Ha augusztus, akkor Alcatraz fesztivál, számunkra zsinórban immár harmadik éve. A helyszín és az időpont tehát változatlan, ami újdonság, hogy ezúttal csupán ketten, John Quail és jómagam képviseltük a Rattle A.D. szerkesztőségét, valamint hogy a szervezők idén plusz fél napot hozzácsaptak a programhoz. Így összesen négy éjszakát töltöttünk a helyes flamand kisvárosban, ráadásul menedzserünknek, Buga B-nek sikerült olyan belvárosi szállást foglalnia számunkra, amely elől shuttle kisbusszal egészen a fesztivál bejáratáig utazhattunk, s ezért a háztól házig szolgáltatásért is csupán öt eurót kellett fizetnünk (szemben a városi busz háromeurós jegyárával). Én végül kétszer éltem ezzel a lehetőséggel: egyszer napközben kifelé, egyszer pedig éjfél után hazafelé.
A rutinos rákészülésnek köszönhetően már a becsekkolás is olajozottan ment: rövid sorban állás után csuklónkon a jegy-karkötő, majd miután kiváltottuk étel-ital kuponjainkat, és szemrevételeztük a terepet, el is indultunk a Helldorado Stage felé, a nyitónapon ugyanis minden, számunkra fontos koncertre ott került sor. (A nagyszínpad /Prison Stage/ előtti terület csütörtökön még le volt zárva, és aznap dedikálásokra sem került sor.)
A kaliforniai WARBRINGER eddig nem volt nagy kedvencem; ugyan hallgattam őket, de soha nem éreztem elég változatosnak, fogósnak az általuk játszott újhullámos thrash muzsikát. A Hazzerd, a Crisix, az Angelus Apatrida, a Havok, a Gama Bomb vagy a Suicidal Angels zenéje sokkal inkább bejött – egészen mostanáig. Színpadon ugyanis a Warbringer jóval meggyőzőbb, mint a stúdiófelvételeken. A riffek, a refrének és a szólók is kézzel foghatóbbak voltak, s bár a hangszeresek nem tombolták szét magukat, John Kevill szuggesztív frontembernek bizonyult, és egymaga elvitte a show-t. Az énekes engem egy hosszú hajú Buga B-re emlékeztet (persze, kollégámat sosem láttam nagy lobonccal, de ha lenne neki, bizonyára így nézne ki). 🙂
Új albumukról, az idén márciusban megjelent Wrath and Ruinról csupán két dalt, a The Sword and the Crosst, illetve a Neuromancert emelték be a programba, előbbi alatt „természetesen” egy kard is feltűnt Kevill kezében. A maradék nyolc nóta nagyjából arányosan képviselte az életmű további hat LP-jét. Az Overkill mellett számomra a Warbringer tolta magasra a nap élményfaktorát; biztos, hogy a jövőben sűrűbben fogom hallgatni őket.
A koncerten hallottak után meg kellett állapítanom, hogy az EXHORDER zenéje nem az én világom, így, élőben pedig különösen nem. A csapat eggyel ezelőtti albumát, a Mourn the Southern Skiest szeretem, de arról sajnos egyetlen számot sem játszottak. Annál többet az idén 35 éves debütről, a kultikus Slaughter in the Vaticanról, amelynek valamennyi dala elhangzott. Ez alkalommal a gyorsabb, erőszakosabb oldalukat mutatták, nekem viszont a belassulások, a súlyos középtempók jönnek be tőlük. Ami a frontember Kyle Thomastól ezen az estén a legjobban tetszett, amikor a soundchecknél a Led Zeppelin Black Dogjának első két sorát énekelte bele zseniálisan a mikrofonba.
A belga EVIL INVADERS-hez nem először volt szerencsém élőben. Ki merem jelenteni, hogy Johannes Van Audenhove-ék egyre nagyobbak, egyre profibbak: már nem egy underground, retró speed/thrash bandát látok bennük, lassan középkategóriás csapattá válnak, akikre van igény, s ezért „mindenhol” ott vannak. Itt hazai pályán játszottak, annak minden előnyével. Látványos díszlettel, fénytechnikával készültek, és a honi közönség is lelkesen támogatta őket. Engem azonban valahogy továbbra sem fognak meg, nem tudott az „én zeném”-mé válni az Evil Invaders muzsikája. Tízdalos szettjükből mindössze két szám maradt meg bennem: a Die for Me és az In Deepest Black.
Itt, Kortrijkban már tavaly is nagyon vártuk az OVERKILL fellépését, amit akkor az utolsó pillanatban lemondott a csapat. Reméltük, hogy most semmi akadálya nem lesz egy fergeteges viszontlátásnak. Ehhez képest meghökkenve néztük, hogy a közvetlenül előttünk készülő ritmusgitáros, Derek Tailer hangszere nem akar megszólalni, a technikusok tanácstalanok, a muzsikus pedig egyre feszültebb. Nehogy már ezen menjen el az idei buli! Végül sikerült életet lehelni a hathúrosba, ám emiatt talán egy kicsit később kezdtek. Ami viszont meglepő volt, hogy körülbelül 10 perccel hamarabb be is fejezték; mintha valami nem lett volna rendben – talán Verni vagy Blitz egészségével. 70 perc helyett így lett a műsor nagyjából egyórás. Amerikában, tavaly decemberben egy nagyon sűrű, intenzív, punkos szettet láttam-hallottam tőlük; a Phoenixben elhangzott nyolc nótát itt a Deny the Cross-szal és az In Union We Stand-del egészítették ki; utóbbit a lemezváltozatnál dinamikusabban, keményebben adták elő. Az új érából a Scorched, a Bring Me the Night és a The Surgeon hangzott el; mondhatni egészséges elegyet képeztek a régi klasszikusok és a frissebb szerzemények. Blitz ez alkalommal mintha egy kissé visszafogottabb lett volna, ám hiányérzetem végül csupán a műsor rövidsége miatt volt.
Coly
Végre ez a várva várt nap is elérkezett! A fesztiválhoz csapott nulladik napon négy, számomra érdekes zenekar lépett fel, méghozzá mindegyik a keményebb fajtából.
Elsőként a napfényes Kaliforniából érkezett WARBRINGER darálta az agyunkat, róluk Coly írt részletesebben. A színpadi átszerelést követően a szintén amerikai, idén 40 éve aktív EXHORDER nyomott egy számomra igen meggyőző műsort. Bevallom, ők nekem valahogy kimaradtak korábban, úgyhogy tulajdonképpen most ismertem meg őket. Olyannyira tetszett a szettjük, hogy másnap, amikor a vinylgyűjteményem gyarapításáról gondoskodtam a fesztivál vásári szekciójában, rögtön be is szereztem az első két, klasszikusnak számító lemezük újrakiadását.
Bő 50 perces előadásuk alatt Kyle Thomasék tavalyi albumukról – egy intrót követően – elnyomták a Forever and Beyond Despair nótát, majd megjelenésének 35 éves jubileumát ünnepelve Slaughter in the Vatican című debütjük teljes anyagát ledarálták, méghozzá a lemezen hallható sorrendben. Ami különösen elkapott, az a Desecrator, az Exhorder és a legvégén zúzó címadó, de összességében mindegyik szerzemény jól hangzott a színpadon.
A főnök, Thomas tekerései, hangja mellett ki kell emelnem Pat O’Brien gitáros játékát, aki nagyszerű igazolás volt 2024-ben, hiszen olyan bandákban szerzett rutint karrierje során, mint a Cannibal Corpse, a Chastain, a Nevermore, a Monstrosity, a Slayer, illetve a Vio-lence. Sasha Horn (többek között ex-Forbidden, ex-Melechesh, ex-Novembers Doom) emberfeletti intenzitással püfölte a bőröket, már-már attól tartottam, leszakad az emelvény. Tette mindezt kiváló összhangban Jason Viebrooks basszusgitárossal, aki korábban a Grip Inc. és Heathen zenekarokat is megjárta. Professzionális előadást kaptunk tehát a Louisianából érkezett négyestől.
A következő fellépő a hazai pálya előnyét élvező EVIL INVADERS volt, amely csapatot körülbelül negyedszer láthattam az elmúlt évek során. Azt kell, mondjam, nagyjából ugyanazt a show-t hozták mindahányszor, ami nem jelenti azt, hogy unalmasak lennének. Az ő zenéjük, színpadképük, imidzsük minden alkalommal időutazás a nyolcvanas évekbe, a heavy metal aranykorába. Mint mindig, Joe, Max és Joeri most is valósággal felszántották a színpadot, Senne pedig szétverte a dobszerkót.
Tízdalos programjuk alatt energikus, agresszív, thrash-be oltott speed muzsikájuk tökéletes összhangban állt a látvánnyal. A közönség őrületes hangulatban tombolt teljes szettjük során, a legnagyobb katarzist talán a kilencedikként játszott „gigaslágerük”, a Die for Me elhangzásakor könyvelhettük el. Mi tagadás, én is kiüvöltöttem magamból a hétköznapokban felgyülemlett stressz okozta feszültséget. Kitűnő koncertjük után pedig már csupán egyetlen zenekar maradt aznapra…
És végre, este 11 előtt nem sokkal eljött az első, azaz nulladik nap fénypontja, a deszkákon megjelent az általam legjobban várt, New Jersey-ben alakult OVERKILL!
Izmos dalcsokrot hoztak el nekünk, tele nagy klasszikusokkal. Legutóbbi albumuk címadójával nyitottak, címéhez híven pedig mindent felperzseltek. Dave Linsk statikusságát a többiek jól ellensúlyozták, főleg D.D. Verni, de Blitz sem tűnt egy nyugdíjhoz közel álló aggastyánnak.
Rögtön másodikként a Rotten to the Core vetette szét a nem létező falakat! Aztán a Bring Me the Night után üdvözöltek a nyomortanyáról a Hello from the Gutter képében, majd bedaráltak a Deny the Cross irgalmatlan pusztításával. De volt az újabb korszakukból még nagyszerű szerzemény, mint például az Ironbound.
Az utolsó három nótájuk alatt pedig azok is berekedtek, akik addig nem. Elimination! Fergeteges tombolás! In Union We Stand! Mindenki teli torokból üvölti együtt Blitzékkel az egyik legnagyobb korai himnuszukat! Pici időhúzás, mintha már vége lenne, de aztán Bobby ismét a mikrofon mögött terem, és egyre hangosabban rákezd: „We don’t care what you say? WE DON’T CARE WHAT YOU SAY? FUCK YOU!” Képzelhetitek! Itt nem a Kozmix „dübörög a házban”, hanem az Overkill pusztít! És mindent letarol!
Hejj, de jó volt végre látni őket! Tavaly is felléptek volna az Alcatrazon, de le kellett mondaniuk a koncertet, aztán ősszel nálunk jártak, de programütközés miatt lemaradtam róluk. Most viszont ellentmondást nem tűrően bepótoltam az elveszett alkalmakat!
John Quail