Sötét dallamok a Karneválok földjéről
Elég kevés olyan zenét hallgattam az utóbbi időben, amelynek olyan klasszikusan sötét atmoszférájú dallamvilága lenne, mint a Rotting Christ, a Paradise Lost vagy a korai Katatonia lemezeknek. Ez azonban idén teljesen megváltozott, miután rátaláltam az A Dead Poem nevű projektre.
Az A Dead Poem egy egyszemélyes projekt, amelyet Marlon Combat alapított 2023-ban Nova Friburgo városában. Az „egyszemélyes projekt” megfogalmazás azonban kissé csalóka, ugyanis a kezdetekben duóként működött: Marlon felelt a gitárokért, míg társa, Carlos Misanthropic, az énekesi, dob- és billentyűs feladatokat látta el egészen 2025 decemberéig.
A projekt neve közvetlen tisztelgés a Rotting Christ kultikus, 1997-es albumának címe, az A Dead Poem előtt. Zeneileg is a korai kilencvenes évek atmoszférikus és sötét hangzásvilágát tűzték ki célul, olyan zenekarok nyomdokain haladva, mint a már említett Katatonia, Paradise Lost, illetve az October Tide.
Szövegileg a fő témáik az elmúlás, a gyász, a mizantrópia és a belső elszigeteltség.
Őszinte leszek: korábban soha nem hallottam erről a projektről, de a zenekarnév és az, hogy Brazíliából származnak, rögtön felkeltette az érdeklődésemet az idei lemezük, A Scars Of Divine Rebellion kapcsán. A lemez január 2-án jelent meg független kiadásban, és 42 perces játékidejével kilenc dalt tartalmaz.
Természetesen előtte meghallgattam a projekt első nagylemezét és debüt EP-jét is, hogy jobban képben legyek a zenei világukkal kapcsolatban, és el kell ismernem: mindegyik lenyűgözött – különösen a legújabb anyag.
Az A Scars Of Divine Rebellion tudatosan nyúl vissza a korai Paradise Lost és a Rotting Christ dallamosabb korszakához. A hangzás tisztább, mint az első lemezen, ugyanakkor megőrizte azt a kísérteties, ódon visszhangot, amely a doom–black metal műfaj egyik jellegzetessége.
A fókusz a riffelésről inkább a melankolikus, elnyújtott gitárharmóniák felé tolódott el, amit kifejezetten imádok. Marlon zseniálisan ötvözi a sötét témákat a fülbemászó harmóniákkal, amelyek helyenként már-már epikus hatást keltenek. Hangzásában egyáltalán nem érződik a modern metal steril jellege; inkább olyan érzést kelt bennem, mintha még mindig 1995 lenne.
A lemez hangulatát a Ceremony of Darkness alapozza meg, amely a korong intrójaként szolgál. Komor szintetizátorokkal és hangeffektekkel vezeti be a hallgatót a sötétségbe, lassan építkezve, hogy megfelelő feszültséget teremtsen.
Utána jön az Insanctification, az első „rendes” dal, amely a stílusra jellemző nehéz, döngölő riffekkel indít. Carlos Misanthropic vokálja karcos és elkeseredett, a dallamvilág pedig egyszerre súlyos és melankolikus. Kifejezetten olyan doom-orientált szerzemény, amiért oda vagyok.
Harmadik tételként érkezik a Keeper of Secrecy. Ebben a dalban a black metalos vonal erősödik fel: a ritmus valamivel gyorsabb, a gitártémák technikásabbak, miközben az atmoszférikus háttér továbbra is megmarad.
Következik a Black Flame, egy lassabb, doomosabb darab, amely a Draconian Times korszakát idéző hangulatot hordoz. A refrén dallama rendkívül fülbemászó, ami kiemeli a dalt a lemezről, és nálam azonnal az egyik kedvenccé emeli.
Ezután jön a Throne of Ashes, amely a lemez egyik csúcspontja. A gitárharmóniák itt a legkifejezőbbek, a dal pedig finom akusztikus részeket is tartalmaz, amelyek még tragikusabb hangulatot kölcsönöznek neki – doom és fájdalom, ahogy Borisz mondaná.
A következő tétel az Infernal Wakening, amely törzsi (tribal) ritmusokra épül, erősen idézve a korai Rotting Christ hangulatát. A vokálok itt különösen démoniak és intenzívek.
Hetedik dalként érkezik a Nameless Shadows, egy igazán atmoszferikus, lassú doom szerzemény, amely a „névtelen” lények és a depresszió témakörét járja körül. A gitárszólók itt fájdalmasan és bánatosan csengenek.
Ezután jön a The Silent After Moon, amely a csendet és a holdfényes melankóliát önti hangokba. Lassú, szinte himnikus darab, kiváló levezetése az albumnak.
Zárótételként pedig a A Funeral for Illusions érkezik, egy igazi epikus doom metal himnusz. Lassú, vontatott és funerális hangulatú, mintha egy valódi temetési menet kísérőzenéje lenne. A billentyűk és a gitárok végül egy drámai fináléban találkoznak össze.
Ez a lemez – és maga a projekt is – teljesen megvett kilóra. Ha szereted a gyászos dallamokat és a súlyos riffeket, akkor ez az album az év egyik legfontosabb darabja lehet számodra.
