Iszonyatos bajban vagyok. Na de mindent a maga idejében.
A nyolcvanas évek nagy német metal robbanásában néhány ígéretes, női frontemberes banda is feltűnt. Ezek közül is kiemelkedett a Warlock, Doro Pesch vezetésével, valamint a hamburgi Zed Yago, amely Yutta Weinhold énekesnővel indult.
Az 1988-as From Over Yonder azonnal a másodvonalba repítette őket, az ezt követő Pilgrimage album pedig valódi metal sztárcsapatot faragott a Zed Yagóból. És ahogy az lenni szokott: a siker, valamint a hagyományos metal hanyatlása az MTV-univerzumban megtette a hatását, a banda kettészakadt.
Yutta és szinte minden zenésztársa kiszállt a Zed Yagóból, és megalapították a Velvet Viper zenekart, amely készített még egy remek albumot (Velvet Viper), majd néhány gyengébbet is. Eközben az alapító gitáros, Jimmy Durand, továbbvitte a Zed Yago nevet – igaz, 2005-ig semmilyen hangzóanyagot nem jelentettek meg.
Aztán, ahogy az lenni szokott, Jimmy megismerkedett egy francia lánnyal: a szerelemből házasság lett, a hölgy, Yvonne Durand, beszállt a bandába, és a zenekar megfrissült tagsággal újra alkotni kezdett. Egészen 2010-ig, amikor is végleg beleálltak a földbe. Vagy mégsem?
Nagy örömmel láttam idén év elején, hogy a semmiből egyszer csak megszületett az At the Edge of the World album. Amikor belehallgattam, rögtön levett a lábamról. Akkora metal muzsika ez, hogy azóta – hetek óta – szinte csak ez forog nálam. Nem is értem, miért, de nagyon elkapott az anyag. Pontosabban mégis: fogós dallamok, áriamentes, karcos női vokál, brutális riffek, modern szaggatások, miközben hagyományos power metal témák keleties dallamok közé ágyazva sorakoznak a lemezen.
Yvonne olyanokat énekel, hogy legszívesebben azonnal nevezném valami tehetségkutatóba. Azonnal kritikát akartam írni róla – és ekkor ütött be a baj.
Ugyanis amikor elkezdtem kutakodni a neten a zenekar és az album után, szinte semmi érdemi információ nem jött szembe. Vagy csak alig – és azokban is olyan félmondatok, hogy az album mesterséges intelligenciával készült. Na most, én az AI által generált zenével kapcsolatban mindig úgy érzem magam, mintha át lennék verve. Éppen ezért igyekszem kerülni – de itt már nem volt mit tenni, mert teljesen beszippantott a Zed Yago 2026-os produkciója.
Na de akkor most AI-zenéért rajongok? És ha igen, akkor miért pont Zed Yago?
Elkezdtem nyomozni. Felfedeztem, hogy a Metal Enciklopédia szerint a banda jelenleg is hús-vér tagokból áll, és köztük észrevettem egy régi Facebook-ismerősömet is – még Jens Becker révén –, Karsten Kreppert személyében. Azonnal írtam neki, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, mert nem hagy nyugodni a dolog.
Nem sokkal később válaszolt is: megnyugtatott, hogy Jimmy Durand és Yvonne saját maguk írták a lemezt, ő maga is jelen volt a felvételeknél, és ez egy teljesen analóg módon rögzített album.
Megnyugodtam valamennyire – de azóta is fülelem a dalokat. Néha már én is belehallani vélem Yvonne hangjába az AI által generált jelleget. Az örömömbe így egy kis üröm is vegyül, de a lemez ennek ellenére szinte folyamatosan forog a kocsiban, nap mint nap.
Szóval fogalmam sincs, hogy most egy AI által megtámogatott metal albumot ajnározok-e, vagy sem. De végül úgy döntöttem, hiszek Karstennek – és egyszerűen csak élvezem ezt a dalcsokrot.
Hagyományos metal muzsika ez, erős riffekkel, modern elemekkel, hatalmas vokáltémákkal – és AI ide vagy oda, nálam ez bizony maximális pontszámú lemez.
Aki nem hiszi, járjon utána!
