Be kell, hogy valljam, korábban sajnáltam szegény Jakab Viktort. Hogy miért? Mert amerre csak járt, mindenki mindenhol előbb-utóbb feltette a kérdést: „Na, és mikor lesz végre Undertaking koncert?”
Hát végül csak lett, méghozzá milyen! Sikerült berántani a buliba a Slogant és az Atomicot is, hogy teljes legyen a nosztalgiafaktor, de ez a kis pár soros szösszenet most nem róluk szól, bár ők is nagyot mentek, hanem az est főfellépőjéről, az Undertakingről.
Viktor fantasztikus csapatot gyűjtött az eredeti felállás kétharmada köré, és valami irtózatosan nagyot szólt az este. Jöttek sorban a demóról ismert számok, kiegészítve a kedvenc S.O.D.-nótámmal és egy kis Slayerrel, amitől szabályszerűen megvadult az ötvenes átlagéletkorú közönség, de a nosztalgiafaktor-mérő műszer akkor robbant fel, amikor beindult a stage diving is. Nyilván nem olyan hevesen és vadul, mint a régi szép időkben, de sokaknak dobbanhatott meg ettől is a szíve, felidézve a régi landleres emlékeket.
Nagy elemzésekbe most nem bocsátkoznék a koncerttel kapcsolatban, megteszik azt majd helyettem tanult kollégáim, de szeretnék idézni egy mondatot, ami már fogalmam sincs, kinek a szájából hangzott el, de lehetne akár az egész este mottója is: „Ez olyan volt, mint egy osztálykirándulás!”
Buga B
Ennek a bulinak a távoli és közelmúltbeli előtörténetét bizonyára sokan ismerik. Tudjuk, hogy a ’80-as évek végének emblematikus underground thrash metal zenekara, az Undertaking és a csapat köré szerveződő Thrash Mosh Club is csupán egy évig, 1988-89 között létezett. A banda frontembere, Killan György ezt követően Kanadába disszidált, és a mai napig is ott él. Az egykori tagok között megmaradt a jó kapcsolat, és az itthoniak, Jakab Viktor basszusgitáros és Esztári Imre dobos részéről időről-időre felizzott a szándék, hogy valahol, valamikor újra együtt álljon színpadra a legendás trió. Ennek lehetett volna kovásza 2016-ban az egykori metal-zsurnaliszták részéről összerakott Old School Union fanzine, a Dudich Ákos és Jakab Viktor által jegyzett, 2017-ben napvilágot látott Undertaking (Thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején) című könyv, a kultikus V12BB4U demó CD formában történő megjelentetése, valamint az egykor a TMC-nek otthont adó Landler Művelődési Házba szervezett rajongói találkozó, amelyre Killan is hazalátogatott.
Régóta húzódott a dolog, ám egyre inkább úgy tűnt, hogy az énekes-gitáros kedvét e nosztalgiakörök sem hozták meg a közös muzsikáláshoz. Viktorék azonban nagyon kíváncsiak voltak arra, hogyan szólnának ma azok a dalok, amelyek 1989 óta nem hangzottak el élőben, illetve az egykori Thrash Mosh Clubba járók számára számára is szerettek volna összehozni egy újabb találkozót. Gitárosnak Kemencei Balázst (Stonedirt, Wall of Sleep) igazolták le, egyetlen állandó énekes helyett pedig a haza színtér öt kiválóságát kérték fel a dalok tolmácsolására. Killan távollétében nyilván nem akarták használni az Undertaking nevet, így lett a formációból Undertakers, amely egyfajta ön-tribute zenekar.
Tulajdonképpen egy újabb TMC-est szerveződött, ami elképzelhetetlen volt vendégzenekarok nélkül. A legelső, 1988. novemberi Thrash Mosh Club vendége az Atomic volt, logikusnak tűnt, hogy a mostani alkalomra is az utóbbi években igencsak aktív miskolci bandát hívják meg. A ’90-es évek első felében szintén saját klubot működtető Slogan a hazai thrash metalnak már egy következő hullámát képviselte, és agyas muzsikájával különleges színfoltja volt a magyarországi metal szcénának. A csapat 2014 óta mutat újra életjeleket, és ha nem is sűrűn, de fel-fellépnek. Logikusnak tűnt, hogy a szervezők őket is megnyerjék ennek a kezdeményezésnek. Az est műsorvezetője pedig ki más is lehetett volna, mint az egykori TMC házigazdája, Somogyi „Manitou” Péter.
„Thrash metal osztálytalálkozó” – ez jutott eszembe a mostani esemény kapcsán. Utoljára 1989. szeptember 16-án vonatoztunk ki a Nyugatiból a Landler Jenő járműjavító megállóig, azóta nem láttam-hallottam élőben az UTG-t. Nem azok a bulik kovácsoltak bennünket összetartó közösséggé, mert egy-két cimbit ugyan ismerhettünk, de annyi mindenkit biztos nem, mint ahány új ismerősre az említett, nyolc évvel ezelőtti események apropóján szert tettünk. Azt gondolom, a 2017. április 29-i találkozó az egykori Landlerben egy új fejezet kezdetét jelentette. Sokakkal ott futottunk össze először személyesen, számomra ott váltunk „egy osztállyá”. Nézem az akkori esemény és a most szombati buli képeit, és nagyon sok egyezést látok. Természetesen sok új arc is eljött a mostani koncertre, aminek csak örülhetünk: a legendás ’80-as évek szelleme nem csak bennünk, valószínűleg bennük is tovább él.
Igazi időutazás volt látni, ahogy egykori kedvenceink zúztak a színpadon. Mintha nem telt volna el 36-37 év: hatvanon innen és túl, néhány órára szerintem mindannyian újra tizenévesnek éreztük magunkat. Csupa ismerős, lelkes, vigyorgó arc, tömegszörfölő, színpadmászó és a közönségbe vetődő, maholnap nyugdíjas huligán, akiknek az eufória megéléséhez sejthetően nem volt szükségük alkoholra, elég volt maga a zene és az összetartozás élménye. Csatlakozom az előttem szólókhoz, a lelkes kommentelők népes táborához: köszönet a szervezőknek azért, hogy összerakták ezt az estét, hogy néhány órára visszahozták a fiatalságunkat. Soha, egyetlen koncerten nem éreztem magam ilyen otthonosan, mint itt. Kis túlzással minden második ember ismerős volt, és szerkesztőségünk tagjai is meglepően nagy számban jelentek meg e kitüntetett napon.
És hogy mit láttunk, hallottunk? Igazi örömzenét, elsőként a SLOGAN részéről, akiknél a korai és az újabb felállás is – mondhatni, teljes létszámban – képviseltette magát. Volt, hogy egyszerre heten zúztak a meglehetősen szűk színpadon. Én legutoljára 2019-ben, a Rattle Inc. szülinapi partiján találkoztam velük a szomszédos Robotban, ahol a pódiumbeszélgetést követően egy teljes koncertet elnyomtak. Már az a buli is szenzációszámba ment, most azonban arra is sikerült rátenniük egy lapáttal. Komplex, ritmusváltásokkal tarkított muzsikájukra ugyan nem mindenki indult be azonnal, a nézőtér első soraiban azonban már ekkor is forró volt a hangulat. Ami, azt gondolom, sokaknál betalált, az a Pantera-feldolgozás Mouth for War, a záró Olliárié pedig eksztatikus feloldása volt az egyébként igen feszes szettnek.
Az ATOMIC a teljes életművéből válogatott, az első demóktól egészen a legutóbbi, 2022-es Hate Transplant album nótáiig. A magyar nyelvű egyvelegben olyan klasszikusok kerültek elő, mint a Haláltábor, a Cápa vagy a Sátán Metál; a Headbangelek alatt fejrázó rajongók lepték el a színpadot; néhány szám erejéig pedig a zenekar korai korszakának gitárosa, Homonnai „Csiga” Zoltán is csatlakozott társaihoz. A hangzás teljesen rendben volt, Szilágyi Tomi (szokás szerint) jó dumákat nyomott a színpadról, több kommentelő szerint, összességében ezen az estén az Atomic vitte el a pálmát, zeneileg ők nyújtották a legteljesebb élményt.
Viktorék nem cifrázták: az UNDERTAKERS a demón szereplő sorrendben nyomta el az 1989-es UTG demó nótáit – egyetlen kivétellel, a The Runner ugyanis beelőzte a The Victim of the Night-ot: míg előbbi Holdampf Gábor (Magma Rise. ex-Wall Of Sleep, ex-Mood) tolmácsolásában hangzott el, a TVotN-ot és a Viva Ceausescu-t Jósa Tamás (ex-Archaic, Iron Maidnem) ordította az arcunkba. Both András (MWS) a Cool Before Drinking erejéig ragadta magához a mikrofont (természetesen most is volt szájba whiskeyspriccelés), Lédeczy Lambert (Ahriman, Fagyhamu. Mörbid Carnage) pedig a csernobili reaktorbaleset emlékét idézte fel á la UTG (Reactor N4).
A szettből régi szokás szerint a feldolgozásnóták sem hiányozhattak: az S.O.D. Kill Yourself-jét Seza (Hopium, MUF, AMD) énekével hallhattuk, a J. S. Bach-féle Badinerie ezúttal egy olyan medley-t vezetett fel, amelyben több más mellett a Seek and Destroy (Metallica), a Madhouse (Anthrax) és a March of the S.O.D. (S.O.D.) „adta egymásnak a kilincset”; az i-re a pontot pedig az elmaradhatatlan Post Mortem/Raining Blood (Slayer) kettőssel tették fel a temetkezési vállakozók.
Ott, ahol én álltam, vagyis közvetlenül a színpad előtti sorokban a rossz sound nagyban csökkentette a produkció élvezeti faktorát: Imre pergői szárazon kopogtak, és a zajmasszából a gitárszólamot sem igen lehetett kivenni. A színpadról áradó féktelen energia, a produkció intenzitása azonban mindenért kárpótolt. Akik hátrébb, a keverőpult magasságában álltak, azt mondták, ott arányos, tiszta volt a hangzás, Balázs szólóját szerencsére elől is szépen lehetett hallani.
Az utólagos kommenteket olvasva azt látom, mindenki nagyon jól érezte magát a bulin. Úgy tűnik, a jövőben is lenne igény ilyen találkozókra, koncertekre. És egyszer talán Killan is úgy dönt, hogy nem akar kimaradni az össznépi nosztalgiázásból…
Coly
Mint a Rattle A.D. szerkesztőségének legfiatalabb tagja, bátran kijelenthetem, hogy egy darabka történelemnek voltam a szemtanúja. Nem elég, hogy a Thrash Mosh Club visszatérését tapasztalhattam meg, de egyben az Undertaking dalait is láthattam és hallhattam élőben. Igaz, nem olyan régóta ismerem az UTG munkásságát és sztoriját, de amint Jakab Viktor barátom említette, hogy megtörténik a dolog, rögvest megvettem rá a jegyem, mert erről a buliról nem akartam lemaradni.
Igazán különleges este volt, főleg hogy a Slogan és az Atomic is részt vett rajta. Előbbi zenéjét nem nagyon ismertem, de a koncertjük elég meggyőző volt, az Atomic-ot viszont már jóval inkább, és bennük bizony nem csalódtam. Mindez ugye az Instant-Fogas komplexumban történt, és elég ritkán lát az ember ilyen díszes társaságot, mint amit ezen az estén. A fiataltól kezdve egészen az idősebb korosztályig minden thrasher tiszteletét tette, nehezemre is esett odafigyelni a színpadi történésekre, mert nagyon sok régi és új ismerőssel sikerült találkoznom, valamint fogalmazhatunk úgy is, hogy a Rattle tagjai egy karácsony előtti csapatépítőt iktattak be.
Az Undertaking koncert hatalmas volt, nagyon élveztem. Igazán különleges volt olyan énekesek torkából hallani a dalokat, mint Jósa Tamás, Lédeczi Lambert és Both András. Rögvest éltem is a lehetőséggel, és megvettem az Undertaking könyvet és hozzá egy pólót, hogy ezzel is a legnagyobb tisztelettel adózzak Viktoréknak, mert ezt a bulit bizony nem lehetett könnyű összehozni, de sikerült, és milyen jól! A 2025-ös koncertek között nálam biztos benne lesz a Top 3-ban.
Mácsai Dani
