30 év kihagyás után első nagylemez
Ez egy eléggé bizarr, de annál érdekesebb kritika lesz, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan együttesre bukkanok, amely 30 évnyi tetszhalott állapot után tér vissza, és kiadja első nagylemezét.
Ez pedig a Nocturnal Ceremony.
A zenekart 1991-ben alapította két gitáros, Thomas Madsen és Frode Evensen, mindössze 15 évesen. Kezdetben Metallica- és Slayer-riffek tanulásával töltötték az idejüket, majd miután a helyi középiskolás ismerőseik köréből kiegészültek egy énekes/basszusgitárossal (Ronny T. Tuominen) és egy dobossal (róla sajnos nem találtam információt), zenei ízlésük gyorsan radikalizálódott.
Olyan zenekarok hatására, mint a Morbid Angel, a Deicide vagy a Carcass, a klasszikus death metal irányába fordultak. Bár ugyanabban az időszakban és ugyanabban a szubkultúrában mozogtak, mint a hírhedt norvég black metal hullám nagyjai – Mayhem, Darkthrone vagy Immortal –, tudatosan elkülönültek tőlük. Nem vettek részt a templomgyújtogatásokban, bár a hatóságok a színtér tagjaiként őket is kihallgatták.
Ekkoriban egy nyers demóval hívták fel magukra a helyi underground figyelmét, ám 1995-ben feloszlottak, mielőtt komolyabb áttörést érhettek volna el.
Közel harminc évnyi tetszhalott állapot után azonban újjáalakultak. Megőrizték korai death metal gyökereiket, de hangzásukat modern black metal-, deathcore- és szimfonikus elemekkel gazdagították. A visszatérést 2025-ben egy kislemez-sorozattal vezették fel, amelyet a Nocturnal Ceremony Spotify-oldalán tettek közzé.
A zenekar jelenleg teljesen függetlenül működik. Saját bevallásuk szerint a zeneszerzés számukra egyfajta belső, katartikus terápia, amellyel megpróbálják elengedni saját démonaikat. Hosszú ideig stúdióprojektként léteztek, nemrég azonban állandó dobost találtak Jan F. Solgaard személyében, és megkezdték a próbákat, hogy ezt a komplex, szimfonikus hangzást élőben is hitelesen tudják megszólaltatni.
Az Obsidian március 4-én jelent meg, és tizennégy dalt tartalmaz. Míg korai időszakuk tiszta death metalban gyökerezett, mai hangzásukat inkább blackened death metalként lehetne meghatározni. Zenéjükben a súlyos riffek és a fojtogató atmoszféra modern megszólalással párosul. Nem véletlenül ajánlják olyan zenekarok kedvelőinek, mint a Behemoth, a Bloodbath, az Orbit Culture vagy a Humanity’s Last Breath. A jelek szerint ezt a lemezt pontosan nekem találták ki. (Hehe!)
Kezdésnek rögtön a Season of Hate érkezik, amely feszes, sallangmentes szerkezetével a modern extrém metal dalszerzésének iskolapéldája. Bár erősen épít az old school death metal alapjaira, legalább ennyit merít a black metal fagyos atmoszférájából és a deathcore súlyos ritmikai töréseiből. Remekül váltakoznak benne a gyors tremolós részek és a lassabb, málházós groove-ok, miközben a refrén meglepően fogós és könnyen megjegyezhető – ami manapság az extrém metalban már egyáltalán nem számít ritkaságnak.
Míg a nyitótétel elsősorban a dühre épített, addig az utána következő Epitaph sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a sötét, fojtogató atmoszférára. A hangszerelésben felerősödnek a black metal stílusjegyei: a gitárok fagyos, disszonáns akkordmeneteket és vészjósló tremolótémákat játszanak, miközben a ritmusszekció megőrzi a death metalra jellemző könyörtelen súlyt. A mély hörgések és a hisztérikus károgások szinte párbeszédet folytatnak egymással, egy belső skizofrén tébolyt jelenítve meg. Thomas Madsen gitárjátékában közben feltűnik egyfajta gyászos epikusság is, amely nem klasszikus melodeath hangulatot idéz, hanem baljóslatú harmóniáival az elmúlás érzetét kelti.
Az Ashenreach tempóját és dinamikáját tekintve sokkal rétegzettebb, mint az album korábbi szerzeményei. A 109 BPM-es lüktetés súlyos, középtempós menetelést biztosít a dalnak. Gerincét masszív, mélyre hangolt death metal riffek alkotják, amelyek nem a szélsebes tempóra, hanem a fizikai súly érzetére és a fojtogató hangulatra építenek. Thomas Madsen gitármunkája itt erősen idézi a korai Morbid Angel és Carcass nyomasztó világát. A középtempós riffelést sötét, disszonáns, szinte fagyos északi gitárdallamok egészítik ki, ettől válik a szerzemény egyszerre brutálissá és atmoszférikussá. A lassabb tempó miatt a dobok és a basszus is nagyobb szerephez jutnak, a breakdownszerű lassítások és a precíz duplázók pedig tovább erősítik a zenekar modern deathcore-os oldalát.
Ahogy a címe is sejteti, a Carnage az album addigi legnyersebb és legagresszívebb tétele. Itt a zenekar maximális fordulatszámra kapcsolja a death metal és a deathcore fúzióját. Az Ashenreach málházós tempója után kíméletlen blastbeatekkel és elsöprő dobtémákkal robban be. A feszes tempó végig kitart, ami a korai amerikai death metal – például a Cannibal Corpse vagy a Suffocation – intenzitását idézi. Thomas Madsen ezúttal a gyors black metalos tremolóriffeket technikás, szaggatott death metal témákkal ötvözi, miközben a pengeéles gitárhangzás szinte fizikailag is közvetíti a dal címében rejlő brutalitást. A vokál itt éri el a legmélyebb tartományait: a gyomorból feltörő gutturális hörgéseket magas, hisztérikus sikolyok szakítják meg, tovább fokozva a kaotikus hangulatot. A csúcspontot egy végletekig lelassított, modern deathcore-os breakdown jelenti, amely élőben szinte garantáltan megmozgatja a mosh pitet.
A The Dying Light szakít a korábbi dalok tiszta agressziójával, és előtérbe helyezi a melodikus blackened death metal, valamint a doom metal hangulati elemeit, miközben megtartja a zenekarra jellemző modern, súlyos megszólalást. A Carnage sokkhatása után a dal egy fokozatosan építkező, komor gitártémával indít, amely lassan húzza be a hallgatót a sötétségbe. A tempó középtempós, de a dobalapok és a riffek rendkívül sűrűek. A vokál ezúttal elkeseredett, teli torokból feltörő ordítással közvetíti a sötétséget. A dal utolsó harmada egy hosszú, elhaló zenei menetelés, ahol a dallamok fokozatosan átadják helyüket a csendnek, tökéletesen szimbolizálva a fény végső kialvását.
Az I Am Become Death egy rendkívül sötét hangulatú, mélyen introspektív, a pusztulást és a belső démonok elszabadulását feldolgozó extrém metal mű. A súlyos, sötét riffelést hideg, rideg atmoszféra lengi körül. A zene hűen követi a dalszöveg által leírt fuldoklást és belső ürességet. A szám címe közvetlen utalás a Bhagavad-gítá híres mondatára („Most én lettem a Halál, világok pusztítója”), amelyet J. Robert Oppenheimer tett hírhedtté az atombomba megalkotásakor.
A Descend into Darkness a Nocturnal Ceremony egyik legnyomasztóbb, mégis leginkább magával ragadó dala. Zeneileg hűen tükrözi a cím jelentését (Alászállás a sötétségbe). Nem egy egyenletes tempójú szerzeményről van szó, hanem egy folyamatosan nehezedő, egyre súlyosabbá váló kompozícióról. A monumentális riffeket és a baljóslatú gitártémákat a black metalra jellemző fagyos atmoszféra hatja át, amely a hallgatóban a bezártság és a tehetetlenség érzését kelti.
A dal tökéletes példája a blackened death metal stílusnak. A death metalos, húsbavágó gitárhangzást és a mély hörgést (growl) a black metalra jellemző sikolyok, valamint a vészjósló, disszonáns akkordok egészítik ki, tovább erősítve a zenei drámát. A szám szövege egy mély belső pszichológiai és spirituális utazás, amely a kontroll elvesztéséről és az elkerülhetetlen önfeladásról szól.
A Blood of an Angel hordozza az album leginkább dallamos, mégis talán legvészjóslóbb gitártémáit. A blackened death metal zord, súlyos riffelését itt-ott melankolikus, szinte gótikus hangulatú dallamok törik meg, amelyek a dalban szereplő „angyali” tisztaságot hivatottak szimbolizálni. A számban éles váltások figyelhetők meg a gyors, agresszív blastbeat-es részek és a lassú, vonszolódó, doom metalos breakdownok között. Ez a zenei hullámzás a belső vívódást és a bűntudat hullámait tükrözi.
A lemez címadó dala, az Obsidian, a teljes album filozófiai esszenciáját foglalja össze leginkább. Zeneileg és szövegileg egyaránt a lemez sötét, monumentális fókuszpontjaként szolgál. Mivel ez a címadó szerzemény, a zenekar arra törekedett, hogy a négyperces játékidőben sűrítse a blackened death metal stílusuk minden védjegyét.
A szám ötvözi a gyors, agresszív black metalos témákat a súlyos, riffelős death metal groove-okkal. A gitárhangzás kifejezetten hideg és éles – hűen a címben szereplő vulkáni üveghez. A dobok blastbeatjei és Thomas Madsen vészjósló vokáljai folyamatos feszültséget tartanak fenn, amelyet nem old fel semmiféle melodikus feloldozás.
Az As Above, So Below az album egyik leginkább atmoszférikus és epikus száma. A blackened death metal zordságát itt egy lassabb, kimértebb, szinte rituális menetelés váltja fel. A gitárok disszonáns, fenséges akkordjai és a vészjósló, sötét tónusok egy gótikus katedrális rideg monumentalitását idézik. A mély, gyomorból feltörő death metal hörgés váltakozik a jéghideg, hisztérikus black metalos károgással.
Az Infinite című dallal a zenekar egy monumentális, hosszúra nyúlt és rétegzett kompozíciót alkotott. A szerzemény egy viszonylag lassú, atmoszférikus, hideg gitárbevezetéssel indul, amely a magány és a végtelenség érzetét kelti, majd fokozatosan épül fel egy pusztító, gyors és mindent elsöprő blackened death metal orkánná.
A szám végén található gitárszólók és az ismétlődő, rituális riffek nem lezárják a zenét, hanem egyfajta hipnotikus örvényként tovább forognak. A dal végső szakaszában a hangszerek lassan elhalkulnak (fade-out), vagy hirtelen egy fojtogató csendbe torkollnak, azt sugallva, hogy a zene ugyan véget ért, de a sötétség „végtelenül” folytatódik a háttérben.
A There’s No Light Here szakít a közvetlenül előtte álló Infinite monumentális, lassan építkező, epikus hangvételével. Ez a szám egy rendkívül direkt, agresszív és nyers blackened death metal roham. A sűrű blastbeat dobok és a fűrészszerű, fagyos gitárriffek azonnal egy zárt, klausztrofób zenei teret hoznak létre.
Míg az album korábbi részein időnként felbukkantak melankolikus vagy gótikus gitárdallamok, itt a zenekar szándékosan minimalizálja a dallamosságot. A disszonáns akkordok azt hivatottak érzékeltetni, hogy ebből a hangzásvilágból is teljesen „kialudt a fény”.
A Bleed the Sun az album egyik leggyorsabb és legkíméletlenebb tétele. A There’s No Light Here klausztrofób, zárt ridegsége után ez a szám kitágítja a teret, de nem a megkönnyebbülés, hanem egy mindent felemésztő düh formájában. A fojtogató blastbeatek és az epikus, mégis sötét gitárviharok egy lángokban álló világ képét festik le.
A mély hörgések és a sikolyszerű black metalos károgások egymást átfedve jelennek meg, ami a kaotikus, világvége-hangulatot zeneileg is tökéletesen alátámasztja.
A zárótétel, a Lost in Purgatory, zseniális kontrasztot alkot a közvetlenül előtte berobbanó, kaotikus és apokaliptikus Bleed the Sun című számmal. Az ott tapasztalt eszeveszett blastbeatek után ez a dal egy lassabb, kimértebb, szinte funeral doom és death-doom elemekkel operáló meneteléssel indít.
A szerzemény nem robban be azonnal. Egy kísérteties, hideg és disszonáns gitártémával kezdődik, amely azonnal vizuális képeket társít a hallgató fejében egy elhagyatott, ködös, transzcendens térről. A dal magvát a kíméletlen tempóváltások adják. A black metalos, fagyos és gyors tremolo-picking (gyors gitárpengetés) hirtelen vált át egy masszív, szaggatott, modern breakdownba.
Ez a váltás szimbolizálja a belső vívódást és a tehetetlen dühöt.
Az Obsidian nem csupán egy agresszív metal album a sok közül, hanem egy kőkemény stílus-pozicionálás. A Nocturnal Ceremony-nak sikerült az, ami keveseknek adatott meg: 30 év kihagyás után olyan releváns, mély és rétegzett anyaggal tértek vissza, amely zeneileg kérlelhetetlenül súlyos, szövegileg pedig az emberi lélek legsötétebb és legőszintébb bugyraiba kalauzolja a hallgatót.
