Pénteken már a déli órákban kimentünk a fesztiválra, mert kíváncsiak voltunk BLAZE BAYLEY műsorára. A tűző napsütésben viszonylag nagy tömeg gyűlt össze, hogy láthassa az Iron Maidenből annak idején kurtán-furcsán kirakott frontembert. Blaze nagyon hálásnak tűnt, és ennek hangot is adott: nem gondolta, hogy miatta ilyen sok ember lesz itt a legnagyobb melegben. Privát dalai mellett természetesen előkerült néhány Maiden nóta is, érdekesség, hogy a saját érája mellett a Wrathchild szintén elhangzott, talán ezzel adózva a tavaly októberben elhunyt Paul Di’Anno emlékének.
Blaze és társai végig nagyon élvezték a koncertet, a rajongók szeretetétől megrészegülve nyomták a dalokat egymás után. Rövidke idejükbe mindössze nyolc nóta fért bele, köztük a Ghost in the Machine, a Silicon Messiah, a Born as a Stranger, vagy a már említett Wrathchild-on kívül a Man on the Edge és a blokkjukat záró, elmaradhatatlan Futureal.
Blaze-ék után ugyanitt, a Prison Stage-en következett a kanadai 3 INCHES OF BLOOD. A Brit Columbiából érkezett ötösnek kilenc dal fért az idejébe; Cam Pipes tiszta, magasabb fekvésű orgánuma és Justin Hagberg gitáros hörgése plusz színt vitt előadásukba. Energikus fellépésük meggyőzött róla, hogy jól tették, amikor két évvel ezelőtt ismét életre hívták az 1999 és 2015 között már működő, öt nagylemezt kiadott zenekart. Felcsendült mások mellett a Battles and Brotherhood, a Night Marauders, a Leather Lord és a Forest King. Utolsó előttiként dobták be kedvenc dalomat, a Deadly Sinners-t, amit jó volt együtt üvölteni Cam Pipes-szal. A The Goatriders Horde (micsoda elvetemült cím!) eldarálásaval tették fel a felkiáltójelet szettjük végére.
Amíg Coly egy-két bandát megnézett még, addig én a fesztivál vásárjában merültem el, elsősorban ritkább hanglemezekre vadászva, amely akciómnak meg is lett az eredménye. Miután mindketten végeztünk, kis pihenőt tartottunk, „hazabuszozva” Kortrijk városkájába, hogy aztán kora este újult erővel térjünk vissza a W.A.S.P. programjára a „hadszíntérre”.
Blackie Lawless és társai még tűző napon indították a nagy várakozást megelőző jubileumi turnéjuk keretében az Alcatrazra is elhozott, immár 40 esztendős első albumuk felelevenítését. A lemezen megtalálható sorrendben tolták egymás után legnagyobb slágereiket, kezdve a rögtön nagy ovációt kiváltó I Wanna Be Somebody-val a(z) L.O.V.E. Machine-on és a Hellionon át egészen a The Torture Never Stops-ig. A ráadásban még a kettes album nagy dobását, a Wild Child-ot játszották kirobbanó sikerrel, majd végül az általam sosem kedvelt, kissé középszerű Blind in Texas-szal búcsúztak. Blackie a Mad Max posztapokaliptikus világát idéző mikrofonállványa mögött bújt meg, de gyakran elhagyta komfortzónáját, és a színpad különböző pontjain tűnt fel. A háttérben az éppen elhangzó dalokhoz egykoron készült videoklipek pörögtek, viszonylag egyszerűen fokozva a látványvilágot, mégis sokat dobva ezzel a felhasználói élményen.
Még ment a Blind in Texas nóta, de én már a zsúfolásig telt cirkuszi sátor felé vettem az irányt, ahol hazánk fiai és lányai léptek a reflektorfénybe. A THY CATAFALQUE meg is hálálta a nagyérdemű érdeklődését, pusztító műsort vezettek fel aznap este (is)! Mire a húrok közé csaptak, már az első sorba küzdöttem magam, közvetlenül a színpad középső részéhez. Bokodi Bálint sokszor olyan közel volt, hogy valósággal leüvöltötte a fejemet, de nem bántam! A viszonylag kis színpadon amúgy nagy volt a forgalom, hiszen a zenészek mellett több énekes (két hölgy és két úr) is megfordult a deszkákon.
A főnök, Kátai Tamás tökéletes átéléssel, már-már D.D. Verni (Overkill) intenzív, mindent elsöprő játékát meghazudtolva vetette magát a „rengetegbe”. Az Alföld „néma vermei” nyitották meg az egzotikus hangulatú műsort. „Kéz a kézben, sár a sárban, vasvilágban” – üvöltöttem Bálinttal a szöveget. A Töltés billentyűfutamai után már előttünk is termett Dudás Ivett és Horváth Martina szinte a semmiből, gyönyörűen felvezetve a vokális részt. Harmadikként egyik favoritom, a Trilobita tarolt. A Piros kocsi, fekete éj csodás dallamaival tértek vissza a lányok, majd kibontakozott a jellegzetesen népies főtéma, amely szintén nagy kedvenc nálam. A Vasgyár anyagismereti bevezetőjénél konstatáltam, hogy ezt rajtam (és a színpadon állókon) kívül vajmi kevesen értik itt, bár a nóták között néhol megbúvó kis szünetekben legalább két helyről érkezett magyar bekiáltás a fellépők felé.
A csodálatos tavalyi albumról előkerült még a Ködkirály, a roppant beszédes címadó, A gyönyörű álmok ezután jönnek, majd valamivel később a súlyos groove-okkal, majd zaklatott billentyűkkel operáló Aláhullás. Közöttük a Júra hideg gitárjait váltó blastbeat-daráló hamisítatlan black metal rombolást eredményezett, megőrjítve az addig is roppant lelkes rajongókat, majd a Csillagkohó különös hangulatú taktusai varázsoltak misztikumot a félhomályba. A már említett „gyönyörű álmok” szintén nagyot ment, majd a Vashegyek sejtelmes sötétsége repített bennünket egy szürreálisan szépséges világba. Már csupán a Köd utánam és a megnyugvást hozó Fehérvasárnap maradt Tamásék aznapi programjából. Avantgarde black metal skatulyába szorított, de azon bőven túlmutató muzsikájuk az egyik legkülönlegesebb élményt kínálta a négynapos fesztiválon!
Nos, kétséget kizáróan a KREATOR volt aznap este a fő műsorszám. Monumentális színpadkép, kétoldalt középkori vízköpőkre emlékeztető szörnyekkel, a háttérben stilizáltan felakasztott áldozatokkal. Látványos pirotechnika, gyilkos hangzás, nagyszerű dalok jellemezték 80 perces pusztításukat. A Violent Revoluton nyitotta meg a pokol kapuit, majd rögtön utána egyik legnagyobb kedvencem, az Enemy of God gyilkolt. Volt itt többek között Betrayer és Hate Über Alles, Hordes of Chaos és Phantom Antichrist, Satan Is Real, majd előkerült a gyűlöletet zászlaja, végül a kegyelemdöfést az irgalmatlan Pleasure to Kill adta meg.
A nap végeztével aztán a sok, különféle klasszikus nóta „felordítása” által berekedve, kellemesen elfáradva indultam Colyval a szállásunkra, útközben megbeszélve egymással a nap történéseit.
John Quail
Ahogy csütörtökön, úgy pénteken is kellemes fesztivál-időjárás fogadott bennünket: felhős ég, huszonegynéhány fok, no eső. Előző nap végig együtt mozogtunk JQ-lel, pénteken viszont már szinte ugyanannyi időt töltöttünk külön, mint egymás társaságában.
Nem emlékszem, jártam-e valaha délelőtti metalkoncerten. BLAZE BAYLEY-nek ez a hálátlan, 11-12 közötti idősáv jutott, ehhez képest elég szépen összegyűltünk az egykori Maiden-énekes csapatának koncertjére. A frontember külsején nyomot hagyott az idő, hangja, szerénysége és lelkesedése azonban a régi. Nyolcdalos szettjében az idén negyedszázados debüt, a Silicon Messiah nótái vitték a prímet, a két vele készült Maiden albumról is elhangzott egy-egy nóta, ami viszont meglepett, hogy a Di’Anno-éra Wrathchild-ja is előkerült. A csapat jelenlegi felállása négy éve van együtt, ám a hangszeresek azon túl, hogy tisztességesen tolják az alapot Blaze éneke alá, nem különösebben feltűnő karakterek.
A kanadai 3 INCHES OF BLOOD-ot nemhogy nem láttam még élőben, de a muzsikájukkal is csak a közelmúltban ismerkedtem meg. Érdekesség, hogy az alapítók közül ma már senki nem tagja a zenekarnak; a legrégebbi bútordarab az énekes Cam Pipes, aki 2001 óta felel a tiszta énekért, és a csapat összes kiadványán szerepel, míg a gitáros-billentyűs Justin Hagberg – 2004-től – a durvább énektémákat nyomja. Életkorukból adódóan nem kellene így kinézniük, mégis olybá tűnnek, mintha egy, a sír széléről visszahozott, szenior metal csapat lennének. Ezzel együtt, ha nem is nagyon mozogták szét magukat, nagyon meggyőzően, lendületesen, hitelesen adták elő műsorukat.
A koncert utolsó két dalát már inkább csak hallottam, mint láttam, várt ugyanis egy Bayley-dedikálás, ahol az énekes nagyon emberi módon, közvetlenül, a pult mögül előlépve beszélgetett a rajongókkal. Hangszeresei egy kicsit a háttérbe is szorultak; hiába, itt ő volt az abszolút főszereplő.
Innen a cirkuszi sátor, a Morgue Stage felé vettem az irányt, ahol kellemes, zsibbasztó belassulás várt rám. Az amerikai FRAYLE muzsikáját boszorkány metalként aposztrofálják, amihez nagyban hozzájárul a külcsín: a fekete leples hangszeresek egyen-maszkjai és az énekesnő, Gwyn Strang misztikus imázsa, az arcát részben fedő fémlánc, a hollószárnyas fejdísz, hipnotikus hangja és mozdulatai. Vicces, hogy titokzatosság ide, misztikum oda, a zenészek a hangbeállásnál még maszk nélkül voltak jelen.
A clevelandi kvartett produkciója egyértelműen az atmoszferikus doom címkével illethető, bódító, álmosító muzsika, abszolút passzol a melankolikus alt-pop királynője, Lana Del Rey világához; nem véletlen, hogy a Frayle októberben megjelenő, új lemezén egy LDR-feldolgozás is szerepel majd, nem meglepő módon az énekesnő leghíresebb dala, a Summertime Sadness – ami itt, a koncerten is elhangzott. A Frayle produkciója minden téren statikus: ködbe burkolózó, gyakorlatilag mozdulatlan alakok játsszák mesmerizáló muzsikájukat. Na, itt kivételesen nem volt crowd surfing… 🙂
Náluk valamivel lendületesebb zenét játszott az őket követő, olasz MESSA, bár a zenészek itt sem szántották fel a színpadot. A játék neve továbbra is doom, a műsor gerincét pedig az idei, nagysikerű The Spin album dalai képezték; a szett hét dalából hat is erről a lemezről származott. Sara Bianchin énekesnő, bár nem mozgott sokat, vonzotta a tekinteteket, a két gitáros pedig semmit nem tett azért, hogy elvonja róla a figyelmet. 🙂
Ahogy zenéjük, úgy színpadi teljesítményük is egy hajszálnyival jobban tetszett, mint a Frayle-é. Az ő koncertjükön nem maradtam végig: John Quail-lel néhány órára visszatértünk a belvárosba ebédelni, sziesztázni, rákészülni az esti hangversenyekre.
A W.A.S.P.-et tavaly decemberben láttam Phoenixben. Ott – headlinerként – 80 percet játszottak, és akkor volt kereken 40 éves a csapat nevét viselő, kultikus debütalbum, amit a közönség hangos ovációjától és énekétől övezve az elejétől a végéig eljátszottak. Itt, Kortrijkben kerek egy óra jutott nekik, amiből a bemutatkozó nagylemez dalai, némi szövegeléssel felhabosítva, az idő háromnegyedét vitte el.
Az Alcatraz közönsége is lelkes volt, ám egy árnyalatnyival visszafogottabb, mint az arizonai publikum. Blackie Lawless viszont itt kevésbé tűnt szégyenlősnek, többet adott magából, mint Amerikában. A programot – felvételről – itt is a The Doors The Endjének taktusai nyitották. Nem figyeltem, de ha minden igaz, a csapat európai koncertjein nem a tengerentúlon látott Aquiles Priester, hanem Brian Tichy ül a dobcucc mögött.
Ha már a W.A.S.P. fellépése előtt sikerült az első sorban helyet foglalnunk, én – míg JQ más színpad felé vette az irányt – a MASTODON koncertjére is igyekeztem megőrizni ezt a kedvező pozíciót, ami többé-kevésbé sikerült is. Nem vagyok óriási Mastodon-fan, értékelem, amit csinálnak, és jó ideje igyekszem megszeretni őket, de még úton vagyok egy bensőségesebb kapcsolat felé. Azt gondoltam, egy ilyen koncert komoly lépés lehet efelé.
Az általam az idei Alcatrazon látott bandák közül Troy Sandersék rótták le a leginkább kegyeletüket a nemrégiben elhunyt énekes legenda, Ozzy Osbourne előtt. A Crazy Train-intró (felvételről), Brann Dailor Randy Rhoads-os lábdobbőre, Sanders Sabbath-os pólója mellett a programjuk végén eljátszott Supernaut is ezt a mély tiszteletet bizonyította. (A fesztivál központjában már az első napon felállították azt az Ozzy-emlékfalat, amelyen bárki üzenhetett az énekesnek a „túlvilágra”.)
Nick Johnston nyilván nincs akkora arc, mint a nemrégiben távozó Brent Hinds, viszont megbízhatóan hozta a szerepét, szerényen nyomta a hangulatos gitárszólókat. A zenekar első számú frontemberévé egyértelműen Sanders lépett elő – bár a magam részéről Dailor magasabb hangfekvésű énektémáit jobban szeretem. De sem a dobos, sem Bill Kelliher gitáros nem feltűnősködik, a reflektorfény mindenekelőtt a torzonborz basszusgitárosra irányul.
Ami számomra ezen az estén magasabb szintre emelte, befogadhatóvá, szimpatikussá tette a Mastodon előadását, az az izgalmas háttérvetítés, amely egyfajta pszichedelikus körítést adott a shownak. Ettől vált igazán varázslattá a produkció, amelyet belefeledkezve, belekábulva néztem-hallgattam. Pushing the Tides, Crystal Skull, Black Tongue, Megalodon, Ember City, Steambreather, Blood and Thunder – a fan-ek nyilván jól tudják, melyek minden Mastodon-szeánsz kötelező darabjai. A koncert végén a belga nemzeti lobogó is előkerült a színpadon – ami meglepett, mert az előző két évben nem emlékszem hasonló főhajtásra a házigazda nemzet előtt, ezen a három- és félnapos rendezvényen viszont több alkalommal is megtörtént: szombaton a Holy Mother lengetett belga zászlót, vasárnap pedig a Forbidden óriási molinóján szerepeltek a zenekari logó hátterében a fekete-sárga-piros színek.
Nem véletlenül emlegetjük az L betűs jelzőt zenéjükkel kapcsolatban, jelenleg talán a KREATOR a legnépszerűbb thrash zenekar Európában. Fesztiválfellépéseik igazi népünnepélyek, amelyekre általános felszabadultság, önfeledt együtténeklés, tombolás jellemző. Milléék ütős programmal érkeztek, amelyben a régi klasszikusok ugyanúgy helyet kaptak, mint újkori slágereik. Ráadásul – az általam látott bandák közül – ők szolgáltak a leglátványosabb színpadi díszlettel: a hatalmas papírmasé ördögfejek mellett élő statisztákat is felvonultattak, lángnyelvek, tűzkerítés és szikraeső tette még pokolibbá a túlvilági hátteret.
Már előző este, az Exhorder koncertje alatt is feltűnt a fotósárokban „régi ismerősünk”, Ira Black gitáros, aki bennfentesként fényképezte mobiljával Kyle Thomasék műsorát és a lelkes közönséget. Ma a Kreator programja alatt láttuk tőle ugyanezt. Mint később kiderült, a számtalan zenekarban megfordult muzsikus (azon kívül, hogy aktuális bandájával is fellépett az Alcatrazon) egy nonprofit szervezetet képviselt a rendezvényen. A koncert után megszólítottam, és közös fotót is készítettünk vele.
Coly