Interjú Dave Jengóval és Henry Veggiannal
Henry, a Revenant 1986-ban alakult, veled énekesként és gitárosként, Paul Ledney-vel a doboknál és John McEntee-vel gitáron. Emlékszel még, hogyan találtatok egymásra? Milyen zenei előélettel rendelkeztetek?
HV: Köszönöm a kérdést, de engedd meg, hogy helyesbítsek. Paul Ledney és John McEntee NEM voltak alapító tagok. A zenekart John Pratscher basszusgitáros, jómagam és egy Mike McNiece nevű dobos alapítottuk. Mike mindössze két hónap után távozott, de az eredeti felállás trió volt. John McEntee 1987 elején csatlakozott (korábban a helyi Hexesben játszott, amelyben Dave Jengo is megfordult; ő váltotta McEntee-t 1989-ben). Paul Ledney pedig valójában sosem volt a Revenant tagja. Jammelt velünk, és egyszer megpróbált eljátszani velünk egy rövid műsort egy jótékonysági koncerten, de a fellépés még azelőtt véget ért, hogy egyetlen számot befejeztünk volna.
Aztán egy évvel később csatlakozott John Pratscher basszusgitárosként, Pault pedig Joe Fregenti váltotta. Mi történt pontosan? Hogyan kerültek képbe?
HV: Ahogy az előbb említettem, az eredeti dobos Mike McNiece volt. Őt Joe váltotta, aki két demónkon játszott (a Beyond the Winds of Sorrow-n és az 1988-as demón), majd 1989 elején távozott. 1989 első felében John Regan dobolt velünk, mielőtt Paul próbajátékra jelentkezett. Néhányszor próbáltunk Paullal, de nem működött a dolog. Joe Fregenti egyébként azért került képbe, mert John McEntee-vel együtt játszott a Hexesben. Jon Regant pedig a Ripping Corpse tagjai ajánlották.
Milyen emlékeid vannak az akkori New Jersey-i színtérről, például a Whiplash, a Ripping Corpse vagy a Blessed Death környékéről?
HV: A New Jersey-i színteret leginkább a tágabb New York-i zenei közeg részeként lehet megérteni. New York a nyolcvanas évek közepén és második felében rendkívül pezsgő hely volt. Ott működtek a már befutott thrashzenekarok – Overkill, Nuclear Assault, Blessed Death, Anthrax, Whiplash, Carnivore –, erős volt a punkrockszíntér (Misfits/Samhain, The Fiendz, Dirge), hatalmas volt a hardcore-közeg, és még sorolhatnám. A feltörekvő extrém metal zenekarok közé tartozott az Immolation, a Suffocation, a Ripping Corpse, a Winter és a Nokturnel. Gyakran léptünk fel más színterek zenekaraival, így rengeteg kölcsönhatás ért bennünket. Leginkább a zenei felfedezés vágya maradt meg bennem: mindenki az új hangzások határait feszegette. A hiphoptól a hardcore-on át a metalig és a punkig New York és New Jersey tele volt zenei kísérletekkel. Szerencsésnek tartom magam, hogy mindezt láthattam, részese lehettem, és túl is éltem.
És mi a helyzet az Old Bridge Militiával?
HV: Ők még az én időm előtt voltak aktívak. Ne feledd, hogy 1987-ben, az első Revenant-demó felvételekor mindössze tizenhat éves voltam. Az Old Bridge Crew tőlem délebbre működött, és külön közösségük volt, amely a Jonny Z/Megaforce-színtér köré szerveződött. Csak hallomásból ismertem őket, nem lógtam azzal a társasággal. Egyvalakit ismerek, aki benne volt ebben a közegben: Scott Ruthot a Ripping Corpse-ból. A The Beast nevű zenekara a Megaforce Recordsnál jelentetett meg zenét.
Egyébként a New York-i és a New Jersey-i színtér közös volt, vagy egymástól függetlenül működött?
HV: Pont a gondolataimban olvasol: közös volt. A zenekarok és a zenészek folyton összefutottak a koncerteken az úgynevezett háromállamos régióban (Tri-State Area). Óriási színtér volt.
Akkoriban azért létezett ellentét a hardcore-osok és a metalosok között, nem?
HV: Igen is, meg nem is. A Revenant rengeteg legendás hardcore-zenekarral játszott. Felléptünk például a Sheer Terror, a Biohazard és a Dog Eat Dog előtt. Jól kijöttünk egymással, és jó hangulatú koncertek voltak. Én magam is sok punk- és hardcore-bulira jártam, és igazából sosem volt problémám. De elismerem, hogy néha kitörtek verekedések, és nem mindig volt békés a hangulat. Egy New York-i moshpit olykor nagyon veszélyes hely tudott lenni, ha az ember nem volt edzett harcos.
Két demót rögzítettetek, a Beyond the Words of Sorrow-t (1987) és az Asphyxiated Time-ot (1988). Mit mesélnél róluk?
HV: Ha már a hardcore-nál tartunk: a demókat a Studio X-ben vettük fel. Sok helyi metal- és hardcore-zenekar rögzített ott demókat és albumokat, köztük a Warzone klasszikus első lemezét is. Már jártam ott, amikor 1986-ban basszusgitároztam a Regurgitation demóin, így ismertem a stúdiót. Egy pincében volt, nyáron forróság és bűz uralkodott benne. Bementünk, hatalmas zajt csaptunk, aztán távoztunk a demóinkkal. Nem sokat foglalkoztunk a sávok felvételének vagy a dalok előkészítésének részleteivel. Ezért olyan nyersek és kaotikusak ezek a demók.
Valóban azt képviselték ezek a felvételek, amit a zenekarral el akartatok érni?
HV: Igen is, meg nem is. Azt hiszem, egy futballedző mondta egyszer: „Az eredményeid megmutatják, ki vagy.” Hiába gondolod magadról, hogy jó vagy, ha a meccseid 75 százalékát elveszítetted. Akkor bizony nem vagy túl jó. A demók tehát azt mutatták meg, milyenek voltunk, de nem azt, amilyenek lenni szerettünk volna.
Igaz, hogy egy ideig John Regan dobos és Jason Stewart basszusgitáros is a zenekar tagja volt?
HV: Igen. Jason 1988 őszén játszott velünk, amikor többek között a Morbid Angellel és az Immolationnel is felléptünk. John Regan 1989 telén és tavaszán volt velünk. Sajnos egyikük sem szerepelt felvételen.
Ekkor több tagcsere is történt: Tim Scott basszusgitáros, Will Corcoran dobos és Dave Jengo gitáros csatlakozott. Mi vezetett ehhez, és milyen zenei múlttal érkeztek?
HV: Tim 1988 végén csatlakozott, az első koncertjeit pedig 1989-ben adta velünk. Egészen a zenekar 1995-ös végéig maradt. Később Floridába költözött, és a Hateplow-val kezdett játszani. Korábban a New Jersey-i thrashzenekarban, a Parasyte-ban zenélt. Tim eredetileg kaliforniai, és inkább nyugati parti stílusban játszott.
Ahogy már mondtam, Dave Jengo korábban John McEntee-vel zenélt egy csapatban, és a Parasyte-ban is játszott. A gitárjátéka nagyon eltér a legtöbb metalgitárosétól. Dave alapvetően blues- és rockgitáros, és egészen egyedi ízt adott a zenénknek. Technikailag nagyon képzett volt, de a legtöbb metalgitárosnál sokkal több érzelemmel játszott. Az általa játszott harmóniák és szólók különlegesek. A stílusát jobban kedvelem, mint a legtöbb más metalos megközelítést.
Will zenei háttere a progresszív rockhoz kötődött, bár korábban egy Lacerated nevű thrash/crossover zenekarban játszott. Dave-hez hasonlóan az ő játéka is egyedi volt. Ezért különbözött a Revenant a többi underground metalcsapattól: más hangzásokat és dalszerkezeteket használtunk. Nem igazodtunk a megszokott sémákhoz.
1990-ben jelent meg a Demo 1990 és a Distant Eyes című héthüvelykes EP. Ezekkel próbáltátok felkelteni a kiadók érdeklődését?
HV: A demót, amelyre utalsz, valójában 1989 végén vettük fel. Ez volt az első stúdiós munkánk az új felállással: velem, Dave-vel, Timmel és Will-lel. Új korszakot nyitott a zenekar életében, és megmutatta, mire vagyunk képesek. Nem házaltunk vele tudatosan. Már tárgyaltunk a Thrash Recordsszal egy bakelitmegjelenésről, és amikor meghallották a demót, két számot kértek róla. A kiadó történetéről nemrég megjelent könyv is leírja, hogy Pat körülbelül egy éve egyeztetett velünk egy kiadványról. Amikor elkészültek az új dalok, odaadtuk nekik.
A Thrash Records héthüvelykese aztán tulajdonképpen önálló életre kelt, és felkeltette a kiadók érdeklődését irántunk.
Szerepeltetek az Intro / Futures End dalokkal a Mutilador Comp. Vol. 1 kazettán (Mutilador Fanzine, 1989), a Degenerationnel a Death… Is Just the Beginning válogatáson (Nuclear Blast Records, 1990), a The Unearthlyvel a Death… Is Just the Beginning VHS-en (Nuclear Blast Records, 1990), az Asphyxiated Time-mal pedig a Buttfuck Compilation Tape Vol. 3-on (Buttfuck, 1990). Sokat segítettek ezek a megjelenések a rajongótábor bővítésében?
HV: Azt hiszem, igen. Mindig sok levelet kaptunk, hiszen John McEntee és én is aktívak voltunk a korai kazettacserélős és fanzines közegben. De 1990-ben ez igazán felpörgött, és gyorsan gyűltek a levelek. Hálásak voltunk a figyelemért, és sok barátra tettünk szert, akik közül néhányan ma is az életünk részei.
Mikor kezdtetek dolgozni a bemutatkozó albumotokon, a Prophecies of a Dying Worldön?
DJ: Bizonyos értelemben a Prophecies of a Dying World már akkor készülőben volt, amikor Will-lel 1989 nyarán csatlakoztunk, hiszen néhány dal már megvolt, és végül fel is került az albumra. Attól kezdve azonban, hogy beléptünk, minden, amit írtunk, hangszereltünk és csiszolgattunk, már a későbbi lemezt szolgálta. Vagyis bár egyes témák régebbről származtak, az album ebben az időszakban nyerte el valódi formáját, amikor kidolgoztuk a dalokat és megszilárdítottuk a zenei irányt.
HV: A Nuclear Blast Records 1990 őszén ajánlott nekünk lemezszerződést, nem sokkal azután, hogy felléptünk a milwaukee-i Day of Death fesztiválon az Atheist, az Immolation, az Obliveon és mások társaságában. Rövid átnézés után aláírtuk a szerződést, megbeszéltük, hogy Chris, a Mucky Pup tagja legyen a producer, és stúdiót kerestünk. Az egész előkészület mindössze két-három hónapig tartott.
Ezalatt befejeztük a címadó dalt, és megírtuk a The Unearthlyt, valamint az In the Dark of the Psychic Unknownt. A lemez kilenc számából mindössze három volt teljesen új. További hármat én írtam korábban, az utolsó három pedig nagyrészt McEntee szerzeménye volt, amelyeket átdolgoztunk.
Véleményem szerint a felvételt közvetlenül megelőző munkafolyamat kissé kapkodósra sikerült.
Amikor beléptetek a New Jersey állambeli Jersey Cityben működő Quantum Sound stúdióba, készen álltatok az anyag felvételére?
DJ: Igen, felkészültünk. Hetente háromszor próbáltunk, és komolyan vettük a munkát. Az volt a célunk, hogy a lehető legösszeszokottabbak legyünk, mielőtt egyáltalán belépünk a stúdióba. Azt akartuk, hogy a dalok élőben már teljesen összeálljanak, így a felvételkor csak el kelljen játszanunk őket, ne ott kísérletezzünk. A stúdióidő értékes volt, és ennek megfelelően kezeltük. Persze emlékszem néhány szólóra, amelyet még ott kellett véglegesítenem. Hiába hiszed, hogy minden a helyén van, a stúdió mindig felszínre hoz apró részleteket. Összességében azonban felkészülten érkeztünk, és ez sokat számított abban, milyen hatékonyan tudtuk rögzíteni a lemezt.
HV: Ahogy Dave mondta, sok szempontból felkészültek voltunk, de bizonyos dolgokban tapasztalatlanok is. Például nem léptük túl a költségvetést, ami a felkészültségünket mutatta. Nekem mégis olyan érzésem volt, mintha épp akkor távoznánk a stúdióból, amikor végre kezdjük megérteni a folyamatot. Összességében tanulópénz volt. A későbbi felvételeinken már jobban arra összpontosítottunk, hogy megörökítsük az energiánkat.
Hogyan zajlottak a felvételek?
DJ: Összességében jól mentek. Szerencsénk volt Bill Klatt hangmérnökkel, aki tapasztalt szakember volt, régóta dolgozott a zeneiparban, és komoly profizmust vitt a munkába. Chris Milnes, a Mucky Pup tagja is ott volt, és a produceri munkában segített, ami újabb nézőpontot adott. Arra emlékszem, hogy a felvételek idején hideg volt, és a hőmérséklet néha kényelmetlenné tette a munkát. Ettől eltekintve a stúdió professzionális, tiszta és jól szervezett hely volt. Addig ez volt a legjobb stúdiókörnyezet, amelyben dolgoztunk, és mi is ennek megfelelő komolysággal álltunk hozzá.
HV: Tél volt, így minden nap átfagyva érkeztünk. Hosszú napokat dolgoztunk. Először a dob-, basszus- és gitársávokat vettük fel, aztán a szólókat és néhány kiegészítő gitártémát. Végül következett az ének. Egy kevés idő jutott effektekre és egy rövid billentyűs részre is. Maga a felvétel egy hétig tartott, utána jött a keverés. Kényelmes, jól irányított környezet volt, talán egy kicsit túlságosan is kényelmes.
A Prophecies of a Dying World a kilencvenes évek eleji technikás/progresszív death/thrash metal egyik mesterműve?
HV: A „mestermű” nagy szó. Ha zenei mesterművekre gondolok, Beethoven IX. szimfóniája, a Pink Floyd The Wallja vagy Marvin Gaye What’s Going Onja jut eszembe. A metal történetében is vannak lemezek, amelyek megérdemlik ezt a jelzőt. A Judas Priest Sin After Sinje ilyen, ahogy a Master of Puppets is, és a World Downfall is említést érdemel. Ezek a lemezek megváltoztatták azt, ahogyan mások lemezeket készítenek. A Prophecies of a Dying Worldöt nem sorolnám közéjük. Érdekes, eredeti album, de nem mestermű.
Szerinted megtalálhatók rajta az összetett dalszerkezetek, a könyörtelen agresszió, a dinamikai váltások, az ötletes riffek és a posztapokaliptikus hangulat?
HV: Igen, ezek az elemek jelen vannak, de nem olyan mértékben, ahogyan szerettük volna. Például a hangzás hagyott kívánnivalót maga után. Túlságosan tiszta lett, miközben mi zajosabb, torzabb hangzású zenekar voltunk.
Az album dalszövegeire hatással voltak H. P. Lovecraft művei, igaz?
HV: Igen. Lovecraft írásai megszólították bennem a társadalomtól való elidegenedés érzését. Különös képzeletvilágú szerző volt, aki úgy látta, hogy a modern világ valamiféle kozmikus fenyegetést rejt. Dühös tinédzserként át tudtam venni bizonyos elemeket a művészetéből. De nem mindent. Lovecraft például borzalmasan rasszista volt, és valóban megvetette a modern társadalmat. Európai bevándorlók gyermekeként, a modern kor szülötteként ezeket a nézeteket nem osztom.
A lemez vadságában, agressziójában és sötétségében sok párhuzam fedezhető fel a death/thrash úttörőjének számító Possesseddel?
HV: Érdekes, hogy ezt mondod. 1987-ben láttam a Possessedet a CBGB’s-ben, amikor a Dark Angellel turnéztak. A későbbi Possessed-kiadványokat, az Eyes of Horrort és a Beyond the Gatest sokkal jobban szerettem, mint a Seven Churchest. Azt hiszem, ezzel kisebbségben vagyok. Mindenesetre a koncert mély benyomást tett rám, és amikor később lehetőségem nyílt Jeff Becerrával együtt énekelni egy Incantation-lemezen, azonnal igent mondtam. Mindig hatalmas rajongó voltam.
Az albumon egyetlen gyenge riff sincs: végig a maximumon pörög a vadság, az agresszió és a sötétség, miközben a zene fogós és intelligens is. Mi ennek a titka?
HV: Köszönöm. A riffek gazdagságának az az oka, hogy Dave Jengóval heteken át ültünk a pincéjében, és dalokon dolgoztunk. Aztán rengeteget próbáltuk őket, különböző felépítésekkel kísérletezve. A Revenant lassan dolgozott: hónapokig, néha egy évig is eltartott, mire elkészült egy szám. Eljátszottuk élőben, majd lehet, hogy még tovább változtattunk rajta. Ugyanezt tettük azokkal a riffekkel is, amelyeket McEntee írt a távozása előtt: az új elképzeléseinkhez igazítottuk őket. Röviden: nem siettünk, ezért hatnak másnak a riffek. Azt kutattuk, meddig mehetünk el a zenénkkel.
Mondhatjuk, hogy a mindent elsöprő, Possessedre emlékeztető jelleg csak az egyik fontos összetevő, a másik pedig a dinamika hangsúlyozása, amelyet a nyolcvanas évek végének thrash metalja tett népszerűvé?
HV: Talán. Nem igazán foglalkozom azokkal a határvonalakkal, amelyek elválasztják a death metalt a thrashtől, a black metalt a doomtól és így tovább. Tudom, hogy léteznek, de amikor zenét írtunk, nem határoztuk el tudatosan, hogy bizonyos alműfajokat összekeverünk. Egyszerűen azt játszottuk, amit jónak éreztünk.
A lemezen hallható hangszeres teljesítmény tökéletesen illik a dalokhoz, és a technikai tudás éppen annyira érvényesül, hogy megmaradjon a szükséges nyers energia?
HV: Ezt inkább a hallgatókra bíznám. Személy szerint jobban örültem volna, ha az album nyersebb, energikusabb.
Ezt a nyersességet ugyanakkor a szokatlan dalszerkezetek finomítják, újabb rétegekkel gazdagítva a számokat?
HV: Attól függ, mit értesz „rétegek” alatt. Ha két dal gitársávjait alaposan meghallgatod, észreveheted, hogy Dave Jengo és én egyszerre teljesen különböző riffeket játszunk. Az első példa a címadó szám verzéjében hallható. A verze végén tempóváltás következik, Will felgyorsítja a lábdobokat. Az ének folytatódik, majd átváltunk a lassú refrénre. Ebben, az első verze és a refrén közötti átvezető részben Dave és én nagyon eltérő gitárriffeket játszunk. Technikailag nehéz volt ezt egyszerre eljátszanom és elénekelnem, rengeteget kellett gyakorolnom. Ez az első „rétegzett” szerkezet.
Van egy másik, hosszabb és még jobb példa is, az In the Dark of the Psychic Unknownban. A középső lassú riff rendkívül bonyolult felépítésű: Dave és én ugyanannak a riffnek eltérő változatait játsszuk, így a gitárok örvénylő hangzást keltenek. Ez a gitárszólamok összetett egymásra rétegzése, amilyet akár egy Slayer- vagy korai Judas Priest-lemezen is hallhatnál. Dave ráadásul remek harmóniákat írt például a Distant Eyeshoz, ami további rétegekkel gazdagította a zenét.
Az éneksávokkal is szerettem volna hasonló rétegzést létrehozni, de elfogyott a pénzünk és az időnk.
A basszusgitár meglehetősen hangsúlyos a lemezen, például az Ancestral Shadowsban. Gyakran követi a riffeket, de időnként önálló utakra is kalandozik…
HV: Ezeket a basszustémákat az általunk kedvelt hardcore- és punkzenekaroktól vettük át. A ritmusszekciónk a stúdióban nem állt össze tökéletesen, és bizonyos sávok felvétele nehézségekbe ütközött. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat nyújtottuk…
A dalok meglehetősen változatosak, sok tempóváltással, kiállással, rengeteg riffel és ötlettel?
HV: Igen, de azért felismerhető bennük a verze–refrén–verze szerkezet. A formán belül kísérleteztünk, nem magával a formával. Néhány későbbi szerzeményünk viszont már szokatlanabb volt.
A Prophecies of a Dying Worldön nincs gyenge szám, a dalok színvonala a tisztességestől egészen a letaglózóig terjed…
HV: Köszönöm. Én másképp vélekedem a lemezről, de hálás vagyok, hogy a rajongók találtak benne olyan elemeket, amelyeket csodálnak és élveznek. Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok.
Milyen turnékkal népszerűsítettétek az albumot?
HV: Nemrég előkerült néhány jegyzet és dokumentum, amelyekből kiderült, hogy 1990 végén felajánlottak nekünk egy európai turnét a Pestilence-szel és a Broken Bonesszal, de az időpontok majdnem ütköztek az album felvételével (és azzal az időszakkal, amikor egy balesetből lábadoztam). A lemez elkészülte után főleg helyi és környékbeli koncerteket adtunk. Rövid hétvégi fellépéssorozatokat csináltunk, amikor csak lehetett, a Ripping Corpse-szal játszottunk, és nagyobb turnék előzenekaraként is felléptünk, többek között a Morbid Angel és a Napalm Death előtt. Új közönségrétegek felé is nyitottunk, vegyes eredménnyel. Sosem akartunk kizárólag más extrém zenekarokkal játszani, de el kell ismernem, hogy ezeken a koncerteken gyakran volt a legjobb a közönség.
1991-re sok kortársunknak megjelent az albuma. Az Immolation, a Cannibal Corpse és mások turnézni kezdtek. Mi is így tettünk. 1991 végén elindultunk az első és egyetlen európai turnénkra, ahol a Gorefest volt az előzenekar. A turné során a Napalm Deathszel és a Pungent Stenchcsel is felléptünk.
Reméltük, hogy az Egyesült Államokba visszatérve további turnéajánlatokat kapunk, de ezek elmaradtak. Úgy tudjuk, hogy a lemezkiadó amerikai részlege nem támogatta a zenénket, és ez is közrejátszhatott. Így újra ott játszottunk, ahol és amikor csak lehetett. 1992–1993-ban jó koncertjeink voltak a Type O Negative, a Sheer Terror, az Overkill és mások előzenekaraként. Dave Jengo és én ebben az időszakban a Whiplashben is játszottunk. Koncertet nem adtunk velük, de nagyszerű élmény volt.
Hogyan foglalnád össze a zenekar további pályafutását? Mi a helyzet a kilencvenes évek elején és közepén rögzített anyagokkal?
HV: A legjobb dalainkat a későbbi években írtuk. Különösen büszke vagyok a lassabb, doomosabb szerzeményeinkre, például az Infinite Realityre és a The Masks of Godra. A stúdióban is agresszívebb zenekarrá váltunk, és az énekhangom is fejlődött. Az 1992 és 1995 közötti időszak volt a legjobb korszakunk. Sajnos teljes nagylemezt nem vettünk fel, de több demót, egy héthüvelykest és egy EP-t igen.
Voltak egyébként olyan dalaitok is, amelyeket akkoriban megírtatok, de végül egyik kiadványotokra sem kerültek fel?
HV: Igen, vannak ilyenek. Akár hiszed, akár nem, létezik egy négysávos demófelvételünk egy teljes dalról. Soha nem jelent meg, de egyszer ki fogjuk adni. Várjuk a megfelelő alkalmat.
Mi vezetett a Revenant 1995-ös feloszlásához?
HV: Részemről voltak személyes okok is, amelyekről nem szeretnék beszélni. Zenekarként belefáradtunk abba, hogy figyelmen kívül hagynak minket. Nem illettünk az akkoriban egyre népszerűbb brutális death metal hangzásvilágába, de sem az újabb, sem a régebbi irányzatokhoz – például a thrashhez vagy a nu metalhoz – nem passzoltunk. Egyediek voltunk, és ez megnehezítette, hogy jó fellépéseket és kiadói támogatást szerezzünk. Ironikus módon épp akkor készítettük a legjobb zenénket. Csak rosszkor voltunk rossz helyen.
Sajnos Will Corcoran 2022-ben elhunyt. Hogyan szeretnétek, hogy emlékezzenek rá?
HV: Will közeli barátom volt a Revenant előtt és azután is, hogy már nem játszott benne. Sok szempontból különc, felejthetetlen ember volt. A régi zenésztársaimmal ma is idézzük néhány kedvenc mondását. Fájdalmas elveszíteni valakit, akit szeretsz, és akivel közös alkotói múltad van. A gyász ráadásul folyamat, amelyet mindenki a maga tempójában él meg. Számomra a gyász feldolgozásának része volt annak felismerése is, mennyire hiányzik a zenélés.
Ami az emlékét illeti, remélem, a zenészek meghallgatják a dobolását, és értékelik, milyen páratlan egyéniség volt, mennyire szerette az ütőhangszerek művészetét. Van egy fotó, amelyen Will Brandon Thomasszal, a Ripping Corpse tagjával és Pete-tel, a Morbid Angelből látható egy közös koncertünkön. Mind fiatalok, és azt csinálják, amit a legjobban szeretnek: zenélnek. Én így szeretném, ha Willre emlékeznének.
DJ: Elsősorban olyan zenészként szeretném, ha Willre emlékeznének, aki komolyan vette a mesterségét. Fegyelmezett, elkötelezett volt, és a zenekar történetének fontos időszakában valódi összpontosítást hozott a munkánkba. A dobolása nem pusztán a sebességről vagy az agresszióról szólt: tudatosan felépített, strukturált játék volt, amely meghatározta a lemez alapjait.
Ezen túl olyan emberként szeretném megőrizni az emlékét, aki mindig ott volt, és elvégezte a munkát. Keményen próbáltunk, feszegettük a határainkat, és ő ennek az erőfeszítésnek meghatározó része volt. A Prophecies ennek a korszaknak a lenyomata, és Will játéka örökre benne él. Ez nem halványul el.
Bárhogyan is emlékezzenek az emberek a zenekarra, közben őt is hallják.
Henry és Dave, nagyon köszönjük a válaszaitokat! Mit üzennétek zárásként?
HV: David, köszönöm a támogatásodat, a kedves szavaidat és mindazt, amit azért teszel, hogy életben tartsd a metalt. És köszönet a Revenant rajongóinak szerte a világon. Tartsátok a szemeteket a csillagokon, ahogy Teddy Roosevelt mondta. Lehet, hogy hamarosan hírek érkeznek onnan…