Úgy gondolom, hűen bizonyította ez a koncert, hogy legyen valaki „bármekkora” heavy metal rajongó, zenész, a ’80-as évek pop/new wave világa egyszerűen megkerülhetetlen, mert az mindenkire hatással volt. Maximum az illető tagadja, hogy valaha is köze volt hozzá. (Annak idején mondjuk a Korn énekese, Jonathan Davies „felfedte/felvállalta” az interjúkban, hogy Duran Duran rajongó volt).
Érdekes, egyben itthon – szerintem – egyedülálló koncepció mentén jött létre a TRASHMADONNA, ugyanis a ’70-es/’80-as/’90-es évek kultikus pop dalait, népszerű, örökérvényű slágereit tolmácsolják elektronikus-akusztikus köntösbe csomagolva. Nevezetesen Tumbász Viktor, Kovács „Tibba” Tibor (Jeanne Dark, Strong Deformity, Anima Sound System) gitárosok, illetve Fekete „Hair” Károly (Womb, Kali Yuga, Strong Deformity) énekes. A definíció pedig annyit jelent, hogy a laptopról megszólaltatott alapokat, akusztikus gitárokkal „támogatják meg”. Mielőtt erre rátérnék, a helyszínről is meg kell emlékeznem, lévén az a balatonföldvári pályaudvar tőszomszédságában van – eleve a Helka az egykori vasútállomás épületében üzemel –, a koncertre pedig a helyiség kb. 40-50m2-es teraszán került sor. Egy 2 x 50 perces performansszal – közötte egy 15 perces szünettel – rukkoltak elő, és mindenképpen el kell mondanom, hogy esetükben jóval többről van szó, mint egy „mezei” tribute bandáról, mert ameddig egy tribute csapat csak egy zenekar előtt tiszteleg, addig a THRASHMADONNA egy nagyon komoly érából merít, mégpedig változatosan, vérprofin előadva.
Értelemszerűen elsősorban a brit „vonalat” erőltetik, de megidéztek ausztrál, valamint norvég zenekart is. Repertoárjukat a nyilvánvaló kontra nem nyilvánvaló slágerek alapján állították össze, tehát egy adott együttes nem feltétlenül legnépszerűbb slágerét idézték meg. Sőt, volt olyan előadó, amelytől kettő nótát is elővezettek. Miután én is ezeken/azokon a zenéken szocializálódtam, voltak a belépő zenéim „megtérésem” előtt, egyértelmű volt, hogy aznap – munkabeosztásomnak köszönhetően – Balatonföldvár felé veszem az irányt, hogy megnézzem őket. Minden „ízében”, elemében szenzációsan összerakott/összeállított produkciót hallhattunk, remek hangulatot teremtettek a muzsikusok. Terítékre került többek között – a teljesség igénye nélkül – az INXS-től a Disappear (ezzel indítottak), a Depeche Mode-tól a Never Let Me Down Again és a Walking in my Shoes, az A-HA-tól a The Sun Always Shine On TV, a Pet Shop Boystól a Suburbia, a Tears For Fearstől a Shout, a Duran Durantól a Playing with Uranium, David Bowie-tól a Space Oddity, a U2-tól az I Still Haven’t Found what I’m Looking For, de műsorra tűztek Joy Division, New Order, illetve The Cure (Just like Heaven) számokat is. Engem három dallal „vettek meg”, számomra ezek jelentették a csúcspontokat, már csak azért is, mert örök, abszolút kedvenceimről van szó: Frankie Goes To Hollywood – The Power of Love, Genesis – Land of Confusion, Duran Duran – Hungry Like the Wolf. Utóbbinál konkrétan libabőrös lettem. Nemcsak a D. D., hanem az egyetemes könnyűzene egyik leghatalmasabb, legzseniálisabb felvétele, nálam minden idők második kedvenc szerzeménye, mert listám trónján Rod Stewart Baby Jane-je ül. (Egyébiránt Tibbával azt taglaltuk a szünetben, hogy ezek a nóták/művészek abszolút tudatos koncepcióval rendelkeztek, hús-vér zenészek (voltak), nem az íróasztalnál állították őket össze és felbecsülhetetlen, a könnyű zenére óriási, megtermékenyítő hatást fejtettek ki.
Egy-egy bandánál a páratlan karrierről már nem is beszélve). Roppant szimpatikusan Hair a dalokhoz, lexikális tudását bizonyítandó, egy-egy anekdotát, rövid felvezetőt fűzött (arról nem is beszélve, hogy – zsenijét dicsérendő – amíg a múltban előszeretettel üvöltött, „rekesztett”, ezeket a számokat szenvedélyesen, átéléssel adta elő), az pedig kifejezetten mókás volt, hogy a műsor közben befutott egy-egy vonat, megszólalt a MÁV szignál, a távolból beszűrődött, hogy „értesítjük kedves utasainkat, hogy a menetrendszerinti…stb.”, több lány táncolt a peronon, míg Tumbász Viktor, a szerelvényre váróknak kiintegetve köszönt, hogy „sziasztok vonatosok”. Mi több, a szünetben egy debreceni pszichológus hölgy jelent meg, aki a szemközti szálloda kerítése előtt ülve követte az eseményeket, és kérte fel a csapatot, hogy, fia jövőre a Balaton parton tartandó esküvőjén lépjen fel. Abszolút döbbenet ült ki a zenészek arcára, ugyanakkor jelezte, hogy valamit nagyon jól és hitelesen csinálnak.
Nagyon jól éreztem magamat, nosztalgikus időutazáson vettem részt, nem kérdés, hogy, ha tehetem, legközelebbi bulijukra is elmegyek, élveztem minden percét a mintegy 100 perces műsornak. Mert, tényleg zseniális volt.
