Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem általában legalább három hallgatás kell ahhoz, hogy elkezdjen tetszeni egy anyag, hogy jó ismerőseimmé váljanak a lemez potenciális slágerei, hogy helyen követeljen magának egy Heti Ötösben, vagy írni akarjak róla. Különösen igaz ez arra a helyzetre, amikor egyszerre több új album fut be hozzám, amikor el szeretném különíteni „az ocsút a búzától”, a számomra közömbös anyagokat azoktól, amelyeknek onnantól bérelt helyük lesz a gyűjteményemben. Legutóbb a Toxic Hazard, a Helms Deep, a Black Majesty, a Leverage, a Shadow Host és a Reflection legfrissebb munkáit hallgattam egy csomagban, és a többségükről írni is fogok – mert megérdemlik.
Vicces egyébként, hogy mai cikkem két ponton is rímel az általam legutóbb megénekelt Tomb of Giants EP, a Holding the Flame sztorijára. A csapat magját itt is egy gitáros-dobos testvérpár, Stathis és George (Giorgos) Pavlantis alkotja, illetve az idei albumnak ők is új énekessel, Kostas Tokas-szal (ex-The Silent Rage, Power Crue) futottak neki. És igen, ahogy a nevekből is kitűnhet, egy újabb görög zenekarral van dolgunk, akik Athénból származnak, és 1992 óta játsszák a dallamos, epikus heavy metalt. Ehhez képest a mostani csupán az ötödik nagylemezük, ráadásul legutóbbi LP-jük, a Bleed Babylon Bleed elég rég, nyolc évvel ezelőtt látta meg a napvilágot.
(A Reflection első énekese egyébként az a Chris Kappas volt, aki 2013 óta már az ugyancsak kitűnő muzsikát produkáló Achelous torka. Az első két albumon még az ő hangja hallható, azóta viszont ahány lemez, annyi frontember…)
A The Battles I Have Won nálam júliusban a hónap nagylemeze; ha teljes értékű anyag lenne, egyedül a Tomb of Giants fent említett alkotása tudná megszorongatni. Valami olyasmi nívót képvisel, mint az ugyancsak hellén Star.Gate tavalyi alkotása, az Escaping the Illusion.
A nyitó Only the Swords Survive pörgése, dallamvilága az olasz szimfo-power Rhapsody (of Fire) munkásságát idézte fel bennem, hozzátéve, hogy itt nem hallani billentyűs hangszert. Aztán a másodikként érkezű címadó nótánál kiszabadul a csoda a palackból: a többszólamú, vokálokkal megtámogatott refrén magával ragad, és onnantól már nincs menekvés. Lehet, hogy csak az én becsípődésem, mert sok szovjet/orosz és régi magyar pop/rockzenét hallgattam, de a Lord of the Windtől kezdődően több refrénnél éreztem azt: mintha Tokas is ilyen muzsikákon nőtt volna fel, és ezek szűrődnének be az énekdallamaiba. Mielőtt utánanéztem volna a lemez hátterének, simán arra tippeltem volna, hogy orosz import zenét hallok. De a melódiákra ’60-as, ’70-es évekbeli magyar dalszövegeket is simán rá lehetne énekelni… 🙂
Az epikusság mindenekelőtt az olyan visszafogottabb tempójú szerzeményekben érhető tetten, mint a Sirens’ Song, a Celestial War vagy a City Walls of Malta – The Great Siege. Tokas orgánuma nagyon ismerős, biztos, hogy hallottam már ehhez hasonlót, de nem ugrik be, hogy hol, melyik bandánál. A műfaj élmezőnyéből nem tudok olyan, középső-felső hangfekvésben mozgó, kissé fátyolos hangú vokalistát említeni, akit felhozhatnék párhuzamként. Zenekarok közül talán az amerikai Warlord kínálkozik említésre.
Az anyag egyértelmű csúcspontja – számomra – a March of the Argonauts vokállal dúsított refrénje és annak felvezetése. Sőt, a magától eredő természetességgel előgördülő szóló is azt bizonyítja, hogy a görögök itt nagyon elkapták a fonalat. Klasszikus darab! A Lady in the Water már-már hard rock lágyságú, rádióbarát nóta. Az elején azt hittem, vendégénekesnőt hallok, a hangszín fokozatosan változott vissza Tokas orgánumává.
A Reflection legfrissebb anyaga nálam alulról súrolja a maximális, ötös pontszámot, és szinte egész biztos ott szerepel majd az év végi Top 10-es listámon.
Köszi az ismertetőt! Szemezek egy ideje az albummal, hétvégén meghallgatom.