A folyamatosan fejlődő zenei műfajok rendre új címkéket találnak ki maguknak. A fém templomában már jó ideje tele van a padlás „proto”, „retro” és „poszt” rock/metal zenekarokkal: míg előbbiek állítólag a múltból, a ’60-as, ’70-es évek muzsikájából merítenek ihletet, utóbbiak meghaladják a zsáner kereteit. Én ebből a szempontból konzervatív vagyok, a hagyományos műfaji megjelöléseket (hard rock, heavy és minden egyéb metal) szeretem használni. Így aztán a Green Lung produkciójára is simán azt mondanám, hogy a rock és a metal határmezsgyéjén mozog, a csapat zenéjébe pszichedelikus, illetve progresszív elemeket is beemel, szövegeit tekintve pedig a brit folklór, a szigetországi mítoszok és legendák világát, valamint okkult témákat dolgoz fel.
A szűk egy évtizeddel ezelőtt alakult londoni brigád elsőként Free the Witch című EP-jével követelt figyelmet magának, amit a mostanival együtt négy nagylemez követett. Engem a 2023-as This Heathen Land-del találtak meg, amely egy minden ízében érett alkotás. Az eggyel korábbi Black Harvestet (2021) – utólag meghallgatva – még messze nem éreztem olyan szuggesztívnek, hatásosnak, mint a hármas számú LP-t, amelynek színvonalát – ha egy kicsit más hangulattal is, de – az idei Necropolitan is hozza.
A This Heathen Land egy rendkívül hangulatos, erősen doomos tempójú, misztikus hangulatú, epikus alkotás volt. A folytatás viszont egy alapvetően gyorsabb nótákat tartalmazó opusz, amelyhez talán egy kicsit kevesebb sejtelmességet adagoltak, így viszont elkerülték az önismétlés, az unalmassá válás csapdáját. A dalok jók, sőt, nagyon jók, olyannyira, hogy nálam egyértelmű az album év végi Top 10-es helyezése. A hangzás dögösen vastag, amit rendre John Wright Hammond orgonájának hangjai itatnak át. Tom Templar orgánumáról pedig mindenekelőtt a néhai Ozzy Osbourne és a ghostos Tobias Forge jut eszembe.
Az intróként funkcionáló Open the Hellmouth kétszólamú kántálását követően, a Dance to the Grave még egy középtempós nóta, a Black Magick Radióval viszont lendületbe jönnek a srácok, a vágtatás csupán a dal középrészében lassul le egy időre. A Necropolitan Line-ban még erre is rátesznek egy lapáttal: az áthallásos címet viselő tétel (Londonban a metróvonalak viselik a Line elnevezést, Templarék földalattija pedig London hét régi, magánkézben lévő temetőjét, a „Csodálatos Heteket” ejti útba) egy tébolyult, gonosz rock and roll, amelyben a Deep Purple legjobb hagyományait felelevenítő orgona-gitárpárbajnak lehetünk fültanúi. Ha valami, ez tényleg retro rock…
Egy-egy műfaj nagyjait többek között az különbözeti meg a nem annyira nagyoktól, hogy képesek jó dalokat, olyan nótákat írni, amelyek tartósan megragadnak a hallgató agyában. A Green Lung ilyen szempontból abszolút az első kategóriába tartozik: a zenekar szerzeményeit bátran nevezhetjük slágereknek, amelyekből a kreativitás, a tehetség és a magabiztosság levegője árad.
Az Evil in This House-ban Scott Black új gitárhangzással örvendeztet meg bennünket. Egyébként is elmondható róla, hogy az összes dalt rendkívül ízes, élvezetes szólókkal pakolta meg. A Together in Death lírai nótának indul, ám egy súlyosan hömpölygő doom darab lesz belőle. Ha abszolút favoritot kellene kiemelnem az albumról, amelynek egyébként az összes dala bejön, egyértelműen az Ozymandiast jelölném meg. Az orgona hangjaival induló tételnek végig remek húzása van, mindent felvonultat, amiért ezt az irányzatot szeretni lehet: zeneileg számos finomságot, amelyeket egy lehengerlő refrén koronáz meg („My name is Ozymandias, king of kings”).
A nyolcadikként elhangzó Alostrael (Be My Babalon)-t Riley Pinkerton narrációja vezeti fel, aki ugye a Castle Rat énekesnője. Ebben a számban is izgalmas párbajt vív egymással a két szólóhangszer: az orgona nem elvesz a keménységből, viszont jól hallhatóan színesíti, komplexebbé teszi a Green Lung muzsikáját.
Az anyag elején hallható kétszólamú, kíséret nélküli ének a záró To the Gallows Born elején-végén tér ismét vissza. Az előzőeknél szellősebb, könnyedebb hangvételű, utazós-repülős hangulatú nótában hallható a legjobban Joseph Ghast basszusjátéka. S hogy mindenkit megemlítsek, Matt Wiseman markáns, sok helyen seprűs-maszatolós dobjátéka is meghatározó eleme a Necropolitan-nek, amely nálam az idei év egyik legütősebb, legmeggyőzőbb produkciója. A zenekart két éve, az Alcatraz Fesztiválon élőben is volt szerencsém látni, de így se bánnám, ha rövid időn belül nálunk is fellépnének. Zenéjük koncerten legalább annyira szuggesztív, mint hanghordozón, a Green Lung pedig az újkori brit rock/metal színtér egyik legtöbbre hivatott zenekara.
