Top 5 lemezeink – 2001

A 2012-ben megszűnt stonerobixxx.blog-nak köszönhetően iszonyat mennyiségű elszállós, mélyre hangolt muzsikát ismertem meg. Ezek között volt a svéd Astroqueen bemutatkozó albuma is, amit azóta sajnos csupán egy split lemez (Astroqueen vs. Buffalo – 2004) és egy EP (Rufus Rising – 2025) követett. Az Into Submission azonban megéri a ráfordított időt: a túlnyomórészt űrutazós témákat remek zenei körítéssel tálalják. A lendületes muzsikáról, a zsizsegő gitársoundról és a Daniel Änghede hangjáról a korai Spiritual Beggars neve ugrik be, de az sem nagyon fog mellé, aki a Kyuss háza táján keresgéli a párhuzamokat. Kedvenc nóták: Landslide, Brain Phase Voyage, The Sonic Ride, Lua Vermelha

Tobias Sammet Avantasia projektjének diadalmenete az ezredforduló környékén indult, és ma is tart. Ez idő alatt a nemzetközi supergroup tíz stúdióalbummal örvendeztette meg a dallamos heavy/power metal rajongóit. Bár a színvonalra soha nem lehetett panasz, azt gondolom, az életmű egyes darabjai közül mindenkinek megvannak a maga kedvencei. Hozzám a 2008-as The Scarecrow LP mellett – talán az újdonság varázsa, de az is lehet, hogy szimplán csak a jó dalok miatt – a bemutatkozó nagylemez áll a legközelebb. Kedvenc nóták: Reach out for the Light, Serpents in Paradise, Farewell, Avantasia

Ne menjünk messzire, a No World Order készítői közül ketten is szerepeltek az Avantasia debütalbumán: Henjo Richter a projekt első számú gitárosaként, Kai Hansen pedig vendégénekesként. A két formáció stílusa is hasonló, annyi különbséggel, hogy a Gamma Ray muzsikájában kevesebb a szinti és a teatralitás. A német csapat ekkor már túl volt legjobb albumain, azonban a NWO így is egy remek anyag. Kedvenc nóták: Induction, Dethrone Tyranny, The Heart of the Unicorn, Lake of Tears

Jorn Landét egy Metal Hammer válogatáskazettának köszönhetően, a Tungur knivur című nótával ismertem meg, ami ugye ennek a lemeznek a nyitódala. Az iszonyat erőteljes és karakteres hangú norvég faszi idővel az egyik kedvenc énekesemmé avanzsált, majd lassan a radarom szélére sodródott, és mostanra gyakorlatilag eltűnt a látóteremből. (Az elmúlt hetekben viszont, Tony Iommi szólóalbumának köszönhetően, újra előkerült.) A Worldchanger Jorn első igazán nagy dobása (az Ark ugyanebben az esztendőben napvilágot látott Burn the Sun lemezével és a Beyond Twilight ugyancsak 2001-es The Devil’s Hall of Fame-jével egyetemben). Kedvenc nóták: Tungur knivur, Sunset Station, Christine

Gary Hughes csapatától az egy évvel korábbi Babylon a kedvencem, ám annak farvizén ez a korong is bevitorlázott az általam egykoron viszonylag gyakran hallgatott albumok közé. A műfaj neve ez alkalommal hard rock, ám a kétgitáros felállásnak köszönhetően a Ten megszólalását így sem nevezném lagymatagnak. Kedvenc nóták: Glimmer of Evil, Outlawed and Notorious, Heart Like a Lion, Black Shadows

Egyetlen kikötést szabtam magamnak: csak olyan lemezeket vettem fel a listára, amelyeket ebben vagy a rákövetkező évben ismertem meg és hallgattam meg.

US power metal, ahogy annak szólnia kell! A Jag Panzer már akkor is veteránnak számító gárdája az 1997-es The Fourth Judgement című anyaggal új erőre kapott, és az azt követő években kivétel nélkül minőségi anyagokat szállított a nehézfém híveinek.

Az amerikai metalkorona egyik legfényesebb ékköve a Mechanized Warfare. Mark Briody és Chris Broderick gitárduója rendesen telepakolta az albumot ízes riffekkel és szólókkal. Harry Conklin pedig nem véletlenül az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő heavy/power metal énekes.

Felsorolhatnám a teljes dallistát, mert töltelékdal nem igazán található az 54 perces korongon. A méregerős nyitó Take to the Sky, a Frozen in Fear, a The Scarlet Letter, a marcona Power Surge (hogy ennyire passzoljon egy dalcím azokhoz az érzetekhez, amelyeket kivált belőlem ez a szám…) és a számomra libabőrös élményt jelentő Hidden in My Eyes (félre is tolok most mindent, hogy meghallgassam!) garantálják, hogy az US power prófétáinak prédikációjára negyed évszázaddal később is emlékezzenek a hívek.

A Wombocosmic megjelenéséig váratott magára, hogy leessen a tantusz. Rendszeresen olvastam a Hammer hasábjain, hogy a Mood kis hazánk egyik legfontosabb metalexportcikke. Nem sokkal azután, hogy beszereztem azt a bizonyos Hammer-válogatáskazit, amelyre felkerült a Glow Burn Scream, a doom hazai helytartói a kedvenc magyar zenekaraim közé verekedték be magukat. Szerencsém volt elcsípni őket egy debreceni bulin, még mielőtt 2001 végén feloszlottak volna. Uraim, pont a szalagavatóm estéjén kellett az utolsó koncertet celebrálni? Ha tudtam volna… A hibátlan pályafutást megkoronázandó, még ebben az évben megjelent a negyedik album, a The Fourth Ride of Doomanoids.

„Ok, the tape is rolling.”

A címadó dal, a Round Dance Deal, a Stepping Stone, a Saint Vitus-feldolgozás (Ice Monkey) és a fenséges zárótétel, a Spiral Tomb mind arról biztosították a rajongókat, hogy az albumot a stílus klasszikusai között emlegessék. Öröm az ürömben, hogy a Mood zenészei nem akasztották véglegesen szögre a hangszereket, hanem az elkövetkező évek során többféle formációban emelték magasba a doom zászlaját: Supernatural, Stereochrist, Magma Rise, Wall of Sleep.

Szerencsére az utóbbi kettő még mindig aktív. A 2019-es Mood-koncertért pedig örök hála!

Mit is tudnék írni egy lemezről, amelyről tanulmányokat lehetne írni (és valószínűleg írtak is)? Sokaknak ez a kvintesszenciális Tool-album. Ha lehetett magasabb ligába lépni az 1996-os Ænima után (amely éppen lemaradt az előző Top 5-ös listámról), akkor itt bizony az történt. Amennyiben élhetünk olyan képzavarral, hogy „Tool-sláger”, a Lateralus bővelkedik bennük: a lemeznyitó The Grudge, a címadó, a Schism és a Parabola. Komolyra fordítva a szót, ez egy olyan album, amely minden végighallgatáskor felfedi egy addig ismeretlen titkát, szépségét. Maynard kompániájának remekműve két és fél évtizeddel később sem veszített a fényéből. Még ma is progresszívnek hat, a szó legnemesebb értelmében.

2001 a tradicionális thrash metal megújulásának éve volt, és ez kiváltképpen igaz a teuton thrash triászra. A tízes listámra szépen felkerült a Kreator Violent Revolution és a Destruction The Antichrist című albuma (ezután picit rozsdásodni is kezdett nekem Schmier bontóbrigádja), de a három veterán közül magasan a Sodom került ki győztesen a metalszíntéri ütközetből. Az M-16 a banda egyik legjobb alkotása, szemrebbenés nélkül oda tudom tenni az Agent Orange mellé. Néha azon kapom magam, hogy a semmiből felbukkan egy riff, egy dallam, és óhatatlanul megindul a dúdolás vagy a headbang (furcsán is szoktak ilyenkor rám nézni a Karcag–Debrecen MÁV-járaton).

Ez a korong nem tréfadolog!

Már az ezt megelőző Code Red is éreztette, hogy Tom Angelripper, Bernemann és Bobby triója kezd összeérni, de a hármas közreműködésének legjobban sikerült remeke az M-16. Brutálisan indul az anyag az Among the Weirdcong című dallal, és ezúttal tényleg képtelen vagyok kiemelni egy-egy momentumot. Számomra hibátlan thrash metal ez, igazi dalokkal, emlékezetes pillanatokkal. Nem ódzkodtak a dallamos momentumoktól sem, elég csak a Marines refrénjére gondolni. A végére még egy kis poén is dukál a Surfin’ Bird feldolgozásával. Ha csak egy 2001-es thrash metal albumot akarsz meghallgatni, ez legyen az!

Igyekszem kerülni a hatásvadász jelzőket és metaforákat, gyakorta igen sikertelenül, ezt be kell látnom. Viszont a Blackwater Park esetében nagy gondban vagyok. Ez nem egy lemez, ez egy hangulat. Ha végignézek a polcomon, mintha egy sötét, ködös aura lengené körül a Mikael Åkerfeldt vezette csapat remekművét. Elképesztő, hogy mennyi minden történik ebben a stílusfeszegető alkotásban.

Micsoda atmoszféra, micsoda érzetek!

És az emocionális impulzusok oltárán sem áldozták fel a mogorva, de mégis melodikus riffeket. Ne feledkezzünk meg Mikael vokáljairól sem! A tiszta ének mellett kevés kifejezőbb growlt lehetett hallani, ha élhetek ezzel a képzavarral. Dalok kiemelése felesleges. Az ember megnyomja a play gombot, és hozzá sem nyúl a számok átugrására szolgáló kontrollokhoz. Az utazóknak a bejárat kapujától kell végigbarangolniuk ezen a sötét parkon. 25 év elteltével is szívesen térek vissza ide, őszi alkonyokon.

Számomra talán az évtized bemutatkozása. Ennél hangulatosabb album kevés született 2001-ben. A finnek dallamérzéke elképesztő. A kilencvenes évek első feléig meg sem fordult a fejemben, hogy extrém éneket (értsd: hörgés, károgás) előnyben részesítő zenekarokat hallgassak, aztán ’94-ben kijött a Tales from the Thousand Lakes az Amorphistól, és egy csapásra megváltozott valami bennem. Onnantól a melodikus death, a pagan folk és az atmoszférikus black rendszeresen szólt a CD-játszómban, ami tulajdonképpen egyfajta látókör-szélesítésként is aposztrofálható. Visszatérve az Ensiferum debütálására, a lényeg: egyben hallgatandó, hiszen csupa-csupa „sláger” követi rajta egymást, így egyes darabokat kiemelni sincs értelme róla.

„Hatalom és dicsőség” – hirdeti címében ez az igazán atmoszférikus album. Mint látható, rögtön az első két helyet finn bandák vitték el nálam a 2001-es esztendőben, nem mintha a lejjebb szereplők gyengébbek lennének… A gyönyörűséges bevezető után epikus, végtelenségbe hömpölygő hősköltemények követik egymást. Az ember behunyja a szemét, s rögtön egy középkori csatamezőn találja magát.

Ezt a lemezt is ajánlott egyben lepörgetni!

Az ortodox Arch Enemy-hívők véleménye általában az, hogy a zenekar addig volt jó, amíg Johan Liiva hörgött náluk. Nos, én úgy vagyok ezzel, hogy minden korszakukat kajálom. Az Angela Gossow által „felénekelt” első anyaguk pedig csillagos ötöst érdemel, legfőképp a bónuszos verzió, amelyen az elsőrangú saját nóták mellett nagyszerű feldolgozások is helyet kaptak. A neves ritmusszekció is világbajnok, ugyebár, de az Amott tesók gitárvarázslata maga a csoda! Micsoda nyűvések, dallamok, harmóniák! Ha a fenti két finn zenekar nem ebben az évben hozza ki ezeket az albumait, jó eséllyel a két Amott nyer emitt!

A legvikingebb svéd horda is felkéredzkedett a listámra. Lehet, hogy az északi népek ellopják a show-t? A hanganyag nagyjából 50 perces, tíz fejezetre osztott fegyverkovácsmunka, valamint tengeri és szárazföldi hadjáratok sora, a germán mitológia isteneinek jóváhagyásával. Szerintem Johan Hegg félelmetes hangja, termetes kiállása és szigorú tekintete elegendő lett volna ezer éve ahhoz, hogy megfutamítsa az ellenséget. Megvadult vaddisznó módjára acsarkodik mindvégig, miközben a kőkemény hangszeres szekció kellőképpen dallamos témákat tol vérfagyasztó hörgése alá.

Az Edguy főnöke egy igazán impozáns névsort felvonultató, nagyszabású koncepciót valósított meg 2001-ben, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy a mai napig működik. Sőt, maga az Edguy háttérbe is szorult emiatt, amit személy szerint nem bánok, mivel a zenekar a korai korszakában volt igazán jó. Nagyjából azzal egy időben laposodott, illetve komolytalanodott el zeneileg, amikor az Avantasia csillaga felragyogott. Mintha Tobias a legjobb ötleteit a fantázia birodalmára épülő projektjébe pumpálná…És tényleg, a mai napig szívesen veszem elő az Avantasia albumait, míg az anyazenekart csupán a Mandrake című kiadvánnyal bezárólag hallgatom. Az egyórás The Metal Opera hangszeres alapját biztosító zenészek a Gamma Ray, a Helloween, a Rhapsody és a már többször említett Edguy soraiból kerültek ki, ami nagyon jól hallható is a produktumon. Valóságos dallamorgia, tempó- és hangulatváltások a felsorolt zenekarok védjegyeivel fűszerezve, mi több, nekem még a Stormwitch szelleme is felsejlik helyenként. Nem kívánok minden közreműködőt sorra venni, csupán néhány felső kategóriás vendégénekest emelnék ki, akik Tobias mellett mikrofonhoz jutnak: Sharon den Adel, a tragikusan korán elhunyt André Matos, Rob Rock, Oliver Hartmann, David DeFeis, Kai Hansen és még mások.

Valamennyi résztvevő garancia az osztályon felüli minőségre!


Természetesen sok remek megjelenés történt még 2001-ben. Álljon itt néhány a teljesség igénye nélkül:

  • EDGUY – Mandrake
  • TRISTANIA – World of Glass
  • THERION – Secret of the Runes
  • SONATA ARCTICA – Silence
  • SODOM – M-16
  • RHAPSODY – Rain of a Thousand Flames
  • JUDAS PRIEST – Demolition
  • KAMELOT – Karma
  • KREATOR – Violent Revolution
  • JAG PANZER – Mechanized Warfare
  • ICED EARTH – Horror Show
  • GAMMA RAY – No World Order
  • SUMMONING – Let Mortal Heroes Sing Your Fame

Meglepően kevesen ismerik, pedig a maga nemében kiváló album. A zenekar azok közé tartozott, akik a black metal sötét, romantikus oldalát helyezték előtérbe, mégsem váltak egyszerű Cradle of Filth-koppintássá. Agresszív és melankolikus, ugyanakkor kellően dallamos is, anélkül, hogy elveszítené a műfaj gyökereit. Az egésznek van egy sajátos, kissé filmszerű hangulata.

Hát, ez nem egy könnyen befogadható zene… Talán ez lett a zenekar egyik legföldöntúlibb albuma: a klasszikus riffek helyett disszonáns gitárhangok, ismétlődő motívumok és nyomasztó, hipnotikus szerkezetek uralják. Simán el tudom képzelni, hogy ilyen a Pokol.

Ez az osztrák album szinte már a Vogelveidet idézi. 🙂 A vad, szinte kétségbeesett ének és a zaklatott gitártémák mellett akusztikus részletek, finom vonósmegoldások és elmélyült, melankolikus pillanatok is helyet kapnak. A szerzemények gyakran kiszámíthatatlanul váltanak a szélsőséges agresszió és a törékeny, lírai hangulat között. Az egész albumot áthatja valamiféle romantikus, természetközeli misztikum, amelynek köszönhetően a Her von welken Nächten sokkal inkább hat egy sötét költeménynek, mint hagyományos black metal lemeznek. Szarrá hallgattam anno.

Az Emperor utolsó stúdióalbuma már szinte teljes egészében Ihsahn progresszív zenei elképzeléseit tükrözi. A szimfonikus black metal alapjaira rendkívül összetett gitártémák, váratlan ritmusváltások és monumentális hangszerelések épülnek, amelyek olykor már a klasszikus zenével is rokoníthatók. Egyszerre technikás, grandiózus és könyörtelenül intenzív alkotás, amely méltó lezárása lett az Emperor történetének.

Bár ők annyira nem kerestek külön utakat, mégis kellemes színfoltjai voltak az akkori német black metal mozgalomnak. Megmaradtak a klasszikus gyökereknél, ám mindezt olyan töményen és atmoszférikusan adagolták, amire talán csak a Limbonic Art volt képes akkoriban. A végeredmény egy sűrű, misztikus és rendkívül magával ragadó anyag lett.

Ha létezik avantgárd black metal, akkor ez az! 🙂 A The Mother and the Enemy olyan, mintha egy kísérleti zeneszerző megpróbálná szétszedni, majd teljesen új formában összerakni a black metalt. Merész, bizarr és rendkívül eredeti alkotás, amelyet csak ajánlani tudok az egyediségre vágyó hallgatóknak.

Ez amolyan igazi megfoghatatlan lemez. Néha azt sem tudom eldönteni, hogy elképesztően primitív vagy éppen monumentális, annyira kaotikus tud lenni helyenként. A nyers, szinte fékezhetetlen agresszió és a hosszú, összetett szerzemények furcsa elegyet alkotnak. De hogy egyedi, az nem kérdéses!

Snorre Ruch egyetlen nagylemeze a black metal egyik legkülönösebb és leginkább előremutató remeke. A hagyományos norvég hangzás helyett hideg, indusztriális atmoszféra, gépies ritmusok és szokatlanul precíz, merev gitártémák uralják az anyagot. Néha abban sem vagyok biztos, hogy ez egyáltalán black metal. De éppen ettől olyan izgalmas!

Sokan tudják, hogy a Windir nagy szívem csücske. Terje „Valfar” Bakken tulajdonképpen egymaga kenterbe verte az akkori skandináv folk metal mezőny jelentős részét, beleértve az Ensiferumot és a Moonsorrow-t is (függetlenül attól, hogy mindkét említett bandát szeretem). Ez az album pedig a Likferd mellett a zenekar másik csúcsalkotása, a sognametal iskolapéldája, tele valódi hagyományokkal, egyedi hangzással és utánozhatatlan dallamokkal.

  1. Absu – Tara
  2. Akercocke – The Goat of Mendes
  3. Anaal Nathrakh – The Codex Necro
  4. Carpathian Forest – Morbid Fascination of Death
  5. Diabolical Masquerade – Death’s Design
  6. Enslaved – Monumension
  7. Fleurety – Department of Apocalyptic Affairs
  8. Marduk – La Grande Danse Macabre
  9. My Dying Bride – The Dreadful Hours
  10. Novembre – Novembrine Waltz
  11. Sigh – Imaginary Sonicscape
  12. Summoning – Let Mortal Heroes Sing Your Fame
  13. Tristania – World of Glass
  14. Vintersorg – Cosmic Genesis
  15. Virgin Black – Sombre Romantic
  16. Paysage d’Hiver – Winterkälte

Meglepő lehet, de ez az album elég sokszor forgott akkoriban a magnómban, műsoros kazin, az ezt megelőző Jugulatorral együtt. 🙂 Engem ugyanis másokkal ellentétben nem zavart a Ripper Owens énekessel kiadott két Priest-lemezen hallható, korábbi anyagaikhoz képest jóval keményebb, modernebb, kísérletezősebb hangzás. Ezen az LP-n pár számban szerintem egyértelműen az akkor már egyre népszerűbb Rammstein-féle zenei hatások érződnek, a Priest stílusával ötvözve. Szerintem néhány, akkoriban fanyalgó Judas Priest-rajongónak érdemes lenne mai füllel újra meghallgatnia ezt az albumot… Lehet, hogy meglepődne!

Kedvenc dal: Subterfuge

Mint tudjuk, 2001. szeptember 11. egészen más miatt emlékezetes dátum sok ember számára, de nekem zenei szempontból mégis pozitív emlék is kötődik ehhez a naphoz, ugyanis ekkor jelent meg a mindenható Slayer eme albuma, amelyről végre, tíz év után újra őszintén elmondhattam, hogy egy egész jó lemez született. Hangzásában és a számok minőségében jóval felülmúlja az ezt megelőző két lemezük színvonalát. Ebből a szemszögből nézve ez nálam amolyan visszatérő LP-je a Slayernek.

Kedvenc dal: God Send Death

Ez a lemez nálam a rock/metal műfaj tíz legeredetibb LP-je közé tartozik. Kb. a Nirvana Nevermind albuma volt rám ilyen hatással, a maga punk-rockos világával. Nem sűrűn hallgattam ilyen zenéket előtte, mégis beszippantott. A Toxicityvel is ez történt. Rengeteg, tőlem addig távol álló zenei műfaj keveredik egy tök szerethető egésszé ezen a korongon. Négy, átlagos ének-, illetve hangszertudású örmény csávó írt 14 zseniális dalt egy lemezre, ami teljesen megérdemelten a mainstreambe emelt egy bandát… Mint a mesében! 🙂

Kedvenc dal: Aerials

Mint fentebb már céloztam rá, szerintem ez a banda legjobb lemeze. Akár ez is lehetne nálam az év lemeze, de mivel lehet, hogy kollégáim közül másnál is ez a helyzet, így kerüljön inkább a dobogó második fokára. Ez egy hibátlan album.

Kedvenc dal: Feuer frei!

Kb. 5-6 év csúszással hallgattam meg ezt az albumot, de nem kellett sok idő, hogy belássam, a szimfonikus black metal egyik csúcsalkotására sikerült rátalálnom, még ha néhány év késéssel is. Szerintem ez volt a norvég banda mindenkori legerősebb felállása, elsősorban a tiszta énekért felelős ICS Vortex basszusgitáros és a zseniális dalszerző, Mustis művésznevű billentyűs miatt, akik néhány év múlva sajnos már távoztak a csapatból.

Ez is egy időtálló, hibátlan, 10/10-es album nálam.

A Los Angelesben alakult metalbrigád egészen különlegesen keverte a dallamos heavy metalt a finom indusztriális betétekkel, némi glamízzel, és erre olykor ráöntött egy kis orkesztrális szirupot. Számomra nem ez az alaplemezük, hanem a ’98-as Black Symphony, de egyrészt arról az évről nem írtunk, másrészt a Tears of Blood sem sokkal marad el tőle. Érdekes volt ez 25 évvel ezelőtt. Rick Plester 2007-ig vitte a bandát, majd feloszlatta azt. Később beszállt Blaze Bayley mellé turnégitárosnak, azóta pedig bevallom, fogalmam sincs, mit kezd a zenei zsenijével.

A kaliforniai US power egyik kevéssé ismert gyöngyszeme volt ez a kérészéletű banda. A New Eden három alapembere alapította meg 1997-ben ezt az új csapatot, amelynek élén a kezdetektől a Helstar egykori énekese, James Rivera állt. A Metal Blade azonnal lecsapott a projektre. Már a debütalbumuk, a Breathe Deep the Dark is kultikus lett, de véleményem szerint a Transition kicsit befogadhatóbb. Pattogós riffek, égi magasak, kaotikus szólók! Szigorúbb Jag Panzer az irány (filóztam is kicsit, hogy ide a JP 2001-es remeke kerüljön-e). Sajnos ezután beálltak a földbe. Volt, aki a Seven Witches felé vette az irányt, míg Rivera kb. mindenhova ment, ahova hívták: Vicious Rumors, Malice, Helstar, Agent Steel, Seven Witches stb.

Apró barátunk jól szét is üvöltötte életem első Vicious Rumors-koncertjét anno a Wigwamban. 😊

Micsoda fantasztikus húzás volt az ex-Mythotyn-tagoktól megálmodni egy olyan zenekart, amely a svéd középkori történelemből merít, közérthetően megírt dalokkal, és egy professzionális musicalénekessel karizmatikus énektémákat ültet ezekre! Mathias Blad hangját nem lehet nem szeretni. Elsőre felismerhető, és szinte magával repít, hiszen minden dal olyan, mint egy színházi darab! Örök fájdalmam, hogy sosem voltam Falconer-koncerten. Na, ezt gyorsan hozzá is írom a bakancslistámhoz. A debütalbum után még számos kiváló lemez jelent meg, de azt az érzést, amelyet 2001-ben éltem át, amikor a CD-t elhoztam a Nephilimből, sosem felejtem el.

A svéd Highlander tagjai, megunva a demózgatást meg az amatőrizmust, gondoltak egy merészet, és csináltak egy mindent felülmúló power metal bandát. Persze ezt csak később raktam össze, mert amikor a Lost Horizon első lemeze megérkezett egy kiadói csomagban a Music for Nations-től, a borítót látva nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Ilyen gagyit rég láttam!

Aztán a lemezt berakva leesett az állam, és le van esve azóta is.

A zenekari tagok furfangos és kacifántos neveket adtak maguknak (szinte előttem van, ahogy rommá röhögik magukat a próbateremben), így aztán azt láttad, hogy Ethereal Magnanimus egészen fantasztikusan énekel ezen az albumon, míg Transcendental Protagonist és Equilibrian Epicurius iszonyat riffeket penget alá! Ma már tudjuk, hogy Daniel Heiman volt az énekes, akinek hangja azóta is power metal-etalon, legyen szó a Heed, a Warrior Path vagy a Sacred Outcry bandáiról. A lemez azóta is kultstátuszban van a power metal rajongói között! Sajnos már csak egy album követte, amely szintén zseniális, aztán a banda feloszlott.

Oké, megint írok egy sort a bakancslistámhoz. 😊

Az abszolút elsőség nem lehetett kérdéses, az osztrák Hollenthon lett a csont nélküli befutó. Amikor 1999-ben Dugónál, a Nephilim CD-boltban meghallottam, hogy mi megy, azonnal felkaptam a fejem. Micsoda pokoli mixet kreált valaki death metalból, szimfonikus zenéből és törzsi énekekből! Te jó ég, mi ez?!

Ez volt a bécsi Hollenthon debütlemeze, a Domus Mundi. Azonnal megvettem, majd aztán mindent, ami ezen projekt alatt megjelent. A projektet Martin Schirenc, az egykori Pungent Stench extrém metal zenekar atyja hozta létre húgával, Elenával, és a dobok kivételével mindent ők játszottak fel a lemezre. A With Vilest of Worms to Dwell megszólalása még teltebb és érettebb, mint a debütanyagé volt. Fantasztikus egészet alkot az a sok apró effekt, riff, kórus és nagyzenekari rész, amelyet Martin egybegyúrt. A borító pedig (még bőven az AI-korszak előtt) olyan egyedien volt beteg, mint általában minden Schirenc-kiadvány. Életem egyik nagy pillanata volt, amikor ez a stúdióprojekt kijött a holdfényre, és egy nyúlfarknyi turnéval Magyarországot is érintette! Az az energiabomba, amelyet akkor ledobtak az E-klubban, sosem felejthető!

2001 magasan legjobb albuma tehát a With Vilest of Worms to Dwell. Egyszerűen hallani kell!

Black metal körökben elég megosztó együttessé vált a Dimmu Borgir, mert sokan azt vetették a szemükre, hogy billentyűs hangszereket, nagyzenekart és tiszta éneket mertek használni, valamint a hangzásuk sem olyan, mintha a pokol legmélyebb bugyrából szólna a zene. Engem ezek a közjátékok hidegen hagynak, a Puritanical Euphoric Misanthropia szerintem egy kimagasló korong. Azért az sem teljesen igaz, hogy mainstream lett az együttes, ez még mindig extrém metal, amit sok ember gyomra nem vesz be.

Szerény véleményem szerint az Opeth az az együttes, amelyik ebben az évben szállította le történetének legkimagaslóbb albumát. De nemcsak a saját életművükben emelkedik ki ez a lemez, hanem a teljes metalmezőnyben is. Csak Åkerfeldték tudják úgy keverni a death metalt a progresszivitással, ahogy senki más. Ja, szerintem a The Funeral Portraitban van a világ legjobb gitárszólója is, csak úgy mellékesen. A borító is az egyik kedvencem, régebben írtam is erről cikket. Kiváló muzsika + minőségi csomagolás = tökéletes album.

A Slayer életművében nem találok olyan lemezt, amelyik ne kapna nálam maximális pontszámot. Az én értelmezésemben léteznek a mesterművek, és van az „egy picit gyengébb” kategória. A God Hates Us All az előbbiek táborát erősíti, az újkori Slayer legjobbja. A záró Payback befurakodott kedvenc Slayer-dalaim szűk listájára is, annyira szeretem.

Nehéz megmondani, hogy ez lenne-e a SOAD legjobb albuma (számomra mind kiváló), de az biztos, hogy a Toxicityvel rúgták be igazán az ajtót a fémzene világában. Sokan nu metalnak nevezik a zenéjüket, szerintem túlmutat ezen, de igazából tojok rá, ki milyen címkét aggat rájuk. Egyszerűen egy zseniális System of a Downról beszélünk és egy óriási albumról.

Szerintem a zenekar legjobbja – de ebben az esetben is nehéz rangsorolni, mert minden lemezük fantasztikus. Totál egyedi és formabontó a Tool zenéje, így mondhatom, ez az igazi progresszivitás. A Schism dal klipjétől is dobok egy hátast, annyira pazar.

További remekművek

  • Ensiferum – Ensiferum
  • Finntroll – Jaktens Tid
  • Moonsorrow – Voimasta ja kunniasta
  • Summoning – Let Mortal Heroes Sing Your Fame
  • Therion – Secret of the Runes
  • Tristania – World of Glass

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük