Általában ajánlókat szoktam írni, nem kritikákat. Most – részben – ez utóbbi kerül sorra, ugyanis olyan ajnározó írásokat olvastam az új Coroner albumról, amelyeket nem hagyhatok szó nélkül. 🙂 Az idei Testament korong pedig – még a szerkesztőségünkön belül született véleményeket figyelembe véve is – elég megosztóra sikeredett, úgyhogy ezen alkotás kapcsán is szeretnék állást foglalni. Az utóbbival kezdem.
A korai TESTAMENT nagy kedvencem volt, meghatározó szerepet játszott thrasherré válásom folyamatában. Az első öt lemezt követőn azonban – ki tudja, miért – elveszítettük egymást, és csak a 2016-os Brotherhood of the Snake-kel találtam vissza hozzájuk, és mai kapcsolatunk már sokkal felszínesebb, mint volt a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején. A csapat azóta született albumait – a kezdeti idők alkotásaihoz viszonyítva – nem érzem elég izgalmasnak, dallamosnak, változatosnak. Nem mintha hasonlítgatni kellene egymáshoz a 30-40 év különbséggel született anyagokat, de számomra mégiscsak a The Legacy az etalon…
Ám láss csodát: amennyire átfutott rajtam az előző két Testament-lemez, olyan szívesen hallgatom az idei Para Bellumot. Bár egy kissé érthetetlennek tartom az első két szám száguldó brutalitását: a dallamokra, komótosabb témákra várókat elriaszthatja a For the Love of Pain és az Infanticide A.I. durvulása, Billy hörgése és Peterson black metalos károgása, ráadásul két nagyon hasonló, kíméletlen nóta adja egymásnak a kilincset, ami hamis tápot adhat a szigorú témák kedvelői várakozásainak; kezdeti elégedettségük könnyen csalódásba fordulhat, amikor a Shadow People-lel ráfordulunk a Skolnickéktól megszokott, jórészt középtempós dalok sorára.
A For the Love of Pain egyébként kifejezetten tetszik: a Possessedre hajazó riffelés és Steve DiGiorgio basszusfutamai is pikáns ízt adnak a nótának. A többi dalról szólva, a Shadow People ének- és gitárdallamai kellemesen csiklandozzák hallójárataimat. A Meant to Be szimpatikus lírai nóta, de nálam egyelőre a nyomába sem ér a Return to Serenity-nek. Másokkal ellentétben a Room 117-et nem érzem kiugróan fülbemászó slágernek, a Nature of the Beast legalább olyan dallamos tétel. Az említettek mellett az előadást méltó módon lezáró címadó nóta tartozik még a kedvenceim közé: nem rövid, viszont okosan felépített szám, markáns gitárfutamokkal, a harmadik refrénben egy rövid, punk rockos felpörgéssel – ilyet sem igen hallhattunk még Billyéktől.
Összességében, a Para Bellum valóban változatosra sikeredett. Chris Dovas izgalmasan játszik, meggyőző a fiatal dobos bemutatkozása a Testament soraiban. Társai is jó formában vannak, az új lemezzel a lehető legtöbbet hozták ki magukból. Ha nem is sorolom az év legjobbjai közé, az idei album újra a csapat rajongójává tett.
Nagy várakozás előzte meg a CORONER visszatérését; nem tagadom, én is kíváncsi voltam a 34 év szünet után érkező új albumra. Nem vagyok a csapat elvakult rajongója, a korai művek közül egyedül a Mental Vortex áll közel hozzám, de a Coroner mégiscsak a progresszív thrash egyik meghatározó, emblematikus képviselője… És lám, a Dissonance Theory első lett az októberi HammerWorld hangpróbáján, kollégáim ott és más fórumokon is az egekbe magasztalták az anyagot – ami engem sajnos teljesen hidegen hagy. Olyannyira, hogy még egy Heti Ötös listára sem fér fel nálam. 🙁
A legtöbb ötletet, innovációt a Transparent Eye-ban hallom: a dallamos alapriff mellett egy későbbi, fokozatosan belassuló, szándékosan hamissá váló gitártéma marad meg bennem. A rá következő Trinity kezdeti gitármenete is szépen vezeti a hallgatót, ám itt hamar elmosódik előttem az addig jól kivehető zenei ösvény. Ütős, lendületes a Renewal alaptémája, amit még néhány ötletes megoldás követ; talán ebben a nótában van a legnagyobb potenciál, ebből sugárzik a legtöbb (átütő)erő. Az anyag végére pedig jön egy meghökkentő húzás: az instrumentális Prolongingban Hammond orgona-szólót hallunk – ami részemről teljesen rendben van, egyértelműen feldobja a produkciót.
Eddig legalább ötször hallgattam meg a lemezt, de még mindig nem állt össze bennem a kép, nem találok fogódzókat az anyagon. A dalokat hallgatva úgy érzem, mintha folyamatosan úton lennénk valami felé, ahová végül nem érkezünk meg. Valahol azt írták, a Dissonance Theory a gondolkodó ember thrash metalja. Valószínűleg az én készülékemben van a hiba, én ugyanis zenehallgatás közben nem gondolkodom, hanem érzek; az adott muzsika zsigerileg hat rám – vagy nem hat.
Tommy Vetterli minőségi szólókat penget, Ron Broder dallamtalan éneke viszont nálam erősen csökkenti az anyag élvezeti értékét. És bár megemelem a kalapom a zenészek előtt, értékelve tudásukat, kreativitásukat, az irányzat formálásában játszott szerepüket, a Coroner által 2025-ben játszott muzsika sajnos nem az én zeném
Coly
Mikor egyik RattleAD-s kollégám közölte a szerkesztőségi csoportunkban ,hogy szándékozik írni egy amolyan, összehasonlító cikket, amiben e két címben szereplő banda új lemezét véleményezné röviden,mintegy képletesen szembeállítva egymással a két anyagot,nekem egyből tetszett az ötlet.Én általában csak nekem tetsző anyagokat szoktam ajánlani,jobbára pozitív hangvétellel,de most legalább kicsit fröcsöghetek is! Hehe! Mivel ilyen kontextusban talán még egy zenei platform sem írt e lemezekről,nagy kedvvel fejtem ki röviden a véleményem, jó lehet tudom ,hogy néhány olvasónknak valószínűleg nem igazán fog tetszeni amit írok! Bevállalom vazee!🙂
A legfontosabb megjegyeznem ,hogy egyik csapatnak sem voltam soha nagy rajongója,tehát nálam teljesen „egy vonalról” indult a két anyag!
TESTAMENT: két ,viszonylag jó lemezelőzetes dal után kíváncsian vártam a teljes LP-t, ami sajnos ugyan azt a közönyös hatást gyakorolta rám, mint az ezt megelőző albumaik.(Kivéve a debüt „Legacy”LP-t) Átlag, többnyire felejthető thrash riffek és dalok, semmi olyan igazán kiemelkedő szám.Persze az LP-t nézve vannak jobb és gyengébb track-ek ,de az összkép nálam nem nyert és 4-5 hallgatás után sem tudnék felidézni egy részletet sem. Számomra nevetségesek az ilyen áradozások,hogy: „fúú, a Chuck Billy milyen sok féleképpen énekel még hörög is”…”na meg a dobos csávó blast beat-et is üt néhány számban, micsoda újítás” stb, Ugyan már!! Az fiatal extrém metal bandák énekesei és dobosai már simán hozzák ezt a szintet…de ettől még nem lesz jó egy zene. Ilyen thrash lemez mint ez havonta tucatjával jelenik meg és tűnik el a feledés homályába. Egy ilyen múltú és kaliberű bandától én sokkal többet várnék.Mind e mellett tudom ,hogy akinek eddig tetszett a Testament az ezzel az anyaggal is elégedett lesz.És ezzel nincs is semmi baj!Szóval jó szórakozást hozzá!A sok megasztaló lemezkritikával szemben ,nálam „a király ezúttal is meztelen maradt!”
CORONER:az előzetes számok alapján nagyon bizakodó voltam,de a „tapsvihar” részemről náluk is elmaradt.Nem rossz ,nem rossz de valahogy a teljes lemez nem kap el igazán.A Testament-el ellentétben, ez azért legalább hallgattatja magát és lehet hogy később majd beüt nálam is.Ami valószínűnek látszik az az,hogy egyik lemez sem lesz az idei Top 10-ben nálam.
Ha a két album közül választanom kell én a Dissonance Theory-t ajánlom jobban elmélyülésre! UFF!
Sipy