Miután megérkeztem kedvenc klubomba, hogy részt vegyek az aznapi matinén, a szokásos parolázásokat követően, a helyszín egyik szervezőjével, Horváth „Hentes” Imrével volt egy diskurzusom, amelynek során kifejtette, hogy nem állnak túl rózsásan. Az a klub, amely hazánk egyik legjobb – ha, nem a legjobb, legkulturáltabb, roppant szimpatikus, lelkes, fanatikus vezetőkkel megtámogatott (Hufi és Hentes) – intézménye, úgyhogy gyorsan közzé is teszem, aki életben akarja tartani a szombathelyi egység létét, életben maradását, ezt a posztot legyen kedves elolvasni: https://www.facebook.com/Vegallomas.Klub/posts/pfbid02vz27kW7zcvQgBrpfVgsfCKwwMkUSyNZBqvK62vReDheTrZf13zTmkzQN5bUMDEENl. Már csak azért is, mert van élet az Ossianon, a Roadon, a Depresszión, és a Pokolgépen túl is.
Ezen az estén – újfent – egy nemzetközi gálára került sor, lévén a fő attrakció a japán QUJAKU volt, akik előtte egy nappal Budapesten, az A38 Hajón performanszoltak, és útjukat folytatva, a Vasvár Megyei székhelyen tettek egy kitérőt. Előttük viszont a hazai pályás – értsd: szombathelyi – KIEF FROM THE MOON adott egy 45 perces, „kvázi hivatalos próbát”/koncertet, lévén énekes(ük) nélkül álltak ki a deszkákra, azaz, instrumentális(b)an nyomták. De, hogyan, kérem szépen? Fenomenálisan. Ha azt mondom, hogy Málovics Szebasztián gitároson Black Sabbath póló feszült, fejét pedig Black Sabbath sapka fedte, akkor nem nehéz kideríteni/belőni zenei irányukat. A válasz egy hatalmas, tradicionális doom/stoner, a Black Sabbath (Master of Reality periódus), a Down, a C. O. C. és a Trouble határmezsgyéjén haladva, felvonultatva az összes, arra jellemző elemet, azaz roppant súlyos, bólogatásra ingerlő/kényszerítő riffek, ízes szólók, atombiztos ritmusszekcióval – e helyen, az érintettektől külön elnézést kérve –, Lukács Gábor dobost maximálisan emelem ki – megspékelve.
Nagyon tetszett előadásuk (Throne of Flame, Fear the Silent, Shatters of Savaria), azonban utolsó daluk, a Böszmeteg ütött be a legjobban, mivel ez egy az egyben, a ’84/’85 körüli Trouble-t idézte meg a maga borult, sötét, „kellemetlen” hangulatával. Teljesen rendben volt a produkció így, instrumentálisban is, azonban úgy gondolom, hogy a női ének helyett – mivel, Alexy Eszter énekesnő „igazoltan távol volt” –, egy férfi torokkal kellene megpróbálkozniuk. Örülök annak, hogy egy hónap múlva újra látom őket, ugyanis szeptember 27-én a Magma Rise előzenekara lesznek. És igen, a Mood, valamint a Convoy után, újabb kedvencet avattam a tradicionális doom hazai mesterségében, úgymond egy betöltetlen űrt bepótolva. Olyan(ok) volt(ak), mint Kokó nászéjszakája, ütős(ek).
A 2016. április 1-én, Shizuoka-ban megalakult QUJAKU-tól nem tudtam, hogy mit várjak, mire számítsak. Mindösszesen annyi információval rendelkeztem, hogy „japán heavy pszichedelikus rock zenekar. Sötét, nehéz zenéjük tele van gazdag torzítással és visszacsatolással, egyedi dekadens hangulatot teremtve. Az általuk létrehozott apokaliptikus hangzás arra készteti a közönséget, hogy elszakadjon a mindennapoktól, és felfedezze a vadság mögött rejlő múlandó szépséget. A finom, mégis erőteljes vezető hang, tele romboló gitárral, ismétlődő ritmikus ütőhangszerekkel és mély, üvöltő basszussal, együttesen teremti meg a Qujaku egyedi hangzásvilágát, amely leköti az elmét és fokozza az élményt. A zenekar 2019 után tér vissza ismét Európába, és nagy örömünkre szolgál, hogy vendégül láthatjuk őket.
Amennyiben emlékezetem nem csal, Bertalan „Berci” András (Liberal Youth – ott volt a koncerten) annyit fűzött hozzá, hogy a japán V. H. K. Ehhez pedig én nem tudok mit érdemben hozzátenni, mert – szégyen ide, vagy oda – a V. H. K.-t életemben nem hallottam/hallgattam/láttam még. Az Internetnek hála, annyit (viszont) sikerült kiderítenem, hogy tagságukat Shuya Onuki (gitáros/énekes), Soushi Mizuno (gitáros), Hiromi Oishi (basszusgitáros – ő, hölgy), és Ryo Habuto (dobos) alkotják, valamint ez eddig három hangzó anyaguk került forgalomba. (Amúgy, a zenészek, egyenként lehettek 50 kilósak – vasággyal együtt – és kb. 165 cm-esek voltak). A muzsika pedig? Sok koncerten voltam már életemben, illetve hallgattam meg rengeteg albumot, de ilyet én még nem láttam/hallottam/tapasztaltam. Sem élőben, sem „házi körülmények között”. (Kitérek, visszautalok Hentessel folytatott beszélgetésemre. – Szerinted, hányan leszünk ma”? – tette fel a költői kérdést -, „jó, ha húszan” – hangzott a válasz). Elárulom tévedett: noha a közösségi média felületén 51 ember jelezte jelemlétét, szerintem lehettünk 80-an is. Az egyértelmű volt számomra, hogy az egybegyűltek ismerték a csapatot. Egy, nagyjából 3-4 perces intro vezette fel első dalukat – számcímeket, sajnos nem tudok megemlíteni -, majd belecsaptak a lecsóba, és én menten azt hittem, hogy a Végállomás falai a fejemre omlanak. Nem tudom jobban kifejezni: kibaszott súlyosan és arányosan szólaltak meg, szinte mennydörögtek a hangszerek és azok nem folytak egybe, egy masszává. Leírásuk maximálisan stimmel – abból a szempontból -, hogy pszichedelikus rock, azonban mind ezt, egyfajta ősi, sámánisztikus, törzsi rituáléba csomagolták, a hozzákapcsolódó, megfelelő fényekkel vegyítve. Plusz még, Soushi Mizuno számomra egy addig soha nem látott instrumentumot – minden bizonnyal, egy ősi, japán hangszerről lehet szó – kezelt, amely első körben elektromos citerának tűnt, ellenben a hangszer, számára a jobb kezénél lévő bemélyesztett végén hegedűvonót húzogatott. Ja, és előtte állt az üstdob is. Úgy fogalmaztam meg magamban a látottakat/hallottakat, hogy érdekes, érdekfeszítő muzsika, amelyet senkihez és semmihez sem tudok hasonlítani. Mondjuk, Ziskó Olivér barátom elárulta, hogy a Swanshoz hasonlítják őket, ehhez, viszont „én nem lövök”, már csak azért sem, mert a Swans egy az egyben kimaradt az életemből. Lényeg az, hogy „folyt a muzsika, ahogyan a csövön kifért”, a zenészek – jobbára – statikusan álltak helyeiken (nem voltak felkonfokok, we love you Szombathely, stb. átkötő szövegek, eleve, nulla volt a kommunikáció a közönséggel), a zenének önmagukat átadva, általa inspirálódva játszottak a muzsikusok.
A program végéhez közeledve Hiromi Oishi engedett meg magának egy-egy laza táncot/mozgást, ellenben, az utolsó, kb. 10 minutumban elszabadultak az érzelmek. Ez annyit jelent(ett), hogy itt már voltak gyors ritmusok/tempók, míg Shuya Onuki önmagából kivetkőzve, immáron gitár nélkül a nyakában vezényelte le a buli finisét, záróakkordjait. És, amit még láttam/tapasztaltam, mindenki jóízűen bólogatott szettjük alatt, mi több – kis túlzással –, merchpultjuk ki lett végezve (szép magyarsággal élve) az előadásuk után, azaz, termékeiket vitték, mint a cukrot.
Sok extrát nem tudok ehhez az estéhez hozzáfűzni. Hufiék 19-re húztak lapot – ha értitek, mire gondolok, és nagyon remélem, bejött nekik. Én a magam részéről óriási élménnyel gazdagodtam. Arra kérek mindenkit, ha teheti, támogassa ezt a klubot – már csak azért is, mert a Dunántúlon egyszerűen a legjobbak.
