Wisconsin lakossága alapján a 20., területét tekintve pedig az USA 23. legnagyobb állama; 72 megyéből áll, székhelye Milwaukee. Miért fontos ez az információ? Mert valljuk be, az ebből a régióból érkezett zenekarok nem sok sót ettek meg annak idején, nem feltétlenül tartozott az állam a tengerentúli heavy metal mozgalom – értelemszerűen a ’80-as évekről beszélek – fellegvárai közé. Kikről van szó? Realm, Morta Skuld, Dr. Shrinker, Die Kreuzen, valamint kicsivel később Jungle Rot, Bongzilla. Eme felvezetésből már kiderül(het), hogy a Beteg Szent is Wisconsinból, egészen pontosan Sheboygan városából érkezett.
A zenekar 1984. november 1-jén állt össze először jammelni, kezdetben pedig csak Judas Priest-, Mötley Crüe-, Iron Maiden- és Black Sabbath-feldolgozásokat játszottak, többek között. Nevezett úriemberek Jay Visser és James „Jim” Fergades gitárosok, Mike Chappa basszusgitáros/énekes, illetve Dave Grauman dobos voltak. Utóbbi pozíció valószínűsíthetően érzékeny pontjuk volt, mert villámgyorsan váltotta őt Lance Wolf, aki Lee Reynoldsnak adta tovább a stafétát. 1985-ben kezdték el saját anyagaik írását; a Thrashaholic volt első önálló szerzeményük. Mi több, zenei irányuk is megváltozott, miután felfedezték a Slayert, a Kreatort, a Dark Angelt, a Whiplash-t, a Sacrifice-t stb.
Érdemben viszont sokáig semmit sem tudtak felmutatni, sőt 1987-ben személyi változások mentek végbe soraikban: Mike Chappa helyére Tony Paletti (ex-Thrasher) került, a mikrofont Robert „Bob” Sinjakovic örökölte meg, akit viszont egy évvel később Patrick J. „Pat” Lind váltott. Jim Fergades így emlékezett vissza:
„Amikor elkezdtük, nem sok thrash zenekar játszott, különösen itt Wisconsinban, így mivel nem volt nagy kereslet erre a zenére, szinte mindenhol játszottunk, ahol csak tudtunk. Végül a ’80-as évek közepétől-végéig 500–600 embert vonzottunk a koncertjeinkre itt, a szülővárosunkban, a wisconsini Sheboyganben. A zenei színtér azonban sokat változott a ’90-es években: a grunge és a death metal nagyrészt uralta a metal színtér súlyosabb részét, és nem igazán volt olyan hely, ahová beilleszkedhettünk volna. A Spectrum of Death és a Destruction System után már majdnem annyi zenénk volt, hogy elkezdtünk gondolkodni egy harmadik album felvételén, de a Destruction System-et sosem fejeztük be, és mivel itt voltunk Wisconsinban, az élet zajlott: a koncertek ritkábbak lettek, néhány tag jobban aggódott a karrierje miatt, mások családot alapítottak, ami egyre nehezebbé tette a zenekari létet.”
- szeptember 28-án jelentették meg az Opus Recordingban (Gurnee, Illinois) felvett és kevert, az Edge Entertainment gondozásában 400 példányban megjelent Lock Up Your Children demójukat, amelyet koncertjeiken terjesztettek, és egyes források szerint ezt megelőzően 200 példány jelent meg magánkiadásban. Sok példány fekete-fehér borítóval készült, de néhányhoz színes borító is tartozott. Ezek pontosan ugyanazok a dalok voltak, mint amelyek a Spectrum of Death albumon is megtalálhatók, de külön adták ki őket, mielőtt a zenekar leszerződött volna egy kiadóhoz. Az egyetlen különbség a hangmagasság és a tempó apró változása volt.
És történt még valami fontos ekkoriban a karrierjükben: Eric Greif (R. I. P.) – kanadai–amerikai ügyvéd, egyetemi oktató, szórakoztatóipari személyiség és producer, aki az 1980-as és 1990-es évek elején a heavy metal műfajban, később pedig a jogi szakmában szerzett hírnevet, valamint Chuck Schuldiner (R. I. P.) menedzsere és ügyvédje – karolta fel és vette szárnyai alá őket.
Jay Visser így nyilatkozott: „Azt hiszem, igen, sokat hallgattuk őket akkoriban” – utalva a Deathre és a Dark Angelre. „Amikor azokat a dalokat írtuk, rengeteg Slayert, Exodust, Kreatort, Whiplash-t, Death Angelt, régi Metallicát, Testamentet és sok jó öreg ’80-as évekbeli metalt hallgattunk, szóval gondolom, hatással lehettek ránk. Amikor felvettük a Lock Up Your Children demót, szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy ez valami olyasmi lesz, amiről még több mint húsz évvel később is beszélni fognak.”
A felvételek technikai részleteiről is részletesen beszámolt, kiemelve, hogy a dob- és gitársávokat élőben rögzítették, vágások és időbeli igazítás nélkül, ami szerinte a hangulat egyik kulcsa lett.
Tony Paletti is megerősítette ezt: „Gyakorlatilag az akkori számainkat vettük fel, amelyeket akkoriban játszottunk. A stúdiómunka nem igazán különbözött attól, amit próbán vagy koncerten csináltunk. A produkció lehetett volna jobb nagyobb költségvetéssel, de összességében elégedettek voltunk.”
A lemez végül 1990. szeptember 2-án, az apró mexikói hálószobakiadó, az Avanzada Metálica jóvoltából látott napvilágot. (Az Avanzada Metálica Mexikó első független metal kiadója volt; alapítói Georgui Lazarov és Carlo F. Hernández, a Conecte rockmagazin újságírói. A kiadó 1995-ben zárt be.)
Jim így értékelte ezt az időszakot: „Egyáltalán nem bántuk meg. Ha nincs az Avanzada, a Spectrum of Death talán soha nem jelent volna meg.”
És itt érkezünk el a lényeghez. Bár 1990-ben thrash klasszikusok egész sora látott napvilágot, ez az album – a kiadó és a promóció hiánya miatt – eltűnt a radar alatt. Holott a Spectrum of Death egy brutális, falbontó, kompromisszummentes thrash metal klasszikus. Korai Dark Angel-, Kreator-, Sacrifice- és Slayer-hatások, kegyelem nélkül, elképesztő intenzitással.
8 dal, 32 perc – több hozzáfűzni valóm nincs. Pat Lind énekes könyörtelen, gyűlölet fűtötte előadása és hangja egy az egyben a korai Mille-t idézi, az itt-ott váltásokat is tartalmazó ritmusokban és riffekben pedig a korábban, fentebb felvázolt thrash alakulatok hatásai érhetők tetten. Tehát új nem volt a nap alatt, azonban a Morbid Saint ezt olyan zseniálisan vezette elő, hogy arra csak leborulni lehet.
„Komplexitásukat” bizonyítandó két, hét perc fölé kúszó nóta hallható az anyagon (Assassin, Scars), míg a „többi sika-mika, kasza, léc”. Utóbbiakon belül is kiemelendő a roppant gonosz atmoszférával felruházott, harmóniákkal és váltásokkal átszőtt Damien, amely bizony bármelyik korai Slayer-, Dark Angel- vagy Kreator-nótát lefölözi (megeszi reggelire) – annyira eltalálták a srácok a ritmust és a hangulatot.
Az album egyfajta non-stop mészárlás (például Crying for Death), megfűszerezve egy rövid akusztikus, instrumentális átvezetéssel (a címadó tétel 42 másodpercben), hogy aztán a Scars / Beyond the Gates of Hell kettős feltegye az i-re a pontot. Csak úgy tudom megfogalmazni a mondandómat, hogy ez egy kibaszott brutális, méltánytalanul elfeledett, a köd homályába veszett thrash klasszikus. Szégyen, hogy a maga idejében nem kapott nagyobb, komolyabb publicitást.
Ugyanakkor annak idején rendesen meg is kalózkodták (bootlegelték). Jim így emlékezett vissza:
„Egyrészt nagyon hízelgő, hogy valaki egyáltalán bootlegelni akarja a kiadványunkat, szóval biztosan van rá igény, de nem, a Spectrum of Death albumért nem sok jogdíjat kaptunk. Először akkor láttunk bármit is pénzben, amikor a Power Play Records adta ki. Nem volt sok, de jó volt végre kapni valamit ennyi év után.”
A borító kapcsán is akadtak félreértések, mivel sokan az Iron Maidenhez hasonlították – mármint a fronton látható arcot. Jay így reagált erre:
„Abban a pillanatban rájöttünk, hogy ez teljesen véletlen volt, egyszerűen így alakult. Ugyanez volt a gondolatunk az Eddie-hasonlattal kapcsolatban is, de sem a költségvetésünk, sem az időnk nem volt a megváltoztatására. Egy démonibb figurát szerettünk volna megvalósítani, amelyben az emberek lelkei kavarognak. Olyan démoni kaszás, aki a halottak lelkeit gyűjti össze – valami ilyesmit.”
És itt jön képbe Eric Greif, illetve a Death, mivel annak idején az a hír járta, hogy a Death kedvenc nyitózenekara a Morbid Saint volt. Mi több, „zenei áthallásokról” is beszéltek. Jay:
„Igen, az egész Death-asszociáció dolog érdekes. Gondolom, Eric Greifnek is van köze hozzá, akinek nem tudjuk eléggé megköszönni mindazt, amit értünk tett. Nem tartanánk ott, ahol ma vagyunk, ha nem lett volna az ő folyamatos segítsége és támogatása az évek során. De ha egy másik zenekarral is együtt fogunk működni, akkor is hatalmas megtiszteltetés számunkra, hogy a Death-tel állhatunk kapcsolatban! Sok mindent olvastam fórumokon a Morbid Saintről, ami vagy nem igaz, vagy helytelen. Személy szerint úgy érzem, hogy ha valaki időt szakít arra, hogy írjon rólunk – legyen az jó vagy rossz –, akkor már önmagában az a tény, hogy ír, nagyra értékelendő.”
Jim is hozzátette:
„Eric egy nagyszerű srác; szavakkal nem tudom kifejezni, amit értünk tett. Egy közös barátunkon keresztül ismerkedtünk meg vele. Mennyire lehet komolyan venni egy csapat srácot, akik a ’80-as évek közepén thrash metalt játszottak egy kevesebb mint 50 000 lakosú városban? Lehet, hogy eltartott egy ideig, mire felmelegedett irántunk.”
Majd folytatta:
„Amellett, hogy producelt minket, számos nagy koncertre is eljuttatott bennünket, például a Death és a Dark Angel társaságában az Ultimate Revenge 2-re Milwaukee-ba, illetve a Milwaukee Metalfest 3-ra, hogy csak néhányat említsek. Kulcsszerepet játszott abban is, hogy leszerződtünk az Avanzada Metallicához, a Grind Core Recordshoz, a Relapse Recordshoz, és most a Century Mediához.”
Jim Chuck Schuldinerről is megemlékezett:
„Chuck mindig nagyon rendes volt velünk; soha nem volt problémánk vele vagy bárkivel a Deathből. Egy nagyon földhözragadt, józan, normális srác volt minden alkalommal, amikor együtt játszottunk és beszélgettünk vele. A halálával a metal világ nemcsak egy nagyszerű tehetséget, hanem egy nagyszerű embert is elveszített. Igazi megtiszteltetés volt azon a koncerten játszani; mind a Death, mind a Dark Angel hihetetlen volt. A Dark Angel tagjait nem igazán ismertük, de beszélgettünk velük egy kicsit. Gene Hoglan az egyik legkedvesebb ember, és egy fantasztikus dobos.”
A The Ultimate Revenge kapcsán Tony Paletti basszusgitáros is megszólalt:
„Nem igazán nevezném turnénak. A Death és a Dark Angel turnén voltak, de mi nem mentünk velük államról államra. Ezek a nagyszerű zenekarok egyszerűen eljöttek a szülővárosainkba, és mi szerencsések voltunk, hogy akkoriban a színtéren lehettünk, és megoszthattuk velük a színpadot. A zenekar soha nem turnézott igazán, amíg én tag voltam – hacsak egy 65 mérföldes autóutat Sheboyganből Green Baybe nem tekintünk annak. Nem tudok róla, hogy valaha is igazán kitörtek volna a helyi színtérről.”
Sőt, előfordult olyan incidens is, hogy Sheboyganben kitiltották őket egy klubból a logójukba épített pentagram és hasonlók miatt. Tony erről így mesélt:
„Ez az incidens még azelőtt történt, hogy egyáltalán a Morbid Saint tagja lettem volna, amikor a srácok még Slayer-feldolgozásokat játszottak. Ironikus módon nemrég hallottam rajongóktól, hogy volt, aki azt hitte, a Morbid Saint egy keresztény metal zenekar. Megértem, ha valaki összekever minket egy sátánista bandával, de azt állítani, hogy keresztény metal lettünk volna, azért elég durva túlzás. Sötét és gonosz témákról írtunk, de egyikünk sem foglalkozott ördögimádattal. Ahogy Jim Fergades mondta: mi csak gonosz metal voltunk.”
Hozzátette azt is, hogy a thrash és a death metal között félúton helyezkedtek el:
„Nem hiszem, hogy ezek közül bármi is igazán szerepet játszott volna a gondolkodásunkban vagy a zenénkben. Egyszerűen a saját dolgunkat csináltuk. A gitárok és a dobok inkább Slayer-szerűek voltak, míg az ujjal játszott basszusgitárom inkább az Iron Maidenre és a Mercyful Fate-re emlékeztetett. Pat Lind pedig számomra mindig a Kreator énekesének nyersebb, gonoszabb megtestesülése volt. Egyedi kombinációt alkottunk, ami akkoriban igazán kiemelt minket a mezőnyből.”
Arra a kérdésre, mikor és miért lépett ki a zenekarból, így válaszolt:
„Személyes okokból nem tudtam semmilyen elköteleződést vállalni: sem turnézást, sem rendszeres próbákat. Úgy éreztem, visszatartanám őket. Soha nem váltunk el rossz viszonyban. Szükségük volt egy basszusgitárosra, aki hosszú távon elkötelezi magát. Nagyszerű út volt, bármilyen rövid is.”
Ezt követően még két anyagot jelentettek meg: a Destruction System (1992 – az eredetileg tervezett második nagylemez, amely kazettás előzetesként terjedt, de hivatalosan csak 2015-ben jelent meg újrakiadásként), valamint a The Black Tape demót (1993, már Gary Beimel basszusgitárossal). Ezek azonban az addigra teljesen grunge uralta közegben totálisan elvesztek.
Hivatalosan 2010-ben alakultak újjá, tavaly új lemezt is kiadtak, ám csúcsalkotásuk egyértelműen a Spectrum of Death. Ezzel – gondolom – ők maguk is tisztában vannak.
