Az apokalipszis 5 holland lovasa, más néven a Legion of the Damned, már több mint 30 éve borzolja az idegeket thrash/death metaljával, amibe néhol egy kis blacket is kevernek, persze csak a színe kedvéért J Nagy dolgokat sosem fognak feltalálni, de abban biztos lehet minden LOTD-rajongó, hogy egyenletes színvonalú, kőkemény lemezeket várhat a csapattól anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy hirtelen melodikus death metalra váltanának. Ebben a tudatban vártam sorrendben a 8. Legion-lemezt, és már előre lelövöm a poént: egy pillanatra sem csalódtam.
A holland death metal bandákért mindig is rajongtam (Thanatos, Legion of the Damned, Bodyfarm, stb), mert Hollandiában van valami igazán mocskos kipárolgás a földből, ami ennyire dühös, kétségbeesett és elcseszettül durva zenéket vált ki bizonyos hosszú hajú arcokból. Ebből a bélsártól sikamlós mocsokból emelkedik ki megbízhatóan (mostanában) 4-5 évente a Legion of the Damned, hogy elénk hányja újabb, gennytől csöpögő alkotását, más néven aktuális LP-jét.
A kiadvány már ránézésre is kelleti magát, de a bandától a kezdetek óta megszokhattuk a magas színvonalú borítókat, elég csak az előző albumot felhoznom példának. A külcsín pipa, most lássuk a belbecset! A csapat legnagyobb erényének mindig is a kifinomultságát tartottam, vagyis hogy a mélységesen brutális hentelés ellenére minden egyes hang, dallam és váltás tökéletesre van csiszolva, mindennek megvan a maga helye, és ez egyáltalán nem megy a durvaság kárára. Egy rövidke prüntyögés után a Legion meg is kezdi a hallgatók szisztematikus földbe döngölését, és az általuk üzemeltetett metál-légkalapács rendkívül hatékonyan működik: a dobok sorozatlövésre állítva, a monoton módon ledarált riffeket pedig mindig egészen váratlanul és valószínűtlenül dallamos részek váltják, amikhez pontosan illeszkedik a kétségbeesett, vagy éppen kegyetlen hörgés, ami a zenekarnál az ének megfelelője. Nos, nagyjából ezt a receptet követi az album összes dala ismét, de olyan összetételben, ami maximálisan felismerhetővé és kiemelkedővé teszi a LOTD-et ezer death kisiparos közül is. Ha pedig hozzáteszem, hogy az album hangzása egyenesen a kedvenc Legion-lemezem, a Sons of the Jackalhoz tér vissza, akkor biztosak lehettek benne, hogy már most bérelt helye van a korongnak az év végi Top 10-emben.
Az album első igazán nagy slágergyanús szerzeménye a Contamination, ahol szép lassú, alapos építkezés után hány le minket az énekes, Maurice Swinkels a végítéletet megidéző refrénnel. Minden benne van ebben a dalban, ami a Legion of the Damned lényege: masszív, a hallgatót apró kockákra felszecskázó lüktetés, gyűlölettől fröcsögő ének és egy azonnal megjegyezhető refrén. Ugyanez elmondható egyébként a záró akkordról, a The Poison Chalice-ről, ami szintén az album egyik kiemelkedő, tőről metszett, legionös slágere.
Érdemes még kiemelni a meglepően rock and rollos Savage Intentet, a hallgatót cséplőgépként legázoló, lendületből jeles Chimes of Flagellationt, vagy a halál csökönyösen masírozó osztagait megidéző, hátborzongató gitárfutamokkal operáló Beheading of the Godheadet, ami nem véletlenül kapott videóklipet is.
Összességében egy jó kis vérbeli, mocskos, igazi holland death metal lemezzel rukkolt elő megint a Legion of the Damned, ami csak azért nem lett nálam 5 pontos, mert hiányzik belőle 1-2 jobban sikerült refrén. Ettől függetlenül baromi erős az anyag, biztos, hogy bent ragad nálam az idén a lejátszóban. Már csak egy jó kis turné dukálna a lemeznek a Bodyfarm és a Thanatos társaságában, hogy teljes legyen a holland halálinvázió.
Kedvencek: Beheading of the Godhead, Contamination, The Poison Chalice
