Top 5 lemezeink – 1996

Itt nincsenek kérdések, lényegében ez az album minden évben, korszakban és összehasonlításban az első helyen végezne nálam. Alapvetés, mestermű, csúcsteljesítmény, örök kedvenc – erről a lemezről csak is szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Az Antichrist Superstar a csúcsformában lévő Manson sötét fantazmagóriája, aminek az erejét együtt adja az agresszív, indusztriális hangzás, a provokatív atmoszféra és a koncepció teljessége – és persze ne feledkezzünk meg Trent Reznor mester keze nyomáról sem, ami tökéletesre csiszolta a valaha készült legjobb MM albumot.

Ezen az alkotáson nincs üresjárat, minden dalnak megvan a helye és a jelentése, és együtt alkotnak mindent elsöprő gyűlöletcunamit, miközben egy egységes világot teremtenek.

A Portrait nyersessége és szárnypróbálgatása után MM másodszorra elhozta a tökéletességet, amit véleményem szerint azóta sem sikerült túlszárnyalnia, de vélhetően nem is lehet, annyira egyben van ez az egész cucc. Így vált az Antichrist számomra nem csak kedvenc albummá, hanem viszonyítási ponttá is. 10/10, végtelen újrahallgatási értékkel.

Nem állítom, hogy szeretem a Roots-ot. Nem is igazán hallgatom már, mégis elfog valamiféle nosztalgia, ha egy-egy dal előkerül róla, mert egy korszak végét jelenti a számomra. Egy fantasztikus korszak végét, amelyben a Sepultura az ősprimitívségből indulva egészen elképesztő karriert futott be, hogy az egyik legnagyobb hatású death/thrash zenekarrá váljanak.

A törzsi ritmusok, a brazil zenei hatások és a groove metal találkozása különleges karaktert adott a lemeznek, de ez volt az az irány, ami miatt egyúttal egy kicsit el is vesztettek engem, a tagcserék pedig végképp megpecsételték a kapcsolatomat a bandával.

Nyilván a Roots Bloody Roots örök sláger marad, de hol van a Dead Embryonic Cells vagy az Inner Self kifinomultságához, technikásságához és zsenialitásához képest? A fasorban sem.

1996-ról elsősorban a Marilyn Manson és a Type O Negative neve jut eszembe, de a Paradise Lost, a White Zombie, a Psychotic Waltz, a Soundgarden és a Corrosion of Conformity is ezekben az években járt népszerűsége csúcsán, Mivel egy-egy lemezről nem írok sokat, remélem, főszerkesztőm elnézi nekem, hogy ezúttal is hat emlékezetes albummal rukkolok elő.   

A C.O.C. munkásságának csúcsát nálam a Blind–Deliverance–Wiseblood szentháromság jelenti, ezen belül is az 1994-es keltezésű középső anyag az abszolút No.1. Ehhez képest a Wiseblood-dal Pepperék már nem tudták tovább emelni a tétet, azonban ez az album sem szűkölködik ütős témákban és fogós szerzeményekben. A zenei irányvonal gyakorlatilag ugyanaz, mint a Deliverance-en, a lemez hangulata is magával ragad, talán csak az olyan slágerek hiányoznak, mint ott az Albatross, a Clean My Wounds vagy a Seven Days voltak. Kedvenc nóták: King of the Rotten, Man or Ash (James Hetfield vendégszereplésével), Redemption City, Bottom Feeder (El que come abajo)  

A svéd csajbanda egy kissé későn ébredt, és állt be a grunge zászlóvivői közé. Ráadásul muzsikájuk kísértetiesen másolta a korábban az Alice in Chains által sikerre vitt formulát. De a dalok jók, és Maria Sjöholm (ma Tony Iommi párja) hangját is szeretem. Kedvenc nóták: I Don’t Mind, Serve the Shame, Crack the Liar’s Smile

A Kings of Metal után érkező, rendhagyó szerkezetű lemezzel (itt az albumot nyitó, szűk félórás Achilles, Agony and Ecstasy in Eight Parts eposzra gondolok) Joey DeMaióék kibillentették kapcsolatunkat a megszokott kerékvágásból. Meghökkentettek, egy kicsit talán meg is torpant volna az irántuk érzett rajongásom, ha nem kárpótolnak gyorsan egy óriási himnuszokat felvonultató, gyakorlatilag hibátlan alkotással. Talán csak a „B oldal” két instrumentális tételénél ül le egy kissé az anyag, a többi viszont maga a true metal mennyország. Kedvenc nóták: Return of the Warlord, Brothers of Metal (Part 1), The Gods Made Heavy Metal (talán a kedvenc Manowar-nótám), Number 1

A nagybetűs Marilyn Manson album. Számomra a sötét, al- és túlvilági indusztriális metal csúcsa. Annak a trilógiának a nyitánya, amelyet a fenti lemezen kívül a Mechanical Animals és a Holy Wood alkot. Brian Warner vízionárius világának koronaékszere, pályafutásának egyik főműve. Egyszerre beteg és gyönyörű alkotás. Kedvenc nóták: The Beautiful People, Tourniquet, Mister Superstar, Minute of Decay, The Reflecting God

Bár az Into the Everflow-val ismertem meg őket, nálam ez az album a Psychotic Waltz életművének csúcsa. (Örültem, amikor 2020-ban a remek The God-Shaped Voidnak is sikerült felzárkóznia mögé.) Minden dal telitalálat, minden momentum a helyén van. Szépségesen fájdalmas alkotás, amely úgy progresszív, hogy közben maximálisan élvezetes, befogadható. Kedvenc nóták: Faded, Morbid, Need, Drift, My Grave

Érdekes: ahogy a Marilyn Mansonhoz, úgy a Type O Negative-hoz is az 1996-os album volt a kapudrogom, ráadásul mindkettejükkel egykori Rattle Inc.-es szerkesztőtársam, Benjoe hozott össze. Az October Rust-ot – tetszésileg – nálam később csak a Bloody Kisses tudta felülmúlni. Az OR-ot azonban tematikájában és hangulatában egységesebb alkotásnak gondolom. Az anyag varázslatos utazás a természet misztériumainak mélyére, amelyen kalauzunk Peter Steele búgó hangja és pörgetett r-jei, Josh Silver hipnotikus szintitémái és Kenny Hickey horzsoló gitársoundja. Kedvenc nóták: My Girlfriend’s Girlfriend, Burnt Flowers Fallen, Cinnamon Girl

„Futottak még” (az üldözőboly):

Amorphis: Elegy

Axel Rudi Pell: Black Moon Pyramid

Bruce Dickinson: Skunkworks

Grave Digger: Tunes of War

In Flames: The Jester Race

James Murphy: Convergence

King’s X: Ear Candy

MD.45: The Craving

Metallica: Load

Overkill: The Killing Kind

Prong: Rude Awakening

Sepultura: Roots

Soundgarden: Down on the Upside

Spiritual Beggars: Another Way to Shine

The Almighty: Just Add Life

Therion: Theli

Érdekes anomália ez az album (és az utána következő In Flames-nagylemez, a „Whoracle”). Ugyanis a svéd banda 1996-os anyagával kezdtem el nyitni a „marconább” metal felé. Hiszen a heavy metalos tini Norbinak bőven adott kapaszkodót: Jesper Strömblad és Johan Larsson ikergitár-harmóniái ismerős ösvényt biztosítottak. Viszont Anders Fridén death metalos vokáljai már feltérképezetlen területet jelentettek. A nyitó „Moonshield” és a „Lord Hypnos” mind a mai napig hatalmas kedvenceim. Időről időre örömmel nyomom le a play gombot a lejátszón, hogy újra rajtvonalhoz állítsam a „The Jester Race”-t. Viszont a „Colony” után, amint a zenekar új horizontok felé nyitott, teljesen érdektelenné vált számomra, és nem is követtem tovább a karrierjüket. Az 1996-os album viszont számomra igazi „lightning in a bottle”, hogy egy szép angolszász kifejezéssel éljek.

1997 elején bukkantam rá a német Viva tévécsatorna „frappánsan” Metalla című metalműsorára. Szépen bekészítettem a VHS-kazit a videómagnóba, hogy felvegyem az 1996-os esztendőt összefoglaló adást. Olyan zenekarokkal és előadókkal ismerkedtem meg a műsornak köszönhetően, amelyek az elkövetkező években vagy szupersztárstátuszt, vagy kultstátuszt vívtak ki maguknak. Eltekintek a teljes felsorolástól, de a minap rábukkantam a YouTube-on a teljes adásra, hála egy jótét léleknek, aki feltöltötte, le lehet csekkolni. De nem is húzom tovább a felvezetést: ebben a műsorban hallottam először black metalt! Bizony, ez pedig nem volt más, mint a Satyricon „Mother North”-jának videóklipje (már amennyit le mertek adni belőle a német tévések). Teljesen összezavarodtam: a „Kiss-es” smink ellenére nem rock ’n’ roll szólt a televízióból, hanem valami elemi sötétségbe burkolózó kakofónia. Ne feledjük, addig a legdurvább zene a Metallica „Master of Puppets”-e volt a gyűjteményemben. Ahogy egyre inkább nyitottam az extrémebb zenék felé, a „Nemesis Divina” nemcsak az 1996-os Top 5-ömre került fel, hanem az örök kedvenc feketefémkorongok ötös listáján is bérelt helyet kapott. Teliholdas téli estéken jó barátként szoktam üdvözölni ezt az idén már 30 esztendős, éjsötét remekművet.

Petőfi Rádió, Heavy Metal Híradó. Vagyis, ha jól emlékszem, ez volt a műsor címe. Fél órába ennyi súlyt nehezebben lehetett volna belegyömöszölni. Itt hallottam először Manowart, C.O.C.-t, Glenn Hughes fenséges hangját és így tovább. Viszont egy bizonyos dal az első tíz másodpercével letaglózott: mérgesen röhögő Rickenbacker, középtempós döngölde, majd egy cigitől és Jack & Coke-tól karcos hang figyelmeztetett, hogy „You don’t know the trouble you’re in”. És valóban, fogalmam sem volt, milyen bajba kerültem. Nyilván már ismertem pár klasszikusabb Motörhead-dalt, de Lemmy bandájának számomra az első friss anyaga a méltatlanul hanyagolt „Overnight Sensation” volt. A mai napig benne van a Top 10 kedvenc Motörhead albumomban. A fentiekben körülírt „Broken” pedig olyan mértékben belekarcolódott a szürkeállományomba, hogy heti rendszerességgel veszem észre magamon: random pillanatokban dúdolgatni kezdem. Az album bővelkedik remek szerzeményekben: a nyitó „Civil War”, a balladaként induló, majd jól arcon csapó „I Don’t Believe a Word”, a veszett sebességű „Eat the Gun” – de ennyi erővel a teljes dallistát felsorolhatnám. Jó, meg kell hagyni, hogy Lemmy furán fest a borítón a jellegzetes bajusza nélkül, de felesleges a kötözködés: a zene bajusz nélkül is hamisítatlan Motörheades rock ’n’ roll.

Ismét az a bizonyos Metalla-adás a hibás, hiszen ott hallottam először az amerikai Iced Earth-ről. Majd amikor kiderült számomra, hogy nem véletlenül az Image képregényekből ismert Spawn díszeleg a borítón, hanem konkrétan az album fő koncepciója is a Pokolivadék köré épül, tudtam, hogy be kell szereznem a lemezt. Amint izgatottan lenyomtam a kazettás magnóm play gombját, azonnal berántott a „The Dark Saga”, ráadásul olyan mértékben, hogy még évekig emlegettem az albumot, mint a Top 10 kedvenc lemezeim egyikét. Jon Schaffer marcona riffjei és Matt Barlow jellegzetes vokáljai gondoskodtak róla, hogy naponta többször is a „Fagyott Föld” dübörögjön a hangfalaimból, persze csak akkor, ha már készen volt a matekházim, haha. Viszont maga az album nem tréfadolog. Az „I Died for You” power metal ballada, a „The Hunter” gigasláger, a „Violate” és a „The Last Laugh” agresszivitása pedig mind hozzájárult ahhoz, hogy ez az album ilyen előkelő helyen szerepeljen az 1996-os listámon. Nem is lepett meg senkit, hogy ezzel az albummal a bandának végre megérkezett az évek óta hajszolt áttörés.

Nem is sejtettem, mekkorát ugrottam egyenesen a mély vízbe ezzel az albummal. A Metal Hammerben olvasott kritika alapján szépen felvettem a „beszerzendő kazik” listájára a Psychotic Waltz „Bleeding” című lemezét, azt viszont távolról sem sejtettem, hogy nem lesz könnyen emészthető falat. Már az albumot indító basszusfutam hallatán is tátva maradt a szám, de a 12 éves agyam nem éppen volt felkészülve arra a szónikus utazásra, amelyre az amcsi prog-fogat invitált. Az nem kifejezés, mennyire változatos dalcsokrot foglal magában a bő negyvenperces anyag. Sötét, de mégis színes spektrumon mozognak a tételek, Devon Graves (vagyis Buddy Lackey) énektémái pedig valódi hipnotikus erővel hatottak rám. A csodaszép „My Grave” balladája, a nyitó „Faded”, a lassan örvénylő „Locust”, az elszállós „Drift”, a „Northern Lights” (ami külön tetszett, hiszen elvileg a Norbert név jelentése „északi fény”) és a többi gyöngyszem talán idejekorán talált rám. Évek kellettek hozzá, hogy valóban megértsem és befogadjam, mi zajlik ezen a lemezen. Nem véletlenül dukál neki az 1996-os első hely. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egyszeri és megismételhetetlen album.

Ami engem illet, ekkor kezdtem meg Székesfehérvárott a Kodolányi János Főiskolán az első évfolyamot német nyelvtanár szakon. Ez annyiból volt számomra fontos és meghatározó, hogy rengeteg emberrel ismerkedtem meg ez idő tájt, illetve nagyjából ekkor ugrottam fejest a fanzine-ek világába, ástam bele magam mélyebben az undergroundba. Az, hogy tartani tudtam a lépést (értsd: sikerült időben beszereznem az ez évben megjelent kiadványokat) tulajdonképpen kettő embernek, Milán Péternek és Schmidt „Sch-dt” Péternek köszönhető, a velük kialakított ismeretségek révén jutottam hozzá az aktualitásokhoz, de a Bertalan testvérek (Zsolt és Balázs – Strong Deformity), illetve Zubor Olly is sokat tettek gyűjteményem gazdagodásáért. Tehát, mondhatni, naprakész voltam, lássuk, hogyan emlékszem vissza 1996-ra.

A két legfontosabb tudnivaló erről az anyagról, hogy a holland Mascot Records labelje, a II Moons jelentette meg, illetve az Aardschok magazinban a hónap lemeze lett. Ezt az eredményt sem azelőtt, sem azután egyik magyar zenekarnak sem sikerült elérnie. Az akkori black metal hullám szerintem legkülönlegesebb anyaga a Phantoms, nemhogy megszorongatta, de köröket vert az akkoriban napvilágot látott black metal lemezek javára. Teljesen formabontó és meghökkentő volt a szombathelyi fiatalok hozzáállása, akik az idő tájt még nem, vagy csak éppen hogy betöltötték a 20. életévüket. Pl. a Far Above the Trees, az As the Bliss Is Burning, a With Mournful Eyes, vagy a zenekar emblematikus tétele, kvázi slágere, az 1100 Years Ago tették mérföldkövé ezt az idén 30 éve megjelent korongot.

Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a harmadik Satyricon lemez 1996-ban a legjobb volt műfajában. Jómagam is ezzel az alkotással ismertem és kedveltem meg a csapatot, noha rajongásom irányukba a későbbiekben már egy kicsit visszafogottá vált. Ez egy tökéletes, hibátlan, változatos, enyhén epikus köntösbe öltöztetett black metal mestermű, rajta olyan dalokkal, mint a The Dawn of a New Age, a Mother North, illetve a Du som hater gud. Ami még a koronghoz tartozik, hogy szerintem Frost dobos itt tette le névjegyét az extrém metal színtér asztalára, és hogy a lemezen Ted Arvid „Nocturno Culto” Skjellum Kveldulv néven gitározott, míg a Du som hater gud szövegét Fenriz írta a csapat iránti tiszteletét kifejezve.

Nem sokat teketóriázott Michael Amott a Carcassból történt távozása után, hiszen azzal a lendülettel életre hívta a Spiritual Beggarst. Tette mindezt azért, mert állítólag megcsömörlött a death metaltól. Első, önmagukról elnevezett anyaguk még nem volt az igazi, azonban ez a lemez egyértelműen 1996 egyik csúcsalkotása lett, arról már nem is beszélve, hogy én egyenesen a banda legjobbjának tartom. Egy az egyben a klasszikus Trouble és egy picit az amerikai Pentagram világát idéző anyagot készítettek, rajta olyan felvételekkel, mint pl. a Magic Spell, a Blind Mountain, a Picking from the Box, vagy a címadó. Önmagáért beszél az a tény is, hogy az alkotást svéd Grammy-díjra jelölték. Emberünk, azaz Mr. Amott aztán annyira belelendült a zenekarosdiba, hogy 1995-ben megalapította az Arch Enemy-t, egy évvel később pedig piacra dobták a Black Earth-öt, tehát Michael visszatért a dallamos death metalhoz.

Az Exhorder feloszlását követően 1994-ben Kyle Thomas a testvérével, Kevinnel, Neil Montgomery dobossal, illetve Steven Fisher gitárossal alapította meg a Penalty-t, és még ugyanabban az évben egy demót rögzítettek. Szorgalomnak nem voltak híján, hiszen nagyon gyorsan bemutatkozó albumjukat is „összedobták”, 1995-ben leszerződtek a Roadrunner Recordshoz, ám a lemez csak egy évvel később, 1996-ban jelent meg, mivel jogi problémák merültek fel a zenekar akkori nevével kapcsolatban. Ezért Floodgate-re változtatták a nevüket, az album címe pedig Penalty maradt. Szerintem ez a korong méltó vetélytársa a Down NOLÁ-jának, nem lehet rajta fogást találni, kitűnő southern/stoner/doom metalt kínál a lemez. Azonban hiába tartalmaz zseniális dalokat (pl. Shivering, Through My Days into My Nights, Those Days, Second Guesser), szinte észrevétlen maradt, nem sikerült olyan klasszikus státuszt kivívnia, mint a NOLÁ-nak. Ettől függetlenül 1996 és műfajának egyik legjobbja, ez nem is kérdés.

Amennyiben emlékeim nem csalnak, egy időben futott be hozzám a zenekar három alkotása, a Souls at Zero, az Enemy of the Sun és ez a lemez. Arra viszont már nem emlékszem, hogy milyen sorrendben álltam neki feldolgozásuknak, meghallgatásuknak, de az biztos, hogy a Through… szó szerint agyonnyomott. Azelőtt még nem nagyon volt szerencsém ehhez fogható súlyos zenéhez, hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a koronggal, aztán szép lassan, ahogy egyre többször hallgattam, beszippantott. Eye, Purify, Locust Star – a teljesség igénye nélkül – egy csapásra az akkori extrém metal színtér egyik vezérhajójává tették a Neurosist, és váltak követendő (másolandó) példává. Nem kérdés, hogy műfajukban abszolút ők a császárok.

+1

Önmagáért beszélő cím, hiszen ez lett a zenekar utolsó alkotása. Egyrészt Carlo Regadas személyében ekkor már új gitárosuk volt, másrészt pedig bő egy évet csúszott a lemez megjelenése, lévén azt már ’95 áprilisában felvették és megkeverték, azaz teljesen befejezték. Zeneileg szerintem folytatták a Heartwork-öt, személy szerint annak idején semmilyen kivetnivalót sem találtam az anyagban. Példának okáért Keep On Rotting in the Free World, Black Star, Polarized, Generation Hexed – ahogyan akkoriban, úgy manapság is maximálisan lelkesedek ezekért a dalokért, ezért az albumért, illetve magáért a bandáért is.  

1996 további, említésre méltó termései:

ANVIL: Plugged in Permanent

ARCH ENEMY: Black Earth

ASPHYX: God Cries

AURA NOIR: Black Thrash Attack

BEWITCHED: Diabolical Desecration

CANNIBAL CORPSE: Vile

CATHEDRAL: Supernatural Birth Machine

CORROSION OF CONFORMITY: Wiseblood

COUNT RAVEN: Messiah of Confusion

CROWBAR: Broken Glass

DODHEIMSGARD: Monumental Possession

EYEHATEGOD: Dopesick

GORGOROTH: Antichrist

IMMOLATION: Here in After

INFERNÖ: Utter Hell

MADBALL: Demonstrating My Style

MANOWAR: Louder than Hell

MEMORY GARDEN: Tides

MERCYFUL FATE: Into the Unknown

MONSTROSITY: Millenium

NEVERMORE: The Politics of Ecstasy + In Memory Ep

PANTERA: The Great Southern Trendkill

SACRED REICH: Heal

SERPENT: In the Garden of Serpent

SOLITUDE AETURNUS: Downfall

THE HELLACOPTERS: Supershitty to the Max

EKTOMORF: Hangok

MOOD: Vol. 1.

NEVERGREEN: Az éj szeme

REPLIKA: Nem leszek áldozat

A Szerkesztőséggel most pontosan ebbe a kaotikus, imádnivaló korszakba nyúltunk vissza!

Itt van az a 5 lemez 1996-ból, ami nélkül ma valószínűleg nem lennék az, aki!

Ha van lemez, ami 1996-ban fenekestül felforgatta a mindennapjainkat, az a Korn második anyaga. Az első albumukkal ugyan berúgták az ajtót, de a Life Is Peachy volt az a pont, ahol végleg világossá vált: itt valami egészen új és félelmetes dolog születik, amit később nu-metalnak neveztek el. Emlékszem, tízévesen nem is nagyon tudtuk hova tenni azt a zizegő, mélyre hangolt, héthúros gitárhangzást, amit Munky és Head kitekertek a hangszereikből. Nem a klasszikus, tekerős metalszólók szóltak, hanem egyfajta hipnotikus, kattogó ritmus, ami azonnal a földhöz vágott minket.

Az egész albumot belengi egy hihetetlenül nyers, garázshangulatú és kiszámíthatatlan őrület. Ross Robinson producer nem finomította a hangzást: benn hagyta a hibákat, a torzításokat, amitől az anyag olyan lett, mintha élőben szakadna ránk a próbaterem fala.

Ha a Korn lemeze felkavarta az állóvizet, akkor a Roots egyenesen egy atomcsapás volt 1996 elején. Emlékszem, amikor először pörgött le a walkmanemben a Roots Bloody Roots, konkrétan megállt bennem az ütő. Addig a metal számomra a klasszikus bőrdzsekis, szegecses, vagy a koszos, szakadt grunge-os világot jelentette, de a Sepultura valami olyat hozott be a képbe, amitől tízévesen tátva maradt a szám: az őserőt és a brazil törzsi ritmusokat.

Max Cavaleráék fogták magukat, leköltöztek a dzsungelbe a xavante indiánok közé, és a ritualisztikus dobokat, a hagyományos hangszereket (mint a berimbau) összeeresztették az indusztriálisan nehéz, mélyre hangolt groove metallal. Az eredmény egy olyan hihetetlenül súlyos, mocsaras és organikus massza lett, amihez foghatót addig senki sem hallott. Ross Robinson itt is zseniálisan kapta el a fonalat: a lemeznek olyan lélegző, mégis fullasztóan nehéz atmoszférája van, hogy szinte érezni a trópusi fülledtséget és az izzadságszagot.

Emlékszem, amikor először hallottam a Bury Me an Angel nyitó riffjét, teljesen összezavarodtam. Addig a death metal a fejemben egyet jelentett a kaotikus, darálós csapkodással, Michael Amott (aki épp akkor hagyta ott a legendás Carcasst) és tesója, Christopher viszont valami egészen megdöbbentő dolgot műveltek a gitárokon. Fogták a legnyersebb, mélyre hangolt skandináv súlyosságot, és telepakolták olyan ikergitáros dallamokkal és szólókkal, amiket addig csak a klasszikus Iron Maiden lemezeken szoktunk meg. A Black Earth zsenialitása pont ebben a kettősségben rejlik. Nem volt még meg benne az a patikamérlegen kiszámított, csillogó-villogó produceri munka, ami a későbbi, Angela Gossow- vagy Alissa White-Gluz-féle korszakokat jellemezte. Ez egy mocskos, thrashesen zakatoló, dühös underground kinyilatkoztatás volt. Johan Liiva mély, rekedtes, abszolút gépies sallangoktól mentes acsarkodása pedig olyan plusz nyers erőt adott a daloknak, amely azonnal a falhoz szegezett minket.

Tekintettel, hogy hatalmas sci-fi rajongó vagyok, és ha ezt kombinálták metallal, az a lehető legmenőbb dolog volt a világon, Peter Tägtgrenék pedig az Abducted lemezzel egy olyan sötét, ufós, összeesküvés-elméletes univerzumot teremtettek, amely azonnal beszippantott. Ekkor már nem a korai lemezek tiszta, mocsaras death metalját játszották: itt a brutalitásba beúsztak azok a rideg, monumentális dallamok és billentyűs elemek, amitől az egész anyagnak lett egy hátborzongató, földönkívüli atmoszférája. A lemez felépítése pedig egyzserűen zseniális! Ott van a Roswell 47, ami a mai napig a zenekar abszolút himnusza, a Killing Elements vagy a The Point of No Return eszeveszett, blastbeat-orgiás pusztítása, a legnagyobb sokkot mégis a lemez végi lírai elszállások, mint a The Gathering vagy a Slippin’ Away okozták. Ott értettem meg igazán, hogy a Hypocrisy nemcsak zúzni tud, hanem képes a legmélyebb, legszebb melankóliát is átadni.

A koronát erre az 1996-os utazásra semmi más nem tehetné fel méltóbban, mint az Ænima.

Tool-t hallgatni olyan volt, mintha egy tiltott, felnőtt rituáléba nyertünk volna bepillantást. Addigra már megszoktuk, hogy a metal el akar kapni, le akar zúzni, vagy dühöt közvetít, de Maynard James Keenanék valami egészen mást csináltak: hipnotizáltak, transzba ejtettek, és a zenei brutalitást összemosták a tiszta művészettel. Ez az album nem rágott semmit a szánkba, hanem kényszerített, hogy gondolkodjunk. Zeneileg az Ænima egy monumentális monolit. Ez volt az első lemez, amin Justin Chancellor basszusgitáros játszott, és az a jellegzetes, fémesen kattogó, lüktető basszusgitár-hangzás Danny Carey embertelen, poliritmikus dobolásával olyan ritmusszekciót alkotott, ami teljesen átírta a modern súlyos zene szabálykönyvét. Adam Jones riffelése nem a tipikus zúzás volt, hanem sötét, finom textúrák festése. A Stinkfist rideg és lüktető dinamikája, a Forty Six & 2 matekos, zseniális felépítése, vagy a címadó Ænema apokaliptikus, mindent elsöprő katarzisa mind-mind olyan dalok, amelyek nem koptak meg az elmúlt évtizedek alatt.

Ezek volnának az én személyes kedvenc 96-os lemezeim Millenial generációsként. Nektek mi a kedvencetek?

A Wolfheart black metalos feelingje után egy sokkal dallamosabb, gótikusabb világot teremtettek. A lemezt a németországi Woodhouse stúdióban rögzítették Waldemar Sorychta producerrel, rajta az egyik akkori slágerük, az Opium című dal Fernando Pessoa portugál költő munkásságához kapcsolódik, a Full Moon Madness pedig a zenekar koncertjeinek egyik alap zárószámává vált. Érdekesség, hogy a Raven Claws női énekszólamait Birgit Zacher énekelte. Szerintem a banda legnagyobb albuma a Wolfheart után.

1996. január 31-én jelent meg, ám Varg Vikernes már 1993 márciusában felvette az anyagot, még bebörtönzése előtt. A lemez szándékosan nyers, minimalista hangzásával és hosszú, ismétlődő zenei motívumaival az atmoszferikus black metal egyik meghatározó hivatkozási pontja lett. Különösen érdekes a borító, amely Theodor Kittelsen norvég festő Op under Fjeldet toner en Lur című alkotását használja. A Rundtgåing av den transcendentale egenhetens støtte több mint huszonöt perces ambient kompozíciója pedig már szinte teljesen elszakad a hagyományos metalzenétől, Vikernes pedig – szabadulása után – előszerettel tért vissza ehhez a világhoz, inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel.

Minden itt van róla, ami számít.

Erről az albumról is megemlékeztem már itt

Erről is itt

Engem minősítene, ha a Mester eme albuma nem szerepelne a listámon. 🙂 A Blood on Ice különlegessége, hogy valójában jóval korábban született, mint ahogy megjelent. Quorthon már 1988–1989-ben rögzítette a koncepcióalbum alapjait, eredetileg a Bathory ötödik nagylemezének szánta, de végül félretette az anyagot. Ami egy hamisítatlan Conan-történet germán mitológiába ágyazva. A maga módján meglepően romantikus – bár tragikus is egyben – történet igazi Quorthon stílusban.

Ez volt az első Marduk-nagylemez, amelyen Erik „Legion” Hagstedt énekelt, és a zenekar hangzása ekkor vált igazán könyörtelenné. A felvételek Peter Tägtgren híres Abyss stúdiójában készültek. A Glorification of the Black God különlegessége, hogy Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című klasszikus művének motívumait dolgozza fel black metalos környezetben.

A norvég Limbonic Art csodálatos, mégis könyörtelen világát két ember teremtette meg: Daemon és Morfeus. A szimfonikus billentyűs hangszereléseket programozott dobokkal és black metalos gitártémákkal ötvözték, a lemez pedig 1996 júliusában jelent meg a Nocturnal Art Productions gondozásában, a borítót maga Morfeus készítette. Két kompozíció, a Beneath the Burial Surface és az In Mourning Mystique is meghaladja a tizenhárom percet, ami különösen ambiciózus bemutatkozássá tette az albumot.

És mielőtt könyvvé válna a lista, a továbbiakat már csak listázom sajnos, pedig egyik sem tekinthető akár csak fikarcnyival is kevesebbnek, mint a fentebbiek.

Abigor – Opus IV
Arcturus – Aspera Hiems Symfonia Bethlehem – Dictius Te Necare
Borknagar – Borknagar
Empyrium – A Wintersunset…
Gehenna – Malice (Our Third Spell)
Gorgoroth – Antichrist
Katatonia – Brave Murder Day
Kvist – For kunsten maa vi evig vike
Opeth – Morningrise
Rotting Christ – Triarchy of the Lost Lovers
Sorhin – Skogsgriftens rike (EP)
Theatre of Tragedy – Velvet Darkness They Fear
Type O Negative – October Rust
Ulver – Kveldssanger

Egyszerűen nem szabad elmenni emellett a csapat mellett, nem rengették meg a világot, nem alkottak mindent átformáló kultikus albumokat, azonban olyan éles, horzsoló power metalt játszottak a svédek, amely nálam azóta is etalon. Charles Rytkönen szinte remegő, hisztérikus hangja nálam a power metal etalonja, Maleficium lemezük pedig talán a zenekar legjobb alkotása. Nagy örömmel látom, hogy újra mozgolódnak, és máris bejelentették őket a 2027-es Sweden Rock fesztiválra.

Alapvetően mindig is a dallamos énekkel operáló bandákat kedveltem, aztán jött a Sentenced az Amokkal, majd ez az ismeretlen svéd banda. Igaz, hogy Andreas Marschall borítóval dolgoztak, ami adott némi bizodalmat. Aztán ahogy meghallottam a muzsikát, teljesen elvarázsolt, úgy, ahogy előtte a Lunar Strain sem tudott, de utána a Whoracle sem. Az In Flames ezen egyetlen albumát szeretem, de ezt oda-vissza. Nagy szívfájdalmamra, a kedvenc Moonshield dalomat nem játszák a koncertjeiken, ahol már rommá tetoválva, baseball sapkákban ugrálnak és keménykednek. Amit én már nem értek. Szerencsére nemrégiben a The Halo Effect megalakulása visszahozta nekem a The Jester Race felinget.

Micsoda fantasztikus album ez, te jó ég! Rage dalok a Prágai Szimfonikusokkal. Nem imitált nagyzenekari hatások, hanem húsbavágó fúvósok, vonósok és ütősök. Peavy nem jó énekes, de nagyszerű zenekari vezér. Felismerte, hogy 1996-ban a german metal már önmagában kevés. Meg tudott újulni, és ezzel a merész albummal a Rage egy teljesen új korszakát kezdte el. Amiről persze aztán lehúzták az összes bőrt is, de a kezdet, tehát ez az album nagyon betalált nálam anno.

Igazából idemásolhatnám a fenti Rage sorokat, annyi cserével, hogy mű szimfonikusok és Christopher Johansson. Na de viccet félretéve a Theli album agyoncsapott 1996-ban! Emlékszem amikor előszőr betettem Sümegen a szobámban, és az intrót követően berobbant a To Mega Therion, konkrétan percekig álltam leesett állal! Akkor ott 1996-ban elképzelhetetlenül gazdag hangzású zene volt, opera és agressziv metal. A zenei crossover csúcsa volt nekem a zenekar. Faltam a későbbi albumokat, amíg a Lemuria körül elkezdett végtelenül untatni Johansson zenei világa. De addig nagyon sokat adott hozzá a zenei fejlődésemhez. Sosem felejtem a legendás E-Klub-os koncertjüket 2000-ben, örök élmény volt.

Az általam már a Viperből is ismert, majd az Angrával már sikeresen debütált André Matos 1996-ban olyan konceptalbumot tett le az asztalra, amely nem sok van a heavy metal történetében. Az Újvilág meghódítását körbejáró Holy Land egy prog-power orgia, elképesztően erős dalokkal és talán Matos legjobb énekteljesítményével. Bizonyára sokat nyomott a latban a szerelembe esésemmel kapcsolatban az a tény is, hogy a német unokahúgomtól ’96 karácsonyára megkaptam az album 2 CD-s digipakk változatát kihajtható óriásborítóval, akusztikus maxival, pólóval, szóval egy komplett EMP csomagot, de azt hiszem, enélkül is ez a lemez állna itt most e lista koronájaként. Kétszer hallgattam meg élőben ezt az albumot André Matossal, ebből az utolsó szlovák fesztiválfellépés mindmáig életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye, örök fájdalom, hogy többet már nem hallhatom jellegzetes hangját.

A listámról olyan zenekarok 1996-os alapvetéseit kellett kihagynom, mint a Bathory, a Manowar, az Iced Earth, a Skyclad, vagy a Sentenced. Hiszen látható, 1996 egy különösen erős metal év volt!

Nálam ez a legjobb lemeze a finn zenekarnak. Kiválóan ötvözték a death metalt a folk zenével, ehhez hozzájött még a finn nemzeti eposzból, a Kalevalából kölcsönzött szöveg, így létrejött egy szenzációs album.

Glenn Danzig ötödik lemeze nagy vihart kavart az ős-rajongók körében, mert a megszokott blues-os metalból hirtelen egy indusztriális metal szörnyeteg bújt ki. Nekem is fura volt elsőre, de beszippantott a korong. Szerintem zseniális mű, de megértem, ha valakinek nem tetszik. Azért néhány próbát megér, félre kell tenni a korábbi lemezeket, és nyitott füllel hallgatni a Blackacidevilt.

Egy újabb lemez, ami szintén kiverte sok embernél a biztosítékot, de nem a zene miatt, hanem Manson személyéből fakadóan. Itt is érdemes hanyagolni a külsőségeket, és csak a zenére kell koncentrálni. Mert ez egy baromi jó album, változatos és egyedi.

Az első találkozásom az amerikai bandával ez a lemez volt, és rögtön lehidaltam attól a súlytól és apokaliptikus hangulattól, amely a korongot jellemzi. Ráadásul bivalyerősen is szól, úgyhogy galamblelkű zenerajongók ne közelítsenek felé.

A mélysötét hangulat lepelként borítja be a hallgatót. A black metalt ipari elemekkel vegyítve egy tökéletes esszenciát kaptunk. Számomra csúcs kategória.

Ministry – Filth Pig

My Dying Bride – Like Gods of the Sun

Therion – Theli

Tool – Aenima

Type ’O Negative – October Rust

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük