Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a banda pályafutását a kezdetektől, tehát 1985-től, azaz a Killing Is My Business… and Business Is Good! piacra kerülésétől kísérhetem figyelemmel. Azonban, mivel ’83 óta a Metallica albumain szocializálódtam, a Killing az én fülemnek kissé vékonykának tetszett annak idején. Mind hangzásában, mind Dave torkában találtam kivetnivalót, mert azért valljuk meg, Lars-ék addig megjelent két anyaga nagyobbat ütött, és – nem mellesleg – Hetfield hangszálai is jobban simultak a hallgatóság többségének elképzeléséhez. Aztán 1986-ban fordult a világ, a Peace Sells ugyanis már meggyőzőleg hatott az én kényes ízlésemre is, úgyhogy attól kezdve kellő érettséggel álltam az „ördögfióka” kiadványaihoz. Természetesen a Megadeth pályafutása sem mentes a hullámvölgyektől, de a mélypontnak tekinthető Risk óta ismét felfelé ívelt csillaguk. Az elmúlt jónéhány évben mindig eseményszámba ment egy-egy újabb lemezük elkészülte, ám amióta a nagyfőnök bejelentette, hogy az utolsó albumot veszi fel zenekarával, talán még felfokozottabb várakozás előzte meg annak januári megjelenését.
Tipton/Downing ízűen kezdődik az albumot nyitó TIPPING POINT, majd hamisítatlan Mustaine tekerés kerekedik belőle, méghozzá a legerősebb fajtából. (Hejj, az a gitárszóló… egyszerűen világbajnok!) Tökéletes belépő a vörös (őszes?) hajú démontól és lehengerlő formában játszó csapatától. Minden hang a helyén, ahogyan az a nagykönyvben – valamint Mustaine és társai fejében – megíratott.
Amikor tavaly novemberben, második kislemez nótaként kijött az I DON’T CARE, sok olyan véleménnyel találkoztam, amely meglehetősen gyengének, semmilyennek titulálta. Talán igaz, nem kiemelkedő szerzemény, de tipikus Megadeth, amely kontextusában nézve szervesen illeszkedik az anyag egészébe. Ugyanez elmondható a későbbiekben felcsendülő PUPPET PARADE bő négy és fél percéről is, amely utolsó kedvcsinálóként látott napvilágot röviddel a teljes album megjelenése előtt.
Számomra a HEY GOD? refrénjében kissé megidézik a Symphony of Destruction szellemét, mintha csak annak második részét igyekeztek volna prezentálni.
A pörgős LET THERE BE SHRED virgázása címéhez méltóan suhan át hallójáratainkon. Fülbemászó dallamai valóságos rifforgiában csúcsosodnak ki.
Mind az ANOTHER BAD DAY, mind az I AM WAR igazi középtempós kedvencek. Míg előbbi egyfajta tükörként idézi fel Mustaine zűrös időszakait, addig utóbbi a háború könyörtelenségét boncolgatja szövegében.
A James LoMenzo basszerral tökéletesen összedolgozó, Belgiumból immár tíz esztendeje importált Dirk Verbeuren pörgetéseivel csap bele a lecsóba a MADE TO KILL. (A flamand úriember korábban olyan zenekarokban szerzett nevet magának, mint például az Aborted vagy a Soilwork, de megfordult Devin Townsend, illetve a túlságosan korán eltávozott Warrel Dane mellett is.)
MegaDave az Angry Again szavalós verzéjét hasznosítja újra az amúgy pofás OBEY THE CALL-ban, amelynek begyorsulásáért és dallamos gitárszólójáért plusz pontot szavazok meg a finn nemzetiségű Teemu Mäntysaari gitárosnak (Wintersun, ex-Imperanon), aki – kettő kivételével – oroszlánrészt vállalt az anyag dalainak megírásában is.
Remekbe szabott dallamok szárnyán repít egyfajta életmű-összegzésként a THE LAST NOTE, amely – ha az exkluzív ráadást nem számoljuk -, ténylegesen is „a laszt nóta”. Akusztikus gitáron pengetett szólója újszerűen nagyszerű, a megható, lírai lezárás után pedig szem nem marad szárazon. Ez aztán fémhimnusz a javából!
S hogy még rátegyenek egy lapáttal a jóra, végül bónuszként odarittyentették a lemez végére a RIDE THE LIGHTNING-ot, amely így hivatott reprezentálni, hogyan is szólalhatott volna meg ez az örökérvényű darab, ha anno Mustaine nem kerül eltávolításra a Metallica kötelékéből. A ön-feldolgozásból kissé hiányzik az egykori felvételre jellemző „kosz”, ám ahogy egyre többször hallgatom, megfogalmazódik bennem az óhaj; bárcsak az összes korai, általa jegyzett ‘tallica szerzeményt felrántották volna ezzel a letisztult, modern hangzással!
Azt hiszem, talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy slágergyűjteményt kaptunk Dave-éktől, sok-sok klasszikus heavy metal elemet sem nélkülözve. Nem nyújtották túl hosszúra, csak nagyjából egy hagyományos hanglemezre még jó minőségben rápréselhető mennyiségű zenét (bónusszal együtt 47 perc) toltak az arcunkba, kiváló produkcióban. (Mondjuk, vinylen ettől függetlenül dupla változatban került piacra, nyilván a még tökéletesebb sound érdekében.)
Summa summarum, itt kérem igényesség van felsőfokon. Ha ez valóban a bő negyven éves történet lezárása, akkor méregerős finálé, amelyre kizárólag maximális pontszám jár tőlem.
John Quail
Megadeth: Megadeth (2026)
Éppen érlelődőben van egy cikkem, amelyben leírom, hogy mely korai kedvenceimet hagytam egy időre faképnél, és aztán mikor tértem vissza hozzájuk (ha egyáltalán). A Megadeth esetében ez a dátum az ezredforduló utáni évekre tehető. Addig vitt a lendület: a 2001-es The World Needs a Hero CD-t még megvettem, de egy belefülelést követően szinte egyáltalán nem hallgattam – az volt az utolsó és egyben a legnagyobb csalódás. Talán az 1992-es Countdown to Extinction volt az az anyag, amely még maradéktalanul tetszett Mustaine-éktől.
Másfél évtizednyi távollétet és ignorálást követően, a 2016-os Dystopia volt a következő Megadeth album, amelyben elmélyedtem, ami – ha nem is tett újra a banda hithű rajongójává – újra felébresztette érdeklődésemet, felpiszkálta bennem a régóta szunnyadó parazsat. A hat évvel később napvilágot látott The Sick, the Dying… and the Dead! viszont kimondottan tetszett, s ha nem is került a régi klasszikusokkal egy polcra, máig rendszeresen hallgatom. És ezt követően érkezett a zenekar önmagáról elnevezett, „utolsó nagylemez”-ként beharangozott anyaga, amiről azt gondolom, hogy akkor tényleg legyen ez az utolsó, és hallgassuk is így.
Persze mennyivel jobban hangzana az utolsó album címeként a The Sick, the Dying… and the Dead!, mint a fantáziátlan Megadeth; rajongóként ilyen esetekben arra szoktam gondolni, hogy a csapatnak éppen nem jutott eszébe semmilyen frappáns lemezcím, vagy éppen ellenkezőleg, egy öndefiniáló, korszakhatár anyagot hoztak össze e titulus alatt. Ez esetben utóbbiról, Mustaine karrierjének összegzéséről lehet szó, s ennek fényében különösen hátborzongató hallgatni a lemezt záró The Last Note utolsó sorát: „I came, I ruled, now I disappear” („Jöttem, uralkodtam, és most eltűnök”). Tudom, a dalfüzér végére a Metallica Ride the Lightning-jának interpretációját is odabiggyesztették, amit érzelmi szempontból értek, zeneileg viszont abszolút feleslegesnek gondolok.
A Megadeth-nek mindig is szerettem azt az arcát, ahol a viszonylagos keménység dallamossággal párosul. E tekintetben az idei lemez véleményem szerint leginkább a Countdown to Extinction–Youthanasia korszakkal mutat rokonságot. Amiért a Dystopia kevésbé tetszett, a mostani anyag pedig sokkal inkább bejön, azok a fogós témák, a jegyezhető, énekelhető dallamok. Nálam ezen a téren az olyan középtempós nóták uralják a dalok mezőnyét, mint a Hey, God?!, az Another Bad Day, az I Am War, a Puppet Parade és a már említett The Last Note. Mindezeket olyan pörgősebb tételek fogják közre, még változatosabbá téve az összképet, mint a Let There Be Shred és a Made to Kill. (Az ugyancsak remek Obey the Call-ban pedig ugye mindkét ízvilágból kapunk kóstolót.)
Előttem többen is méltatták már az „új fiú”, Teemu Mäntysaari élvezetes, virtuóz gitárjátékát – csak csatlakozni tudok hozzájuk. Mustaine pedig olyan, mint a minőségi bor: évről évre egyre jobb. És igen, talán éppen ez az a pont, a csúcs, ahol érdemes lezárni ezt a négy évtizede mesélt, sokszínű történetet.
Ha tényleg ennyi volt, Dave, köszönöm az elmúlt éveket! Muzsikálj addig, ameddig jólesik; én már eddig is többet kaptam tőled, mint amennyit korábban bármikor is reméltem. Hiszen ki gondolta volna a ’80-as évek közepén, második felében, hogy ilyen hosszú és dicső pályát fut majd be a banda szekere?
A Megadeth Megadeth-je egy szerethető album remek nótákkal (egyedül az I Don’t Care-t nevezném az átlagnál halványabb szerzeménynek). Nálam várakozáson felül teljesített az anyag, amely méltó megkoronázása a banda több mint négy évtizedes pályafutásának.
Coly