Tavaly decemberben tartotta nagysikerű, 45. születésnapi buliját a Moby Dick, és idén ünnepli 30 éves jubileumát Smiciék hatodik stúdióalbuma, az Indul a boksz!
A fent említett évfordulók apropóján január 9-én digipak CD-n, és -első ízben- dupla vinyl kiadásban is napvilágot látott a remekmű, méghozzá 45-ös fordulatú lemezeken, amely sebesség még ütősebb hangzást biztosít az alapból is megdörrenő szerzeményeknek.
Ha már így alakult -s mert az album igazán megérdemli- szubjektív benyomásaimat megosztanám a rajta található tizenhárom nótáról.
Elég végigfutnunk a számcímeken, azonnal leszűrhetjük, hogy a kilencvenes évek derekán sem a parfümillatú leányszobák rózsaszín falai közt szőtt negédes, romantikus álomvilágról daloltak nekünk soproni barátaink.
Az Indul a boksz anyagon társadalomkritikus textúrák viszik továbbra is a fő csapásirányt, ahogy azt már a korábbi korongokon is megszokhattuk. Főként az ember ön- és környezeti pusztításáról, az állatias ösztönök levetkőzhetetlenségéből következő erőszak térnyeréséről festenek kórképet egy fokozatosan zordabbá váló jövőkép vizionálásával.
A rothadás már régen megkezdődött, jelen volt 30 évvel ezelőtt, ahogyan velünk van napjainkban is, ráerősítve, hogy a mondanivaló mit sem vesztett aktualitásából.
A POLITIKUS nyitja a közel 50 perces zúzdát, amelynek szövege -világnézeti oldaltól függetlenül- ma is épp oly’ időszerű, mint akkor. Ráadásul idén választási év van, a kampány pedig egyre durvul. Mindenesetre tisztelet azoknak a politikusoknak, akik az emberek szolgálatát tartják szemük előtt, és nem csupán a népszerűséget, a gyors meggazdagodást hajszolják, amikor a választók által felelősségteljes pozícióba kerülnek!
A gyorsabb NE PROVOKÁLJ! fülbemászó riffel száguld, csupán a középtempós refrénnél vesznek kissé vissza a zenészek.
NEM ÉRDEKEL, KI ÉNEKEL… Itt épp fordítva diktálják a tempót, a verzék alatt nyugisabb, míg a visszatérő strófáknál pattogósabb a ritmus.
Az INDUL A BOKSZ germán módra kapkodós thrash, Smici agresszív acsarkodásával megspékelve, amely nem véletlenül lett a ’96-os gyűjtemény címadója.
Kegyetlenül málház a ZSIBBAD AZ AGYAM nóta, középrészén egy üdítő basszusfutammal.
Hangulatában a KI KELL JUTNOM alapriffje exodus-osan cseng számomra, ami kimondottan jólesik, ha nem is annyira harapós hangzásában, mint amit az amcsiktól megszokhattunk, de ez legyen a legnagyobb baj.
Földünk megóvását helyezi előtérbe a TILTAKOZZ!, szemléletes sorokkal, pörgős ritmussal tálalva az emberiség felelőtlen környezetszennyezését. Mondanivalója évtizedek óta folyamatosan terítéken lévő problémára világít rá, refrénjében az égetően sürgős megoldásért kiáltva.
Ahogy zakatolnak személyes kedvencem, a NEM ERRE VÁRTAM roppant fogós gitárdallamai, Smici énekét leszámítva egy misztikus világból előkúszó, stoner jellegű Cathedral hangulat kerít hatalmába, míg a PÉNTEK ESTI LÁZ nyitánya abszolút klasszikus Black Sabbath feeling. (Jut eszembe, nem kell túl messzire visszanéznünk az időben 1996-ból, hiszen az Overkill is ehhez hasonló témákat dobott be az 1993-as I Hear Black-en.) A nóta folytatása már színtiszta Moby Dick, abban a semmi mással össze nem téveszthető stílusban, ahogyan tőlük azt az első albumuk óta megszokhattuk, szövege pedig feleleveníti nekünk az akkoriban péntek esténként futó Dallas sorozatot, a korszak leghíresebb amerikai szappanoperájának mementójaként.
Amint a LASSÚ HALÁL kezdését hallgatom, szintén egy nagy példakép ugrik be, történetesen a Slayer Seasons in the Abyss-e, de nyilván nem egy az egyben, csak hangulatában. A dal folytatásában -címéhez híven- komótosan hömpölyög tovább a muzsika, Hofi dobjai és Gőbl Gábor basszusa tökéletes összhangban adják az alapokat Smici és Mentes Norbi súlyos, monoton gitártémái alá.
A kábítószerek egészség- és egzisztenciaromboló hatására igyekszik felhívni figyelmünket a középtempót előnyben részesítő ROSSZ BŐRBEN.
Aztán egy kis begyorsulást hoz a punk stílus hazai zászlaját magasra emelő, győri illetőségű Aurora himnuszának feldolgozása, az EGY KIS ANARCHIA. A baráti csapat rövid, de velős indulójának felvétele tulajdonképpen hab a tortán, melyet jó érzékkel formál saját képére a soproni kvartett, majd a lemezt záró NA, MI VAN? tétellel önnön punk-metaljukat is sikerül hibátlanul prezentálniuk a rajongók számára.
Írásomban a felemlegetett benyomások, hasonlóságok a jobbnál jobb zenekarokkal egyáltalán nem zavaróak, sőt, tiszteletadásként értelmezhetőek az együttes részéről. Végső soron a zenei gyökereit senki sem tagadhatja meg, ellenkezőleg, inkább befolyással van komponálás közben a zeneszerzőre, valamint az ötleteket kerek történetekké összecsiszoló csapatra egyaránt.
Ezek az impulzusok sokszínűbbé teszik a Moby Dick portfólióját, amely úgy váltott modernebb hangvételre a kilencvenes évtized közepén, hogy mindeközben önazonos tudott maradni, és a műfaj prominens előadóinak miliőjét is a hallójáratainkba tudta varázsolni eme dühös témáktól hemzsegő thrash lemezen.
Az újrakiadás igényessége a külcsín és belbecs tekintetében vitán felül áll mind a gatefold LP, mind a digipak CD formátum esetében, az anyag pedig, ha nagyon tömören kellene megfogalmaznom -hatások ide vagy oda-; igazi HUNGARIKUM!
