A tavalyi év második felében, és főként az utolsó két hónapjában bizony jelentek meg még olyan albumok, amelyek megérnek egy-egy sort. Az adott(legyen az folk, power vagy egyéb) kedvelőinek, akik ezen leírás alapján esetleg utánakeresnek a zenekaroknak, könnyen okozhatnak néhány kellemes percet. Íme egy-két gyöngyszem a tavalyi évből:
Erlking: Ends of the Earth
Brutálisan fiatal a 2023-ban alakult, Ohio állambeli Columbusból származó Erlking. Két évnyi demózgatás után ez a debütalbumuk, és bizony sokkal jobb, mint vártam. Feelinges, laza heavy metal dalok, egyszerűen megfogalmazva, néhol kissé harcosan, máshol egy kis punkos beütéssel – ez főleg a refréneknél érhető tetten. A gitárszólók meglepően érettek, ezeket egy Mickey Maffei nevű srác követi el.
A zenekarról ilyen gondolatok jutottak eszembe: egy pimasz Grand Magus, egy lelazult Visigoth. Olyasmi, mintha Danko Jones beszállna a Maidenbe, és hasonló baromságok. Olyan gyerekcipőben jár még a lemez, hogy YouTube-on sem találtam meg, sőt Facebook-oldalt sem leltem hozzájuk. Már most várom a második albumot 😊
Sand of Eternity: The Six Thousand
Szokásos. Görög power metal. Így nyilvánvalóan kurva jó. Az athéni Sand of Eternity 2022-ben hozta ki első lemezét, a The Six Thousand pedig a második eresztés. Sokkal érettebb anyag, jobban szól, a középtempós, epikus power dalokat kiválóan színesíti a billentyűs hangszerelés. Témáik természetesen a görög mitológia körül forognak. Igazából szerencséjük van a görög csapatoknak: ez kifogyhatatlan témakör egy-egy újabb metal lemezhez.
Két problémám van a koronggal. Az egyik a dalok fogóssága: egy kicsivel több munka a szerzeményeken és a refréneken sokat dobna a végeredményen. A másik az énekes, Michael Papadakis hangja, amely számomra túl szürke és kopottas. Nehéz pontosan megfogalmazni, de öregesnek, néha kifejezetten zavarónak érzem. Kedvencem a lendületesebb Mirror című tétel. Dallamos power metal rajongók nyugodtan tehetnek egy próbát a bandával, kíváncsi vagyok a véleményükre.
Now or Never: The Legacy
A Now or Never nem mai banda, soraikban nemzetközileg is jegyzett, sokat próbált metal zenészekkel. A NoN igazából a dán Pretty Maids gitárosának, Ricky Marxnak a projektje, amelyet még 2012-ben alapított barátaival. Az eltelt 14 év ellenére ez még csak a negyedik albumuk, de bizony igen jóféle dallamos heavy metal dalokat rejt.
Műfajilag egy szigorúbb Pretty Maids-et mondanék, néhol Tony Martin-éra Black Sabbath-feelinggel, amit az énekes Peer Johansson hangja is erősít. Igaz, Peer néha annyira túltolja a modoroskodást a dalokban, hogy nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
A szerzemények középtempós heavy metal darabok, igen király riffekkel és néhol kifejezetten jól eltalált sampler kórusokkal (például a Hide Behind the Screen), szövegileg az északi mitológia témakörében mozogva. Kellemes hallgatnivaló.
Nine Treasures: Seeking the Absolute
Kedvelem az ázsiai folk elemekkel operáló zenekarokat. A mongol vonalat különösen (The HU, Uuhai), örök kedvencem a műfajban a Suld The Memory of Nomadism albuma még 2017-ből. A kínai csapatok között is akad azonban jó néhány figyelemre méltó előadó.
Egy-egy lazább, rockosabb kínai folk dal kikapcsol és valahogy kellemes hangulatba hoz – persze erősen hangulatfüggő, de olykor kifejezetten élvezetes. A Nine Treasures egy rutinosabb kínai csapat Pekingből: 2010 óta léteznek, és adják ki soft rockkal kevert kínai folk albumaikat. Az album- és dalcímek angol nyelvűek, a szövegek viszont minden esetben kínaiul hangzanak el, amitől az egész igazán autentikus.
A kínai folk leginkább abban különbözik a mongoltól, hogy itt nincs, vagy csak nagyon finoman van jelen a torokének, a tuvai. A dalok könnyen hallgathatók, kellemes gitáralapra gazdag erhu (kéthúros vonós hangszer) dallamok épülnek. A zenekar nem ismeretlen a magyar közönség előtt sem: 2017-ben a Niburta vendégeként turnéztak Budapesten. Aki kedveli a műfajt, keressen rá erre a lemezre, nem fog csalódni.
