Egyéni preferenciáktól függetlenül ki kell jelentenünk, hogy a Linkin Park a huszonegyedik század legfontosabb zenekarainak egyike, nevezzük őket rocknak, metalnak, vagy soroljuk őket azok bármelyik alirányzatához, netán illessük a zenekart a gitárokkal (is) előadott mainstream pop stílusmeghatározással.
Ugyanígy tény az is, hogy mindenki éveken át meg volt győződve arról, hogy Chester Bennington nélkül nincs, nem lehet folytatás, Linkin Park néven semmi esetre sem. Hogy a tények sorát egy harmadik kijelentéssel zárjam, Emily Armstrong leigazolása és az új/megújult/post… stb. Linkin Park From Zero című lemeze a jól ismert előzményektől függetlenül igazi diadalmenetnek bizonyult.
Ezt a sikeres visszatérést pedig ezen a szinten illik valamilyen formában dokumentálni.
A 2010-es években úgy tűnt, hogy a koncertlemezek ideje végképp leáldozott, napjainkban ellenben sorra jelennek meg az ilyen jellegű kiadványok, legyen szó aktuális felvételekről, újrakiadásokról vagy régi bootlegek hivatalossá tételéről.
A Linkin Parknak az előző, Chester Bennington nevéhez köthető érában két hivatalos koncertalbuma is volt, illetve 2017-ben One More Light Live címmel egy posztumusz kiadvány is megjelent az egykori frontember tiszteletére. Tehát ideje és miértje is volt az Unshatter Film Soundtrack (Live in São Paulo) címmel szeptember végén befutott kiadványnak.
A javarészt 2024. november 15-én, részben pedig másnap rögzített felvétel alapvetően a Joe Hahn által rendezett Unshatter című dokumentum- és koncertfilm soundtrackje, de önálló kiadványként is megállja a helyét.
A bevezetővel és a különféle átkötőkkel együtt összesen húsz tétel sorakozik a lemezen, de a műsoridő így is csak pár perccel lépi túl az egy órát – bár egy, a különféle lejátszási listákhoz szoktatott mai zenehallgatónak lehet, hogy még ennyi is képes lesz majd megfeküdni a gyomrát.
A felvétel természetesen Emily Armstrong vizsgamunkája, annak tesztje, hogy a régi dalok hogyan működnek vele élőben. De ez az anyag nemcsak az énekesnő, hanem az alapító Rob Bourdont váltó Colin Brittain dobos élő bemutatkozása is – a fókusz értelemszerűen most nem az ütős személyén van.
A dallista elég merészre, sokszínűre, de egyúttal átfogóra is sikerült. Hogy legalább egy konkrét példával is éljek, a gitárzenékhez szokott hallójáratoknak a Waiting for the End popja minden bizonnyal sok lesz, ellenben a nyomban erre kontrázó, punkos Casualty-vel Mike Shinodáék gyorsan helyre is teszik a dolgokat.
A másik, vagyis a sokadik véglet a lírai Lost, mely vokális téren ebben a formájában tökéletes névjegykártya.
A legnagyobb régi slágereket, mint a nyitó Somewhere I Belong, a Numb, az In the End vagy akár a koncertet záró Bleed It Out, persze szokni kell a női énekkel. Engem az énekesnő az In the Enddel győzött meg véglegesen arról, hogy Mike Shinodáék részéről nem lett volna értelme egy Bennington-klónnal előállni.
A közel hatvanezer fős São Paulo-i Allianz Parque stadion és persze maga a dél-amerikai közönség garantálja a fergeteges hangulatot. A belsős infók szerint a nyers sávokon a közönség hangja a zenekart is elnyomta – a Numb itteni verziója hallatán hajlamos vagyok elhinni a dolgot.
Ha még a From Zero ismeretében is maradtak kételyeid a mai Linkin Park működőképességét és hitelességét illetően, ez a koncertanyag egy utolsó tesztként is megállja a helyét.
Az Unshatter tényleges jelentősége pedig abban áll, hogy a streamkorszakban, a minden irányból ránk zúduló pár perces videók idején a Linkin Park megmutatta, hogy a hagyományos értelemben vett koncertlemezekre – ha nyilvánvalóan szűkebb körben is, de – továbbra is van igény.
