Aki az ezredforduló környékén maga is átélte a nu metal csúcsra járását – már amennyire az innen, a Kárpát-medencéből átélhető volt –, bizonyára emlékszik arra, hogy a többség gyanakvóan figyelte a Linkin Park hirtelen jött népszerűségét. Sokan zeneipari kreatúraként, a szakemberek által patikamérlegen kiadagolt összetevőkből tákolt képződményként tekintettek a hatosra, mellyel a Warner nyilvánvaló célja a hullám meglovaglása volt. Az utóbbi 2001 környékére kétségtelenül sikerült is, de a zenekart mozgató szálakról, a dolog hátteréről magyar nyelven eddig legfeljebb csak spekulációkat olvashattunk. A kérdésre, így a háttérben zajló folyamatokra, illetve a miértekre pedig Jeff Blue könyve ad egy lehetséges választ.
A lehetséges szót azért használom, mert a szerző ugyebár sosem volt a zenekar tagja, de lényegében a kezdeti lépésektől fogta a kezüket, ott volt mögöttük a háttérben. Emberünk és a zenekar végül együtt kapaszkodtak fel a mainstream rockzene csúcsára. A Linkin Park – A csúcsra vezető út az alcímének megfelelően azt a nagyjából fél évtizedet taglalja, mely során Mike Shinodáék a másolt demo kazettáktól az arany- illetve platinalemezekig jutottak – tehát az 1997 és 2001 közötti időszakról van szó. A szemüveg pedig, amin keresztül láthatjuk a történet kezdeti időszakát, azért rendhagyó, mert bár Blue a korai demóktól ott volt az akkor még Xero néven futó zenekar holdudvarában, értelemszerűen mégis kívülállónak minősül. Valószínűsítem, hogy ha valaki nekik szegezné Jeff Blue bizonyos gondolatait, az egykori alapítók több dolgokra máshogy emlékeznének, egyes sztorikat más szemszögekből láttatnának. Jeff Blue, mint a Zomba kiadó kezdő menedzsere, lényegében a zenekarral együtt járta végig az egyes lépcsőfokokat.
Általa arról az időszakról olvashatunk, amikor még teljes valójában létezett az előző évtizedekben kiépült zeneipar. Akkoriban még úgy tűnt, hogy a szélessávú lakossági internet hozományaként terjedni kezdő mp3 fájlok és a CD másolások nem jelentenek valós veszélyt az iparágra. A könyvben is megfigyelhetjük, hogy a Xeróból előbb Hybrid Theory-vá, végül Linkin Parkká váló zenekar a demózást még kazettákkal kezdte, majd a szalagok helyett egyik pillanatról a másikra már a másolt CD-ket kezdték a kiadók megfelelő részlegeinek küldözgetni. Blue könyve az elefántcsonttornyokban elkényelmesedő korabeli kiadókat szinte teljes körben bemutatja, mivel a szerző a zenekar felvételeivel az összes zeneipari szereplőt folyamatosan bombázta. Be kell valljam, hogy a három és félszáz oldalas kötet olvasásakor többször is előfordult, hogy magam is belekeveredtem a különféle háttéremberek, A&R-esek neveibe. A gyakori párbeszédek pedig rendszeresen azt az érzetet keltették, hogy egy dokumentumregényt vettem a kezembe. A szerző kétségtelenül ért a feszültség fokozásához, ott és akkor zárja le az egyes fejezeteket, ahol és amikor az ember már a következő szintlépést várná a keményen melózó zenekartól és magától Blue-tól, aki a nagykiadós ajánlat érdekében lényegében vérszerződést kötött Brad Delsonékkal.
A szerző soraiból amúgy könnyen leszűrhető, hogy maga Blue a zenekar tagjai közül kikhez áll, illetve ezekben az években kikhez állt igazán közel. Szembeötlő, hogy Joe Hahn neve alig tűnik fel a könyvben, Dave Farrell-é meg kis túlzással egyáltalán nem. A végére hagytam a magyar szálat, jóllehet az már a bevezetőben szóba kerül. A fordító, Rausch István bevezető gondolatsora lényegében egy motivációs levél, mely igazolja, hogy személyében egy értő figura vette kezelésbe az Egyesült Államokban öt éve megjelent kötetet. Az eredeti bevezetőt pedig Chester Bennington özvegye jegyzi. Az itteni gondolatokat zárójelbe, vagy legalábbis más megvilágításba helyezik az utóbbi évek történései, mint az újjáalakulás, illetve az annak folyományaként Shinodáék és a Bennington család között kiélesedő, alkalmasint személyeskedésbe forduló ellentét. Az pedig csak kérdésként adja magát, hogy maga a szerző és a zenekar jelenlegi tagsága a szakítás után, illetve manapság vajon milyen viszonyt ápoltak/ápolnak egymással; a tagság mennyiben vállalná fel az itt leírtakat. Nagy gond mindenesetre a szerző részéről ezen a téren nem lehet, mivel Blue soraiban a kezdeti évek felidézésekor végképp nem érzem a keserű szájízt.
A Dudich Ákos nevéhez köthető Konkrét Könyvek sorozat keretében néhány hónapja megjelent kötet pedig hozza a jól megszokott minőséget és nívót. A jól sikerült magyar fordítás ugyebár Ákosék esetében alap az efféle memoároknál. Az olvasmány közepe táján akad egy épp ideális terjedelmű fotómelléklet, mely kapcsán digitális világunk mai állapotában már nem merném használni a „soha nem látott” jelzős szerkezetet; de kétségtelen, hogy ritka, családi fényképekbe, a szerző privát fotóalbumából átemelt fotókba is belefuthatunk ezeken az oldalakon. Tehát korántsem teljes a sztori, és a könyvet nem is egy zenekari tag jegyzi, de a Jeff Blue által leírtaktól részletesebb képet erről a nagyjából fél évtizedről magyar nyelven aligha kaphatunk. A bevezetőben feltett kérdésre pedig, ha a sorok mögé nézünk, talán külső szemlélőként mi magunk is kihámozhatunk egy lehetséges, ám nem feltétlenül fekete vagy fehér választ.
Rendelési lehetőség: https://konkretkonyvek.com/termek/linkinpark-acsucsravezetout/