Úgy gondolom, Svédország komoly szerepet játszott a ’80-as évek heavy metal színterének kialakításában. Dallamos hard rock/heavy metal (Europe, 220 Volt), black metal (Bathory), epikus doom (Nemesis/Candlemass, Mercy), chainsaw death metal, melodic death metal, thrash (Merciless, Agony, Mezzrow). Sőt, voltak „még földalattibb csemegéik” is: Mefisto, Obscurity, Eternal Darkness. Jelen sorokban utóbbiról lesz szó.
Az 1990-ben Eskilstunában (Södermanland) vitorlát bontott együttes – rövid ideig Necropsy-ként léteztek – a death/doom mellett kötelezte el magát, ama műfaj mellett, amely a skandináv államban gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt. Amolyan „a széllel szemben hugyozunk” attitűdöt képviseltek, lévén esetükben szó sem volt láncfűrész-hangzásról, ők a korai Paradise Lost és Asphyx nyomdokain haladtak, és tették ezt briliánsan. Markus „Make” Pesonen dobos, Janne Heikkinen énekes, Tero Viljanen basszusgitáros, Jarmo „Jampe” Kuurola, illetve Toni „Tony” Pietilä gitárosok (mindketten R. I. P. – előbbi 1995. június 12-én gyilkosság áldozata lett, utóbbi tragédiájáról – 2014. május – nincsenek információim) hívták életre a zenekart, majd jelentették meg 1991-ben a Ceremony of Doom, illetve Suffering demókat, ahogyan egy évvel később a Promo ’92-őt és a Dommed EP-t.
Sőt, 1992 augusztusában a zenekar felvett egy albumot Twilight in the Wilderness címmel, amelyet a Necropolis Records adott volna ki, de soha nem jelent meg; azon számok nagy részét végül hivatalosan a Total Darkness (2006) kompiláción hozták nyilvánosságra. Amúgy a hőskorban több válogatáson is szerepeltek, úgy is, mint Suffering a Hymns of Blasphemy Vol. 2-ön (Enthralled in Anguish, 1992, kazetta), Ceremony of Doom az Antropophagy Vol. 1-en (ismeretlen kiadó, 1992), Psychopath a Morbid Madness-en (szintén ismeretlen kiadó, 1992), Intro, Suffering és Doomed a Doomsday Celebration Tape 12-ön (nem fogjátok elhinni, a kiadó ismeretlen, 1992).
A lényeg: 1995-ben húzták le a rolót, hogy aztán 2019-ben újra felvegyék a fonalat, soraikban Make, illetve Janne mellett Jeff Hausel basszusgitárossal, John Emil Gunnar Carlsson és Kristian „Surth” Henriksson gitárosokkal.
Fontos információk a július 18-án, a Pulverised Records által piacra dobott korong kapcsán:
- Egy régi, 1992-es dalon kívül, amelyet egy különleges, hamarosan megjelenő split bakelitre újra felvettek a kiadótársaikkal és honfitársaikkal, a Moondarkkal, mind a nyolc dal vadonatúj.
- A borítón egy 14. századi olasz gobelin, A halál diadala látható.
- A lemezt 2024 novemberében/decemberében rögzítette és producelte régi barátjuk, Peter Bjärgö, aki Make és Janne gyerekkori, valamint 1986 óta Jeff barátja. Saját death metal zenekara, a Crypt Of Kerberos mindent megtett annak idején, hogy elérje az Eternal Darkness intenzitását és súlyosságát a ’90-es években!
- Az egész folyamat Bjärgö újonnan felújított Erebus Odorájában történt, ez gyakorlatilag az Örök Sötétség régi próbaterme, amit évek óta stúdióvá alakítottak át.
Jeff: „Nagyszerű érzés, hogy az album – minden esély ellenére! – felvételre került és elkészült. A What Life End-et először 2022 telén találtuk ki, és a többi nagyjából utána következett. Make természetes művészeti vezető és zenekarvezetőnk, tele hátborzongató ötletekkel. Peter még egy réteget adott a dalokhoz néhány zseniális részlettel, sőt, még Jasmine-t, egy hétéves metálmániákust is meghívtunk, hogy játsszon a doomfuvoláján.”
Hozzátéve, hogy miközben minden hangszert A-ra hangoltak le a súlyosság kedvéért, és a jövőt előre látják, az Eternal Darkness a halál, a veszteség és a gyász folyamatáról szól. Nemcsak Jarmónak és Toninak ajánlották a korongot, hanem Peter lányának, Vendelának is, aki sajnos a felvételek alatt hunyt el. Jeff egyetértett azzal, hogy „ezek a tragikus események nemcsak ránk voltak mély hatással, hanem az album hangzására és hangulatára is.” Ezért választotta a zenekar találóan a híres 14. századi olasz gobelint, a Triumph Of Death-et borítónak, a dalszövegeket pedig egy régi közeli szövetségesük, egy egykori eskilstunai lakos, Sami Salonen írta.
Ne tévedjünk: az Eternal Darkness nem valami „szép” halál/végzet. Mentes a flancos mesterkéltségtől, őrülten komor, mégis lényegre törő, és igen, fülbemászó, fogós. Ez a legjobb album, amit ez az eskilstunai banda 1990 óta a rothadt világ arcába akart köpni. Lehet, hogy ez az utolsó lépésük, de beszéljünk a távozásról egy nagy durranással.
Elárulom: utolsó anyaguk, mert feloszlottak (újra), és ha nem is nagy durranás, de ahhoz közel van. Maradjunk annyiban: hozták a kötelezőt, formájukat, tradicionális death/doom gótikus hatások nélkül – hála Istennek, noha a Funeral némi As I Die hatást tükröz –, inkább egyfajta „laza, könnyed” Asphyx, Anathema (szigorúan eme formációk korai éveire értendő kijelentésem).
Nagyon súlyos basszus-bevezetővel kezdődik a Death Above All – erre külön is felkaptam a fejemet –, de ha nagyon bele akarom magyarázni, akkor a kultikus Wintert is ismerték. Lényeg: komor, sötét, súlyos death/doomról van szó (pl. Pungent Awakening, Into Crematory, When Life Ends), hiba nélkül, csont nélkül felvonultatva a műfaj összes rá jellemző eszközparkját, stílusjegyét.
Értelemszerűen év végi betonbiztos top 10-es, csak az a baj, hogy újra beadták a kulcsot, bedobták a törölközőt. De legalább ezt az albumot kipréselték/kisajtolták magukból, és ez engem mérhetetlen örömmel tölt el.
