A metalfanok nagy kérdése: mi alapján válasszuk ki a friss hallgatnivalót? Régi jó (vagy rossz?) szokásom, ha semmit vagy keveset tudok egy bandáról, akkor egy jól sikerült borító elég könnyen be tud rántani. Ezzel nem is lenne baj, de vannak olyan tematikák és motívumok, amelyeket látván azonnal kattintok a play gombra. Kibernetikus rémálmok? Pipa! Horrorisztikus, Dan Seagrave-féle fantazmagória borzalmakba illő épületekkel? Jöhet! És ha egy heroikus pózban, csatabárdot vagy pallost lóbáló barbár van a borítón? Gondolkodás nélkül beröffentem az anyagot! Viszont van egy igencsak nüanszolt artwork téma is, ami jóval ritkább, de nagy meggyőző erővel szokott hatni rám: az olcsó Mad Max cosplay. Talán azért, mert az egyik legelső olvasási élményem Az országút harcosához köthető (Ian Livingstone pompás képzeletéből) és eme Kaland Játék Kockázat kötet szemet gyönyörködtető grafikákkal volt megspékelve, a nagy világégés utáni (sohasem találjátok ki) országúti harcosokkal és vagány járgányaikkal. Valami ilyesmit kaptam viszont a Helvetets Port 2024-es albumát ékesítő fotón, amelyen a svéd zsiványok marconán tetszelegnek teljes harci díszben egy olyan teherautón, amely tuti kétszer olyan idős, mint ők maguk.
A banda neve nem volt ismeretlen a számomra, körülbelül akkor figyeltem fel a “Pokol kapuja” gárdára, amikor egy kedves havercsaj svéd kiruccanása után szuvenír gyanánt a kezembe nyomott egy friss és ropogós SwedenRock magazint. Bele is hallgattam a banda bemutatkozó anyagába: jó volt-jó volt, de akkor annyira nem fogott meg. Viszont 5 évvel a legutóbbi, 2019-es From Life to Death után a harmadik nagylemez, a Warlords, egyenesen letaglózott! Nem véletlenül, hiszen a zenekar minden egyes tagja továbbfejlődött a korábbi anyagokhoz képest, kiemelvén a frontember, Witchfinder (Mi más? Polgári nevén: Tomas Ericson) teljesítményét. Lássuk be, „Boszorkányvadász” barátunknak az első album idejében még igen „kilógott a lóláb”, de a Warlords-on ő volt az, aki igazán meggyőzött. Van valami nyersesség a hangjában, és nem akar mindent szétsikoltozni, de ott, ahol számít, kiereszti a lidérchangokat. A dallamai is telitalálatok. Hoz egyfajta NWOBHM hangulatot az orgánuma: ebben a műfajban nem tudott mindenki olyan magaslatokba jutni, mint Bruce Dickinson, de mégis volt valami polírozatlan, őszinte tettvágy a vokalisták hangjában – ha értitek, mire gondolok. De lássuk szépen sorjában a dalokat!
Egy balos-jobbos kombóval indul a korong! A „Black Knight” és a „Wastelands Warrior” kettőse megragadja a figyelmedet és nem engedi el. Főleg az utóbbi basszusfutamos intrója, amelyben Earthquake (aki tudja az úr polgári nevét, kommentálja be valahova, mert nem sikerült kinyomoznom, haha!) megcsillogtatja hangszeres tudását. Morfondíroztam is azon, hogy ezzel is lehetett volna az albumot indítani, de talán jobb is így, mert nem durrogtatják el a robbanótölteteket már a nyitó tételben. O. Thunder (Oscar Rolfsson) sem unatkozik a dobok mögött, K. Lightning (Dag Erik Kongo Magneli) és Virginkiller (David Olofsson) fáradhatatlanul szállítják a fogós riffeket és az ízes szólókat. A Mutant March egy kicsit visszább vesz a tempóból, de az intenzitásból egy fikarcnyit sem! Elég csak a „szavalásos” szegmens utáni részre gondolni, továbbá a refrén igazán jó melldöngetős, masírozós csatainduló. Ez után a tétel után következik a korong első svéd nyelven megdörrenő szerzeménye, az energikus Hårdför överman, azaz a Hard Rock Overlord: metal életérzés, ő az utca királya stb. Mondjuk elég erős a Tommy Lee és Pamela Anderson meghitt pillanatait felelevenítő költői kép, haha! Vagy nagyon durván átejtett a gúgöl fordító. Nem ritkán hallgatom futáshoz és/vagy bringázáshoz ezt az albumot, és ez a szám mindig meghozza az ilyenkor már igényelt adrenalinfröccsöt. A Tyrants of Tokyo-ban ellátogatunk a Felkelő Nap országába, egyenesen a jakuzák cseppet sem laza világába. Nehéz kedvenceket válogatnom a lemezről, de ez egészen biztosan köztük lenne. Már korábban emlegettem azt a bizonyos „adrenalinfröccsöt”, de a Legions Running Wild hallgatása közben doppingtesztet kéne végrehajtani rajtam, mert ennél a vérpezsdítő metalhimnusznál valami elborul az agyamban ezeknél a soroknál: „Fists banging like pistons / Heart racing like a Porsche / The gods will stop and listen / as we light the stage with a torch”. Mint láthatja a Kedves Olvasó, nincs itt újra feltalálva a kerék, viszont magas fordulatszámon gurul, megelőzve a konkurencia több bandáját, hiszen itt valahogy ott van az, ami sokhelyütt hiányzik: őszinteség, szenvedély, és alázat a heavy metal iránt. A következő Cry of the Night sem ad pihenésre időt. Valahogy ennél a dalnál is kialakult egyfajta „függőségem” vagy „pavlovi-reflexem”, mert a „And when the cemetery gates are open / Broken from the inside / Words unspoken / We seek, you hide” és a „We speak in tongues and fornicate / Blaspheme, recite / We congregate / Hoofmarks in the city hall tonight” soroknál ugrásszerűen megnő a pulzusom, és egyéb szervezeti elváltozások mennek végbe (nem részletezném). Egy temetőkapu sem marad épségben a nóta hallgatása közben! 10 temetőcsősz közül 9-nél tiltólistán van ez a dal, az biztos!
Ha valaki vinylen szerezte be az anyagot vagy kazin, akkor ezzel a kettős csapással indul a B oldal. Gondolom nem véletlenül. Nagyon vagány, tempós dal. Akár ezzel is lehet kezdeni a bandával való ismerkedést. Érkezik is az anyag második svédül előadott tétele, a Helvete på larvfötter, a Lánctalpakon járó pokol, egy poszt-apokaliptikus, gépesített rémálom. Kicsit visszább vesz a lendületből, de szépen adagolja a riffeket. Valamit nagyon tudnak a srácok arról, hogy miként tartsák meg a hallgatóság figyelmét és érdeklődését. Nem eszetlenül rohannak bele a vakvilágba, hanem nagyon érdekesen sorakoztatják egymás után a változó sebességű és intenzitású dalokat. Nem lepek meg senkit sem azzal, hogy egy olyan „track” sem szerepel ezen a hanghordozón, ami hallatán rányomnék a „skip / next” gombra, vagy átemelném a lemezjátszó tűjét. És még korántsem értünk a hallgatnivaló végére! A Key to the Future ismét egy speed metalos dal, szintén egy nagyon jól összerakott szerzemény. A Golden Axe-t hallgatva pedig nagyon próbáltam kibogozni a szövegből, hogy esetlegesen a klasszikus Sega videójáték ihlette-e a számot, de a „Riding on the wings of an eagle” soron kívül több konkrétumot nem találtam. A zarótétel, a 2049 pedig valószínűleg kikacsintás a Blade Runner második része, illetve a neonfényben úszó cyberpunk alkotások felé, de magán viseli azt a melankóliát, ami szerintem jellemzi az utóbbi 20 év fiatal(nak mondható) svéd heavy metal bandák hangzását. Az a bizonyos „plusz”, amitől számomra valami igazán „svéd” lesz. Maga az egész korong remekül szól, hiszen egy ismerős arc, az Enforcer-főnök, Olof Wikstrand volt felelős a hangmérnöki, produceri és mastering feladatokért. Tagadhatatlanul remek munkát végzett.
Nem kerülgetem a forró kását: 2024-ben a Judas Priest bombasztikusan sikerült Invincible Shield-je mellett a Warlords volt a kedvenc heavy metal lemezem. Semmi forradalmi post/prog/djent/experimental agyaskodásra nem kell itt számítani (Miért is várnánk ilyesmit?), viszont, amit kapunk az őszinte, sallangmentes nehézfém, a Nagy Öregek hagyományait tisztelve, fiatal és idősebb füleknek egyaránt. Nálam egy max pontos, hiszen megjelenése után lassan egy évvel is előszeretettel veszem elő, legalább heti rendszerességgel. Ez a Helvetes Port már nem az a banda, amelyet pár évvel ezelőtt hallgathattatok. A zenekar ezzel a koronggal eljutott egy újabb szintre.
