Krisztián, köszöntelek magazinunk nevében. Jelen interjúban kizárólag a Defiled album 25. születésnapját „üljük meg”, és szeretném, ha a segítségeddel felelevenítenénk a Gutted korai / kezdeti periódusát. Kezdhetjük?
Szia és üdv az olvasóknak! Durva, hogy már eltelt 25 év.
1996-ban öt fiatal muzsikus – Hajnali Sándor ének, Matola István és te gitárosok, Selmeczi András basszusgitáros, illetve Kovács Zsolt dobos – elhatározta, hogy Genocide néven súlyos csapást mér a kultúrára. Hogyan jöttetek össze? Ismertétek-e már egymást korábban? Jó barátok voltatok?
Én személyesen Selmeczi Andrást és Matola Istvánt ismertem, illetve Kovács Zsoltot csak látásból, mert gyakorlatilag a szomszédom volt. Hajnali Sándor és Matola István kezdték el összehozni a zenekart, ők találtak rá mindenkire, végül pedig az én feladatom lett, hogy Zsoltit befűzzem a dobosposztra, elvégre én laktam hozzá a legközelebb.
A Genocide előtt volt már egyéb zenei próbálkozásotok, vagy ez volt az első banda, amiben részt vettetek?
Azt hiszem, mindannyiunknak volt már előtte zenekara, volt, akinek több is. Hajnali Sándornak talán nem, lehet, hogy neki ez volt az első, de ebben nem vagyok teljesen biztos.
Mi volt zeneileg a közös nevező, kik/mik voltak a legfontosabb hatásaitok?
Mindannyian a brutális metalzene rajongói voltunk, ezen belül azonban elég széles volt a szórás abban, hogy ki mit szeretett. A death metal közös pontot jelentett, természetesen én is a ’92 körüli death metal-őrületben fertőződtem meg. Akkoriban szinte mindent meghallgattunk, ami megjelent, és kerestük a számunkra legizgalmasabb zenéket. Nekem személy szerint az akkoriban extreme metal címkével illetett zenekarok is nagyon bejöttek, például a Fear Factory és a hozzájuk hasonló csapatok.
1990/91 volt a death metal fénykora, ehhez képest 1996-ban, amikor megalakultatok, hol tartott a stílus? Volt-e még vonzereje?
Abszolút leáldozóban volt már 1996-ban a death metal. Ha belegondolok, én 1993-ban vásároltam meg az első gitáromat, és akkor kezdtem igazán gitározni tanulni, szóval nem sok esélyem lett volna arra, hogy a ’90–91-es őrület idején már egy zenekarban játsszak. Hogy volt-e még vonzereje? Szinte mindenre elmentek a fiatalok, ahol torzított gitár szólt.
Emlékszel-e arra, hogy milyen gyakran próbáltatok? Saját számok írására törekedtetek vagy feldolgozásokat is gyakoroltatok?
Nagyon gyakran próbáltunk. Előfordult, hogy hetente négyszer is, de otthon azokon a napokon is gyakoroltam, amikor nem volt közös próba, úgyhogy szinte minden nap a kezemben volt a hangszer.
Eleinte feldolgozásokat játszottunk, így tapogattuk ki, hogyan tudunk együtt dolgozni. Aztán nagyon gyorsan megszülettek az első saját számok is, és onnantól kezdve már szinte kizárólag ezek írásával foglalkoztunk.
Kettő demót rögzítettetek (Grinding – 1996, Vilification – 1998). Pár szóban beszéljél kérlek ezekről az anyagokról.
A Grinding című anyagot a legnagyobb jóindulattal is nehéz lenne valódi demónak nevezni. A próbateremben vettük fel egy-két mikrofonnal, gyakorlatilag egy rögzített próba volt, ráadásul rettenetesen rossz felszerelésünk volt, így ennek megfelelően is szólt.
A Vilification ezzel szemben már egy valódi, rendes demó volt. Arra tudatosabban készültünk, anyagilag is. Nagyon sok gyakorlás előzte meg a felvételét.
Utóbbi a Bikini Stúdióban került felvételre. Ez volt az első alkalom, hogy stúdióban dolgoztatok?
Részemről igen, ez volt az első ilyen alkalom. Kovács Zsolt viszont már dolgozott korábban a Bikini Stúdióban, ezért az ő javaslata volt, hogy oda menjünk.
Nagyon csóró zenekar voltunk, a Bikini Stúdió már-már megfizethetetlen kategóriát jelentett számunkra. De úgy voltunk vele, hogy inkább várunk, amíg össze nem szedjük azt a pénzt, amiből Németh Lojzival fel tudunk venni egy rendes anyagot. Anyagilag nagyon megterhelő volt, de úgy érzem, megérte. Jó lecke volt, sokat tanultunk belőle. Ez egy klasszikus analóg stúdió volt, ahol semmiféle trükközésre nem lehetett építeni: mindent pontosan el kellett játszani, és a legkisebb hiba is azonnal hallatszott volna.
A felvételek által sikerült a rajongókkal megismertetni a Genocide nevét?
A Vilificationnek meglehetősen jó volt a visszhangja. Én személy szerint nemigen foglalkoztam azzal, hogy mi a zenekar megítélése, mert teljesen bele voltam temetkezve a zenébe, és inkább a saját dolgomra figyeltem. Ráadásul ez még az internet előtti korszak volt, úgyhogy a visszajelzések nagyon késve, vagy egyáltalán nem jutottak el hozzánk. Az a kevés cikk viszont, ami született rólunk, pozitív hangvételű volt.
Ezt követően elég sok minden történt veletek: kiszállt Matola Pisti, egy rövid Vespa Crabro időszak után a Cannibal Corpse dal alapján Guttedre változtattátok neveteket, másodikak lettetek a szolnoki Denevér tehetségkutatón (stúdióidőt nyertetek, valamint Kovács Zsoltot a legjobb dobosnak választották meg), felkerültetek a Deathophobia VI. válogatásra…
Miután négytagúvá vált a zenekar, nem sikerült rögtön új nevet találnunk. Többféle ötlet is felmerült, de Vespa Crabro néven igazából semmi sem történt, talán koncertet sem adtunk ezen a néven, és dalt sem írtunk így. Pár hónapig afféle ideiglenes becenévként működött, de egyértelmű volt, hogy nem ez lesz a végleges név.
A Gutted nevet, ha jól emlékszem, Zsolti javasolta, és Hajnali Sanyi azonnal igent mondott rá, mert végre egy kultikus zenekar egy kultikus dalának címéről volt szó.
A Szolnoki Denevér Tehetségkutatón valóban sikerült a második helyen végeznünk. Ez egy három napon át tartó, rengeteg zenekart felvonultató esemény volt, ahol a zsűriben ott volt Töfi, a Denevér Stúdió hangmérnöke és tulajdonosa, valamint Alapi István, az Edda gitárosa is.
Óriási szerencsémre én annyira a zenére koncentráltam, hogy sem a zsűri jelenléte, sem az összetétele nem frusztrált. Mivel egy fix dobszerkó állt a színpadon, a zenekaroknak nem nagyon volt lehetőségük átszerelni, mindenki csak egy-két dalt játszott. Zsolti viszont ragaszkodott a saját felszereléséhez, mert két lábdobra volt szüksége. Emiatt másképp nem lehetett megoldani, mi lettünk az utolsó zenekar az utolsó napon.
Most már tudom, ennek még előnye is volt: amíg átszereltünk mindenki tudott egyet pihenni, büfézni, felfrissülni, a zsűri is szusszant végre picit. A produkciónk állítólag jól sikerült, jól szóltunk, és sikerült meggyőznünk a szakmai zsűrit.
A Deathophobia-válogatás is még abból az időszakból való, amikor minden egészen másképp működött. Pontosabban internet már létezett, volt e-mail-címünk is, de számítógéppel egyikünk sem rendelkezett, internetünk pedig végképp nem volt. Havonta egyszer beültünk egy internetkávézóba, és megnéztük, jött-e valami levél. Az ilyen felkérések ezért többnyire még klasszikus levélben érkeztek. A Deathophobia kapcsán konkrétan Hajnali Sanyi hozta a lehetőséget, hogy szeretnénk-e szerepelni rajta, mi pedig igent mondtunk.
2000-ben egy négyszámos promót jelentettetek meg, ennek mi volt a célja? Ez alapján talált meg benneteket a japán Eclipse Records?
Igen, ez a promó kifejezetten azért készült, hogy kiadót találjunk vele. Ez volt az az anyag, amelyet a tehetségkutatón nyert stúdióidő felhasználásával rögzítettünk a Denevér Stúdióban, Töfivel. Én nagyon szerettem azt a promót. Rég nem hallottam, kíváncsi lennék, mai füllel milyen lenne, de akkor számomra egy izgalmas kísérlet volt arra, hogyan szóljunk, milyen legyen az egész megszólalás.
Ezt az anyagot Hajnali Sanyival sok kiadóhoz eljuttattuk CD-vel, bemutatkozó levéllel, klasszikus postai úton.
Több kiadó is jelezte, hogy ha van kész lemezanyagunk, szívesen kiadják, de nekünk ilyenünk még nem volt, és arra sem volt pénzünk, hogy önerőből felvegyünk egyet. Ezért olyan kiadót kerestünk, amely a felvétel költségeibe is be tud szállni. Aztán egyszer csak megérkezett a japán Eclipse Records érdeklődése, ami teljesen váratlanul ért minket. Egyébként ez a kis japán kiadó volt az egyetlen, amelyik azt mondta, rendben, ebbe anyagilag is beszállnak.
Milyen katalógussal rendelkezett a kiadó? „Közelebbről” nem érdeklődtek irántatok?
Az Eclipse kiadványai közül többet is megkaptunk ajándékba Hitoshi Nakahashitól, aki gyakorlatilag maga volt az Eclipse Records. Hozzánk hasonló pályakezdő csapatok voltak zömében.
Személyes találkozásra nem volt lehetőség, hiszen semmi esély nem volt arra, hogy Japánba kijussunk, és Hitoshi sem tervezte, hogy Magyarországra utazik. Kérésére küldtünk viszont neki egy koncertfelvételt videókazettán, így meg tudta nézni az élő produkciónkat. Annyira lelkes volt, hogy ezt hivatalosan is szerette volna kiadni, de erre tudtommal nem került sor.
Mikor álltatok neki megírni a Defiled albumot?
A négyszámos promó felvétele idején már majdnem az egész lemez készen volt. Talán egy-két dalon még dolgoztunk, módosítottunk ezt-azt, de alapvetően már csak arra vártunk, mikor tudjuk felvenni, és mikor lesz rá pénz. Szerintem 2000-ben már gyakorlatilag készen volt a Defiled.
Hol, mennyi idő alatt és kinek a segítségével vettétek fel a lemezt? A kiadó finanszírozta a költségeket?
Mivel fehérvári zenekar voltunk, teljesen kézenfekvő volt, hogy a székesfehérvári Pont Mi? Stúdióban dolgozzunk, Fekete Gáborral. Egyrészt közel volt hozzánk, másrészt jól is kijöttünk vele. Ha jól emlékszem, a kiadó teljes egészében fedezni tudta a felvétel költségeit, így nekünk végül nem kellett zsebbe nyúlni. Az egész munka nagyjából két hétig tartott.
Hogyan zajlottak a munkálatok?
Teljesen hagyományos módon, élő hangszerekkel, mikrofonokkal rögzítve. Nem voltak vendégzenészek, nem használtunk hangmintákat. Klasszikus stúdiózás volt.
Hogyan vélekedsz arról, hogy a Defiled egy klasszikus death metal album, amiben minden kötelező elem megtalálható, és igazából nem próbál áttörni semmilyen megszokott keretet?
Jó kérdés. Én személy szerint nem akartam semmilyen stílust lemásolni, és nem különböző zenekarok mintájára próbáltam kitalálni, hogy milyen zenét játsszunk. Teljesen ösztönösen készült ez az egész, ezért számomra nem is nagyon léteztek olyan keretek, amelyeket át kellett volna törni. Egyszerűen azt csináltuk, ami bennünk volt.
Egyfajta útkeresésnek tekintesz rá?
Az útkeresés inkább a demókorszakra volt jellemző. A lemeznél már megvolt a saját stílusunk, és inkább ennek a csiszolásán dolgoztunk. Mai füllel persze sok mindent másképp csinálnék rajta, de ez természetes.
A korai Deicide és Cannibal Corpse nyomvonalán haladó, itt-ott grindcore elemekkel tűzdelt floridai death metal, értő, profi kezek tolmácsolásában…
Ez nagyon jól hangzik, de én akkor még egyáltalán nem éreztem magam olyan zenésznek, aki profi módon tolmácsolná ezt a műfajt. Amit tudtam, azt teljes erőbedobással beletettem, és ennyire futotta.
Azt is látni kell, hogy a Deicide és a Cannibal Corpse azért két meglehetősen különböző világ. A Cannibal Corpse inkább a sűrű, riffelős gitárokra és a kissé monotonnak mondható vokálra épített, míg a Deicide jóval technikásabb, fifikásabb. És akkor még ott volt például a Morbid Angel vagy a Nile is, akik nagy hatással voltak a műfajra ebben az időszakban. Én inkább azt éreztem, hogy kullogok a nyomukban, és soha nem érem utol azt a szintet, amit ezek a zenekarok képviseltek.
Tíz elsöprő erejű brutális dalt tettetek fel a lemezre, amelyekben kifinomult ízléssel helyeztétek el a fogós, döngölős részeket (pl. A Man Drawn Around Me), ezzel egyetértesz?
Erre is azt tudom mondani, hogy mi nem a klasszikus módon írtuk a dalokat. Nem olyan dalszerkezetekben gondolkodtunk, amelyek elvárhatók lettek volna, hanem teljesen ösztönösen dolgoztunk. Néha talán túl is toltuk ezt, mert egyáltalán nem a verze–refrén–verze–szóló logika szerint építkeztünk.
A brutális tempót és a pusztító death metal alapokat Zsolti hozta dobon, és ezt próbáltuk mi is a magunk eszközeivel lekövetni. A klasszikusabb, döngölősebb, fogósabb metalrészeket inkább én vittem bele a dalokba. Úgy éreztem, szükség van arra, hogy a gyors tempókat időnként megtörje egy-egy érthetőbb, hangsúlyosabb gitártéma, különben az egész könnyen öncélú tekeréssé válhatott volna.
Az instrumentális Harbinger és a The Excrement Has Taken His Life atmoszferikusabb részei esetleg megelőlegezték a későbbi Gutted korongok bonyolultabb, technikásabb megközelítését?
A Harbinger teljes mértékben az én agymenésem volt. Igazából a lemezre felkerült rész nem is a teljes Harbinger, hanem körülbelül a fele. Kifejezetten egy olyan dallamot akartam írni, amely behúzós, semmi jót nem sejtető hangulatot áraszt.
A The Excrement Has Taken His Life viszont valóban technikás és komplex dal volt. Feszegettük vele a határainkat.
Ami biztos – nem megbántva a többieket – Kovács Zsolt egy maga adta el a lemezt, vitte a hátán a show-t…
Ez teljesen egyértelmű. Messze ő volt a legképzettebb a zenekarban, sőt tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki valóban képzett zenésznek számított. Mi többiek ezen a zenekaron keresztül kezdtünk igazán megismerkedni a hangszerünkkel.
Nagyon szerencsések voltunk, mert egy kiváló dobos elengedhetetlen ebben a műfajban. És az a szintű precizitás, minőség, amit Zsolti művelt, abszolút a nemzetközi élvonalban volt.
A Total Lack of Parental Care-t a második demóról mentettétek át, változtattatok rajta valamit, vagy a „szent eredetihez” ragaszkodtatok?
Az már egy kész dal volt, azon nem változtattunk.
Szerepeltetek két kompiláción (A Man Drawn Around Me – Shock magazin, Slowly Bleeding Sexual Emotions – Compilation N°1: Obscurité Et Terreur – Symbolic Prod, 2001). Ezek „még messzebbre” vitték a zenekar nevét? Sikerült magatokat bebetonozni a nemzetközi underground körforgásba?
Őszintén szólva én nem éreztem azt, hogy bármelyik válogatáslemez különösebben előrébb vitte volna a zenekart. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy ez még mindig az az időszak volt, amikor legfeljebb havonta egy-két alkalommal láttam internetet néhány percre, és a visszajelzések sem úgy működtek, mint ma. Nem voltak kommentek, és nagyon kevés közvetlen reakció jutott el hozzánk.
Leginkább nyomtatásban, fanzine-ekben, a Metal Hammerben, a Shock magazinban és hasonló lapokban találkozhattunk ilyesmivel. Szóval maradtak a koncertek és a közönség reakciói.
Mit kell tudnunk a lemezbemutató bulikról, turnékról? A székesfehérvári Bahnhofban tartott bulin én is ott voltam.
Viszonylag kevés koncertet adtunk, és főleg Zsolti gondolta úgy, hogy nem kell túlerőltetni az itthoni fellépéseket. Ez nem az a műfaj, amelyet az ember minden hétvégén hallani akar, ezért inkább a külföldi lehetőségekre próbáltunk koncentrálni.
Igyekeztünk kisebb turnékat leszervezni, és fesztiválmeghívásokat is elfogadtunk, úgyhogy összességében azt mondhatom, a lemez megjelenése után többet játszottunk külföldön, mint idehaza.
Krisztián, köszönöm szépen válaszaidat!
Én köszönöm, hogy felidéztük picit ezt az izgalmas időszakot!
