Forbidden: Forbidden (2026)

Tizenhat év telt el az Omega Wave óta, és a Bay Area thrash veteránjai most egy saját nevüket viselő albummal tértek vissza. A legfontosabb kérdés persze az, hogy ennyi idő után képes-e még újat mutatni a zenekar, vagy csak a régi dicsőségből próbál megélni. Nos, a válasz nem teljesen egyértelmű, de az biztos, hogy a Forbidden nem a nosztalgiavonatra váltott jegyet.

Norman Skinner története különösen szimpatikus: rajongóból lett a zenekar frontembere, és hallhatóan nem úgy állt neki a feladatnak, hogy megtanul néhány régi dalt, aztán majd lesz valahogy. Inkább úgy tűnik, alaposan kitanulta a Forbidden-szakmát. Érzi, mi kell ehhez a zenéhez, és bár a saját hangját is beleteszi a produkcióba, nem akarja mindenáron felülírni a zenekar karakterét, amivel annak idején kitűntek a tömegből az elképesztő thrash-dömping idején.

Az első három dal ráadásul egyből megadja az alaphangot. A Single Point Failure, a Burning the Lungs of Earth és a Divided by Zero igazi Forbidden-stílusban fogant: technikás riffek, váratlan fordulatok, remek gitármunka és az a jellegzetes, szinte idegesítően precíz thrash, amitől ez a csapat mindig is több volt egy átlagos Bay Area-i darálógépnél. És persze ott vannak az elmaradhatatlan sikítások is! Na, ezekből azért többet is elviselnék, sőt, kifejezetten igényelném őket. Emlékezzünk csak a Chalice of Bloodra. Van még kérdés? Hát incs.

A Forbidden ugyanis nem az a lemez, amit fél füllel, háttérzeneként érdemes hallgatni. Bonyolultabb az átlagos thrash albumnál, de éppen ettől izgalmas. A Twisted Into Form felől nézve ez egyáltalán nem meglepő, de eszembe jut róla a Coroner, a Watchtower vagy a Voivod is: olyan zenék, amelyeknél a technikai bravúr nem öncélú mutatvány, hanem a dalok szerves része. Itt is sokszor akkor történik valami érdekes, amikor már azt hinnéd, kiismered a számot.

A Burning the Lungs of Earth külön említést érdemel. Baljós, hátborzongató darab, a refrénje mégis gyönyörű a maga sötét módján. Van benne valami szomorú, valami végérvényesen elromlott, amitől nem pusztán egy újabb jól megírt thrash nóta lesz, hanem érzelmileg is betalál. Lényegében összefoglalja, mennyire elcseszerintettük a világot, mind emberileg, mind környezetileg, és ezt ebben a műfajban nehéz lenne okosabban és szebben megírni, Nálam ez a lemez egyik csúcspontja.

A Single Point Failure szintén klasszikus Forbidden, de nem egyszerű múltidézés. Sokrétegű, nyugtalanító kép a világ állapotáról, tele feszültséggel és olyan zenei megoldásokkal, amelyek újabb hallgatásra csábítanak. A Psyclops már inkább új irányt mutat: súlyosabb, menetelősebb, kevésbé a hagyományos thrashre épít. Nem rossz ez, csak közben hiányolom a régi Forbidden egyik legjobb fegyverét, a legendás sikolyokat.

A Jisei viszont nekem kilóg a sorból. Nem mondom, hogy rossz dal, de egyszerűen nem érzem rajta a thrash stílushz való kötődést. Mintha egy másik lemezről tévedt volna ide. A Sycophantasy ezzel szemben kifejezetten érdekes színfolt, a nyavalygós refrénje pedig valamiért nagyon működik nálam. Nem feltétlenül ezt várnám egy Forbidden-daltól, de éppen ez benne a jó. A The Burden és a Sol Grave szintén mutatja, mennyire szabadon kezelik a saját stílusukat.

A vége felé azért akadnak kevésbé nekem való pillanatok is. A Flower of Life (Chaos by Design) még egy utolsó nekirugaszkodás, de a sok tempóváltás már inkább fáraszt, mint lelkesít. Ugyanakkor van benne valami egyedi íz, ami miatt nem intézném el egy legyintéssel. A Forbidden nem akarja mindenáron újraírni a Forbidden Evil vagy a Twisted Into Form receptjét, és ez jó.

És talán ez a legfontosabb: a zenekar nem egyszerűen visszatért, hanem továbbgondolta önmagát. Nem minden kísérlete talál célba nálam, és a sikolyokból továbbra is többet kérek, de a lemezben van karakter, bátorság és bőven felfedezni való. Nem hibátlan nosztalgiabomba, hanem egy élő, lélegző zenekar újabb fejezete.

A Forbidden nem minden pillanatában az én világom, de határozottan örülök, hogy újra van Forbidden-lemez. Várom a következőt, mert érdekel, hová lehet innen jutni, hiszen a banda egyértelműen válaszút előtt áll a merre továbbot illetően.

Forbidden: Forbidden (2026)

Metálos karrierem hajnalán, ami gyakorlatilag eleve a thrasht jelentette, a legnagyobbak mögött nálam közvetlenül a Heathen–Forbidden–Atrophy hármas állt. Tudom, hogy nagyon különböző bandák ezek, de valahogy nálam együtt mozogtak. És most, évtizedek múltán sem változott a helyzet. Az Atrophy 2024-ben adott ki egy teljesen vállalható albumot, a Heathen utolsó lemezéről magam is írtam (és hamarosan jön a következő), a Forbiddent pedig kb. három éve láttam élőben, az új énekessel, egy nagyon jól sikerült belgiumi koncerten. Már ott belengették az új dalokat, a lemezre ugyanakkor mostanáig kellett várni.

Elvárások pedig voltak, mert az első két Forbidden-albumot a mai napig rendszeresen hallgatom, és azok bizony a műfaj klasszikusai közé tartoznak.

Magasról indultunk tehát, és nem is rosszul!

A Single Point Failure, Burning the Lungs of Earth, Divided by Zero hármas magasra teszi a lécet. Ez utóbbi szerintem az egész album legjobb dala, amely a klasszikus lemezeken is simán megállná a helyét. A folytatás sem alakul rosszul: a hangulatos, középtempós DCLXVI sem lóg ki lefelé, és a Psyclops is egy húzós thrash nóta, váltásokkal és megjegyezhető vokálokkal.

A gondok itt kezdődnek. Egy thrash albumon elfér egy ballada, de dramaturgiailag inkább az elején vagy a végén. Nekem fura a Jisei a lemez közepén, és bár a Mutually Assured Dysfunction még egy változatos és szerethető nóta, utána mintha elfogytak volna az ötletek, a lemez ellaposodik.

Nem azt mondom, hogy a Sycophantasy, a The Burden, a Sol Grave vagy a Flower of Life (Chaos by Design) rossz nóták lennének, mert nem azok, csak nincs bennük semmi különös, ami egy Forbidden kaliberű zenekartól kevés.

Őszintén szólva már az első hallgatáskor feltűnt az 1 óra 2 perces játékidő, és sajnos beigazolódott a félelmem: aki sokat markol, keveset fog, illetve sokszor a kevesebb több.

Én megértem, hogy ennyi hosszú év után kiömlik a zene a muzsikusokból, de egy 45 perc körüli album talán jobb, tartalmasabb lett volna. Ennek ellenére én így is megadok rá négy bitang erős csillagot, mert sokszor és szívesen hallgatom.

Sok ilyet még!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük