkozásukról van szó)? Heiländer, Jörg „T. R. Yorg/Spezi” Trabalski és Christian Beyer gitárosok, Tilo Voigtländer basszusgitáros, valamint Andrè „Pauke” Hanschke dobos alkotta a zenekart. (Tagcserékből amúgy bőven kijutott fennállásuk során, évek és évtizedek alatt egyaránt.)

És milyen lett az album? Röviden és tömören, lakossági thrash (ugye, Majka) a javából. Úgy kell játszani ezen a szinten, hogy „tolni kell neki, mint Lajos, ami a csövön kifér” – és ezek a srácok ennek maradéktalanul eleget tesznek. Gyönyörű, igaz rövid, akusztikus–barokkos–romantikus bevezetővel (Revel in Violence) engedik ki a szellemet a palackból, amelyből egy parádés, 48 perces mű kerekedik. A nyitónóta dallamai és harmóniái révén – főleg a végén – megőrzik a „romantikus” hangulatot is.

Mivel – ahogyan fentebb utaltam – rég elvesztettem velük a fonalat, szembesültem azzal, hogy zenéjükbe időközben a germán thrash, nevezetesen a Sodom is beszivárgott. Mindazonáltal a „receptet” betartották: itt-ott beiktatnak egy-egy váltást, de alapvetően a gyors daráláson van a hangsúly. Ezt úgy valósítják meg, hogy a végeredmény nem fullad unalomba – már csak azért sem, mert a dallamokat nem hagyták az ajtó mögött.

Külön kiemelendő a hangzás: Tilo punkos hatású basszusfutamai végig a felszínen maradnak, kitűnően hallhatók. A szerzeményeket nem húzzák túl, 3,5–5 perc közötti játékidőben mozognak, és összesen 12 nótát pakoltak fel a lemezre.

A „Burn with Desire” „Welcome to my Sacrifice” sora, tempói és motívumai nagyon ismerősek voltak (később elhangzanak a Welcome to my Funeral, Welcome to my Emptiness sorok is), ráadásul Heiländer Schmier-szerű sikolyokkal „dobja fel” énekét – de máig nem tudtam beazonosítani, hol és kitől hallottam korábban.

Csak hasraütés-szerűen: Endure the Plight, Where Life and Death Are One, Blind Obedience, A Force You Can’t Resist, netán Suicidal Chaos – ezek az idei év egyik legjobb thrash alkotásai közé emelik a lemezt. Ráadásként felcsendül egy remekbe szabott Rose Tattoo-feldolgozás is (Nice Boys). A korong pedig úgy ér véget, ahogyan kezdődik: a záró Hellish Ground is akusztikusan indul, majd alaposan felturbózva zárja le a művet.

Nagy eséllyel év végi top 10-es várományos a Seventh Sadistic Serenade, de az biztos, hogy az idei év egyik legjobb thrash alkotása. Akinek felkeltettem érdeklődését a zenekar iránt, nézzen utána eddigi munkásságuknak, nem bánja meg.